Amikor a földgolyóbis megkerekítése teljesen befejeződött és zöldellettek a füvek, virágoztak a fák, madarak röpdöstek, bogarak futkároztak, a Teremtő jobbján trónoló fiának, a názáreti ács keze alól kikerültnek szólt, hogy menne már le a Sártekére s nézné meg, ugyanvalóst mire jutottak a teremtmények évek múlásával. Hogy egyedül ne találja magát, Szent Péter legyen a társasága. Az Ararát hegyén tegyék földre a lábukat, onnét vitorlázzanak át a Fekete-tengeren, lépjenek egyenest a Marosfő magaslatára. Onnét ereszkedve kezdjék a szemlélődést. De éppenhogy egyet térülnek-fordulnak, Szent Péternek a bocskora sarka úgy belefúródott a sziklarepedésbe, hogy egyszerre mezítláb találta magát. Ment ő úgy is, nem volt szokatlan neki, de egy koronatüsök úgy sarokhúson szúrta, hogy se té, se tova. Nem volt mit tenni, bevitték a csíkcsicsói lazaretbe, ott vették istápolás alá. Igen, de Jézus folytatta útját azzal a meghagyással, hogy amint Szent Péter fölpöndül, csak menjen utána, mert ő a Maros mentén ereszkedik, aztán a Tisza bal partján halad fölfelé. Hanem ahogy eljön mindjárt megindultában a csíki büdösbarlang meg büdös tavak mellett, szörnyű kén és égett szár szagok terjengése között, kisvártatva csak azt hallja, hogy csattogó léptekkel valaki lépdel a lába nyomában. Ahogy hátranéz, látja ám, hogy egy szopottgombócfejű suhanc jön mögötte, gőzöl szarva közül a kénesők bűze. Jézus szembefordult vele. - Távozz tőlem, Sátán, az örök tűzre! Az ördögsuhanc kezdő lehetett még a kenyérkereső szakmájában, mert farkát a lába közé húzva megfordult, de visszaszólt: Lucifer kilecvenkilen-cedik unokája vagyok, Csedi Bumbe a nevem, jegyezd meg, mert még találkozhatunk! Jézus meg nem ismételte, hogy eridj a pokolba, mert ez káromkodás számba ment volna. Nem volt káromkodós ácslegény korában sem. A keresztvágó fűrész belekapott a térdekalácsába, sziszegett, de nem csikor­gatta a fogát senkire. Máskor a szekerce ugrott a bal hüvelyk ujjába. Háromszor szétrepedt vésőnyél csípte össze három-négy ujjabögyét egy­szerre. Csedi Bumbén azért eldévánkozott. Hogy minek a pokol, ha ott a mindenki befogadására tágas mennyország. Minek a bogáncs, ha szebb a liliom, hogy mért lesz bogánccsá a liliom, ha maradhatna a saját mivoltában. Ezeket esze palatáblájára palavesszővel rótta föl, ha majd visszaér, megkérdi a Teremtőt. De míg így lépdel, nem sietve, nem is lassúzva, nagyon szép tájakon követve a kanyargós Maros partját, látja két oldalt a népek buzgó szorgalmát. Igaz, az idő is kedvez. Erdőszegélyeken gombásznak óriás kosarakkal, másutt szilvaaszaláshoz kötik a szárító készséget. Szerszámnyeleket egyengetnek négyen, gyalomhálót kötnek tízen, varsákat kerekítenek, vejszéket, csíkfogókat telepítenek. Lejjebb, a laposabb tájakon éppen az életet sarlózzák, kalangyázzák, szénát kaszálnak, szekereznek. Jut eszébe az ige: arcod verítékével keresed a mindennapi betévő falatodat! Hanem ahogy éppen elmarad mögötte Makó, s az ellaposodott parton ballag, látja egy kis falu házai között a jól istápolt istenházát, a víz szélén meg egy csontos arcú fiatalembert, aki a legnagyobb dologidőben szurkos fonallal csalogatja a cselőpókot. Föl se néz Jézus közeledtére, hanem ahogy se szó, se beszéd elhalad mellette, az követni kezdi. Pár lépés után, mintha csak egy levegővételre hagyta volna abba, beszélni kezd. - Mióta várlak, Mester, engedd, hogy kövesselek, hogy utadon járjam útjaimat! -Kövess, ha jobb dolgod nincs ilyen szorgos dologidőben. Hanem tőlem semmit ne várj, s azt meg is kapod! De ki vagy te? -Kiáltó Károly a nevem, a marosfalvi katolikusok számadó nyájapászto­rának a bojtárja. -Jól elkanyargatod, mint valami hamis prókátor. Kántor volnál, ha jól értem. - Jól mondod, hogy voltam. Az én tehetségemhez kicsi ez a redves falu. Tíz ekkora templomot telihujántanék hangommal. - És ezért akarod elhagyni őket, mert látom, útnak indultál. Tarisznya a hátadon. - Régóta ihingettek már kifelé. Nem is tudom, miért. Borízű a hangom, meguntam a sültkrumplit. - A szemedbe mondták? - Nem, csak sokszor kimacskáztak velem. A bíró azt kérte, hogy a karácsonyi pásztorok vigalmát csárdásban énekeljem. A papom meg, hogy a kotta parancsára. Ha csárdásban mondtam, a pap felejtette el kitétetni a vacsorámat, máskor a kamra kulcsát vesztette el. Ha a pap kedve szerint fújtam, nem küldte a bíró a járandóság fámat. Majd megvett az isten hidege. Mindent megtettek, hogy a magam belátásából kössek bocskort. Már a Marosnak mentem volna bánatomban, de féllábszárig ér a víz. Vártam. Erre itt a Megváltó. Uram, legyek a társad, tűrj el, mennyi tanítványod volt, mindnek felment a csillaga. Különben is erre az a nézet járja, akinek Krisztus a barátja, az könnyen üdvözül! - Károly, Károly, a szemed alázatosra srófolt pillantásán, a nyakad alázatos görbítésén látom, hogy te nagyon olcsón szeretnél az örök üdvösségre találni. Kicsit megmestereljük, Mesterurazzuk a názáreti ács fiát, ezzel a barátságába hízelegjük magunkat, máris nyitva utunk az örök üdvösségre. Hanem amíg ezeken disputálnak, odaérnek a Tiszához, amely örvénylő örömmel fogadja magába a Maros szőkés áradását, táncol, forog vele. S ott a Tisza-Maros szög langósán aranyászok állingálnak a térdig érő vízben. Hajlott hátuk, kezük úgy tűnik, meg sem mozdul, mintha aludnának. Állva csak a ló tud aludni. Amikor a ványolt posztóról leszedik a homokszemnyi aranyrögöcskéket, megint mernek. Nyeles meregetővel öntik szitára a vizet. A Maroséval az Aranyosét, a Tiszáét. Gazdagok é, vagy a munkájuk koldusai, az így szemre nem látszik, de amikor fejőskecskéjük nagy kíváncsiságában vízbe borítja az aranyhomokos fatálat, hát szorul, oda félnapi munka, gebürcölés eredménye. Kap a kecske szegény, hogy fölpúposodik a háta. Károly hangosan sajnálja. - Csak egy időre lehetnék én Isten! De nem állnak meg. Mindketten tudják, a nagy bámészkodást nem szeretik az idevaló, szemérmetes népek. Lúdvár magasságában hajóvonszoló lovakat ütlegelnek a túlpakolt uszály mozdítására. De vasvillákkal, és ha nem megy, lángoló szalmacsóvát a rudas hasa alá! Kiáltó Károlyból hangosan tör elő a szánalom. - Ej, csak egy kisdarabig lehetnék Jóisten! Delelő körül ácsorgott épp a nap, égette a nyakukat, a lépés lelassul a nagy melegségben, amikor Jézus arccal fordul Kiáltó Károlynak, a lábával mutatja: -Nézd, ott egy krajcár csillog a porban. Vedd föl! - Uram teremtőm, - kész a válasszal Kiáltó Károly - én ebben a nagy fonóságban egy krajcárért bizony le nem hajolok! Lehajolt a Jézus Krisztus, fölvette, s mintha misem történt volna, haladtak: fölfelé. Mindszent előtt már messziről látszott, hogy a falu szájában, mint a hangyák eső előtt, nyüzsögnek az emberek, kifelé, befelé. Gyalog, szekéren és lóháton. - Vásár lehet náluk, vélelmezi a látványt Kiáltó Károly. - Meg is nézzük a portékáikat, mondja a Mester. Mire viszik a tudományuk-kal. Be is mennek, tekingélnek, látják, van itt minden, a karikás ostortól kezdve az ökörjármon át a hosszúcukorig, meg vissza. Egyszercsak az árukról, tolongásról nagy veszekedések zsivaja fordítja el a figyelmüket. Két részeg asszony egy zöldleveles duttyán előtt, kibomlott hajjal, de szaggatja egymásról le a pruszlikot, csak úgy repülnek a gombok. De visítják egymás anyját, apját, már a szoknyát tépik, már az alsónémű kivillan; amikor a vándorok a falu másik száján eredeznek kifelé. Még mindig nagyon szúrósan hajigálja tüzes nyilait a nap. Kiáltó Károly kimon­daná a látottak tanulsága révén, hogy csak valameddig lehetne ő Isten... De nem mondja, mert a nagy forróságban annyi nyál nem terem a szájában, hogy szólni tudna. Hanem ahogy haladnak, Károlyunk észreveszi, hogy ni, az út porában egy gyönyörűséges szép piros cseresznye mosolyog. Lekap érte, porát se fújja meg, bekapja. Mennek odébb. Cseresznye. Gondolja Károly, valami piacra menő lyukas kosarából potyoghatott. Harmadik szem cseresznye, negyedik, sokadik. Nem szól semmit. Jézus magába feledkezve elöl. Jó utat megtettek immáron, amikor Jézus újra szembefordult Károllyal. - Látod, tanítvány. Egy krajcárért lusta voltál lehajolni. Vettem a vásárban száz szem cseresznyét. Elpotyogtattam. Százszor lehajoltál érte! A Mestert nem kínáltad. Szép sunyin nyeldested. Károly hallgatott, mint retek a földben. Már úgy uzsonna tájékán időzött a nap, amikor egy falu szélén, karján kicsi gyerekkel, egy asszony kisfias tehenet terelt le a partról. Kicsapta csak éppen, már fordult is vissza, ahonnét jöhetett. Kiáltó Károly meg nem állta szó nélkül: - Jóasszony, itt hagyod őrizetlenül a jószágot. Ki vigyáz a kistehénre, meg az anyjára? Az asszony vissza se nézett, siettében mondta: - Majd vigyázza a Jóisten. Annak a gondjára bízom, mert nékem három pujám bőg éhen a kuckóban, sietek, pörölök nékik valamit. De alig ezt kimondta az asszony, a kistehén fölcsavarta a farkát, ahelyett, hogy a bogáncsos réten legelészett volna, nekiiramodott, be egyenesen a legsűrűbb bercelesbe. Az anyja meg utána. Eltűntek a bozótban. Azt mondja Jézus: -Na Károly, hallottad, kire bízta ez a szegény asszony a jószágait? Most az vagy, ami után többször sóhajtoztál. Jóisten. Károly nekiiramodott. A hátán madzaggal fölkötött szőttes tarisznya csak úgy hánykolódott a bennevalókkal együtt. Beleveszett ő is a sűrűbe. Jézus leült, lábait fölhúzta, térdére hajtotta fejét. Jó alkonyatba hajolt a nap lementében, amikor Károly megszaggatott ingben, nadrágban, nyelve kilógatva, viharverten Jézushoz érkezett. - Uramteremtőm, vedd vissza tőlem az isteni megbízatást. Istennek se lehet könnyű a dolga. A lelkem kiszaladtam a két bolond marha után, noha azok is isten teremtményei, mégsem találtam rájuk. Nem győzöm se szusz­szal, se erővel, se lábbal, se türelemmel. Jézus nem mondta, hogy Iám, lám. Nem emelte föl okítólag a mutatóujját. Szentesnek már látszódtak a szélső házai, a Tisza vizén hatalmas szálfa­lápok himbálóztak, a parton tüzek égtek, fölöttük bográcsok. Elkötött gatya­szárú emberek táncoltak, kotlák fenekén verte valaki táncuk alá az ütemet. Rikongattak, iszogattak, fenemód jókedvüknek ficánkolva adták számtalan jelét. A víz messzire postázta, hogy ezek tuzséri tutajosok; akik elé jöttek a szegedi hajómesterek. Itt, a parton csaptak, vásárt. Tán már a pénzt is elcserélték hajónak valóra, most áldomásoznak. Kötött butéliákban bor, láncon a pöszörgő birkapörkölt. S hej sallárom, sallárom... Látják a parton haladó utasokat. A részegek jószívűségével intik magukhoz őket. Mindenki testvér, koma, barát, cimbora ilyenkor. Integetnek széles karlendületekkel. Gyertek, böndőrepedésig egyetek, igyatok. Károlynak már mozog a Iába. Kérdőn néz Jézusra. - Nem tanácsolom, Károly. - Szomjas vagyok, Uram. - Van víz a Tiszában. - Úgy eltikkadtam a nagy szaladozásban, a víz tán nem is oltaná a szomjamat. - Nem tanácsolom, Károly. Józan ember részegek közé ne keveredjen. Dehát annak mondhatta. Míg a Mester haladt vízfolyás ellen, fölfelé, Károly odasomforkodott a bort kínáló, nyújtogató, flaskát, kulacsot markolászó tutajosok mellé. Hanem azok, a tehenek utáni hajszában megszakadozott úti tarisznyából kikandikáló hegedűt meglátva Károlyunk hátán, egyből elrikkantották magu-kat. - Húzd rá, cigány! A többiek odarebbentek. - Húzzad, cigány! Vették le a hátáról az elcafatosodott rongytarisznyát, nyomták Károlyunk kezébe a hegedűt, a nyirettyűt. De az ódzkodott. Hogy nem tud hozzá. Hogy most látta először életében a szerszámot, hogy ez csak apai örökség, ő nem is tud vele bánni. És amúgy is annyira elnyárjadt ebben a hőségben, egy nyikkanatot elő nem tudna csalni a hangszekrényből. De hát ezt részeggel megértetni annyi, mint lóval imádkozni. Lehetetlen. Azok meg türelmetlenek. Bort se adtak, a neki szánt ivókupából a homokra löttyintették inkább a fél pintnyi gyönyörűen gyöngyöző szerémségi pirosat. - Azt húzzad, hogy Leffellé follyik a Tisssza, nem ffollyik az többet visssza,... Károly leejtett kézzel állta az unszolások egyre erősebb megnyilatkozásait. A tutajkormányos egy dalladzó evezővel hadonászott az orra előtt, a tutajfaros a csillapítólánc végével suhogtatott a füle mellett. - Húzd, még szépen van dolgod, különben megtanítunk a magyarok istene nevében úszni. Azzal máris odavágott tarhonyavakaró fakanalával a lápszakács. Segített neki a lápgazda. Ütötték ököllel, tenyérrel, rúgták bocskoros lábbal, csiz­mással, meg pusztán mezítláb. - Minek mutogatod a nyirettyűdet, ha nem vagy ura neki. Csak csalod a világot, mihaszna, hogy te muzsikatudó vagy. Menj, ahonnét jöttél! Károly kapta a fejére, a szeme alá, a fara csumájára, a Iába élére, a bokájára. A végén már szaladásra fogta, mert szaporázták az ütlegeket. Így érte utol a Mestert. Az ment, ahogy elindult. Tette, hogy nem tudja Károly kiruccanását, a vele történteket. Mentek szótlanul. Amikor a rendes levegővételhez jutott Kiáltó Károly, csak nem bírta magában tartani: - Ej, Uram Teremtőm, azért tanítványnak lenni se könnyű kenyér ám! - Magad vállaltad, Károly, Te akarod az örök üdvösséget. Azt olcsón nem mérik. Károlynak annyi ereje maradt, hogy egyre összekuszálódó lábait újra meg újra az útpántlikára muszájítsa. Nézte a sarjú szénák alkalmas boglyáit, hogy annak a selymében nagyon alkalmatos lehetne letanyázni éjszakára, tü­csökszó takarodóra hunyni be szemet, csillagos éggel takaródzani. Jézus meg azt tartotta: födél legyen éjszakára a fejünk fölött. Födél. Ácskorában is. Ahogy vége volt a napnak, szerszámokat, magukat födél alá tenni. Csak aztán gondoltak harapnivalóra, meg a hosszan ülésre, ami ifjonti korában nem jelentett egyebet a fekvésnél. Ha fáradtak voltak, egész napi lapoló bárddal való munkában, amikor a fezfaháni karavánszerájt építették, még délben is némelyek örökösen oldalast ettek. Nem az őz oldalát, hanem oldalt fekve ettek. Olyan fáradtak voltak. Oldalast, napon savanyított turkesztáni dinnyét, napon sütött kovásztalan kenyérrel. Eszük malma azért jár, akárhogy esteledik a nagyon is eseményekkel teli nap után. Már a maguk árnyékát se látják, már csak sejtik, merre van előre, de merre a hátra, elébük tűnik a nem is nagyon távoli messziségben egy gyérecske láng. Hát a bodonyi révlejáró szájában száz évek óta mohosodó kocsma. Miért, miért nem ott mohosodik, csak az tudja, aki a pókok tudományát. Hogy mért éppen sarkokban, szögletekben szeretik hálójukat megszőni-fonni. Kocsma. Révjáróbeli. Amikor beaggyonistenelnek az üres ivóban, kétszer szólnak, amikor válasz érkezik a kármentő rácsai mögül, ahol egy szál tatar világol. - Aggyisten! - ismétlik az utasok. Jóestét. - Mögadta, - válaszol egy köcsögöblű hang, és előlépdel védővárából a fehérkötényes, tutajbajszú kocsmáros. - Miben lehetek az utasvándor uraknak a szolgálatára? - Hát éjszakai szállást kérünk. - Mivel ágyasházunk sohasem volt, itt az ivóban az utas uraknak ha megfelel, hát éjszakázzanak. Egymás mellé húzunk két lócapadot, faderékból hasítottat, hogy verekedni, emberben kárt ne lehessen velük tenni, s itt a kármentő oldalában, hát nyugodalmas jóéjszakát. Mindjárt hosszan ültek vándoraink. Jézus belül, Károly kívül nyúlt el a kemény fekhelyen. De ringatni nem kellett őket, hiszen hosszú volt a nap. Már éppen aluvóra koppan a szemük, amikor se szó, se beszéd, nagy zsinattal, zörgéssel, katakolással betömegel vagy húsz ács. Szerszámokkal teli kezű, éhes, szomjas sereg. Látszik cirklijük, vinklijük, vízmércéjük, lapoló bárdjuk, szekercéjük villogásából, hallatszik hangjuk harsogásán, hogy ezek nagy munkák végezte után érkeznek. A Károlyi grófok Józsefszálláson lévő uradalmának kastélyát, magtárát, ispánlakát, góréját, cselédházát, lóistállóját oldalazták, tetejézték, zsindelyezték. A derékszíjukon csüngő szögtartó szütyők teli pénzzel, csengő aranyakkal. Nem lopták. Kora tavasztól faragtak, fűrészeltek. Fölfáztak harminc házat, megajtóztak, ablakoztak kétannyit. S most éhesek, szomjasak. Maguk se tudják, mi az előbbre való kívána-lom. Kiáltani sem kellett a kocsmárost, haptákban várta a parancsokat. - Egy akó bort, kupákat, báránypörköltet, cipókenyeret, túrót, tejfölt! Károly nem tudott aludni. Már messziről hallotta a dévajkodó dallikázást. „Tiszapartján mandulafa virágzik. Kisalpáron nevelik a széplánykát." Egy szakállas ács kijavította. Szentetornyára. Vitatkoztak, rángatták egymás ingét. - Még jó, hogy nem egy macskát cirógatunk, nem egy kútból meregetünk. Mert ha neked is az enyém kéne, megfaragnám a lábadszárát, pedig tudod, hogy a kompániában az én szekercém a legélesebb! Károly annyira nem tudott aludni, hogy egyenesen haragra gyulladozott a hangoskodók ellen. Még nem is ittak, már hencegnek. Hozták a bort, ittak éhomra, magasodni kezdett a kedvük lángja. De akkor már Károlynak a szemén is látta némely érzelmesebb gondolkodású ácsle­gény, hogy a külső fekvésű vándor úr igen högyösen pislog rájuk. Talán hogy éppen rá. Pedig eddig éppen ő egy árva hangot ki nem adott a száján. S nézi újra, csak úgy messziről, hogy ölő bicskák nyiladoznak a külső utas szeméből. De hozták a bort, valaki adjonisteneit fölemelt fakupájával, s akkor azzal kellett foglalkozni. Jó fölsőtiszai bor az, mindjárt jelét adja, ha emberbe ömlik, hogy a maga tüzét megrakja. Valaki meg is kezdte a szakma indulóját: Sejde, kertek alatt faragnak az ácsok, Ide hallik a kopácsolások... Károly szeméből mintha lángok lövellnének, olyan dühösen néz az önfe­ledten viduló ácsokra. Persze, hogy Jézus is fölébred, pedig már az igazak álmát aludta. De mikor meglátta a sok kedves szerszámot, amiket annak idején apja kezéből tanult megismerni, használni, hozzájuk melegedett, amúgyis minden fanéművel foglalkozó, kenyeret kereső ember iránt különösen meleg vonzalmat érzett. A faműves kedves neki. Tudta, hogy más ipar is van olyan böcsös, mint övé, ha mester munkálja, ha nem sintér csúfolja a tisztes ipart, de iparos űzi. De a fanyűvők, bűvölők, teremtők. Mert mindannyija egy-egy kis teremtő az iparosok közül. A nemlévő helyett lévőt tesz. A teremtő ember egy kis isten. Két fát összeró, már ülőke, hármat, már asztal. Ehet rajta az éhes, ha van mit. Száz fát összeró, nemcsak éles szekerce; kell oda, de éles ész az a száz összerótt fa már ház. Már tető. Az emberek kedve magasodik. Az igazi indulójukat sorjázzák: Lukács, kovács, kalapács, Háromlábú rézbogrács, Soha ki ne hűljön, És meg ne ürüljön, Éljenek az ácsok, A baltás likácsok, Éljen ivadékuk, Éljen jó szándékuk,... Míg a vidám harsogás a csárda gerendás fölsejét sétálta, az érzelmes szívű ácslegény odament a csúnyán pislogó vándorokhoz, s a külsőnek bal kézzel megcsavarta az orrát. Nem lehet mondani, hogy nem volt mit fogni rajta, mert jó nagyra sikeredett Kiáltó Károly orra, jó fogású csavarás esett rajta, de mire a gazdája csak egy pisszenetre nyithatta volna panaszos száját, az ács már a lába nagyujját is megcsavarta, hogy csak úgy ropogott a csontja, s mire azért is jajdulhatott volna csúnyatekintetű-nézésű gazdája, már az oldalába ütött az ököl, s dögöny a mellekanalán, de többfelé, lentről fölig, s vissza, mind a két, keményre edződött ácslegényi kéz. Nem kellett ehhez két hunyorításnyi idő, meg fél marék szó. - Mit gyilkolódsz a szemeddel, te, adtam én okát? De ekkorra már vissza is ment a helyére, kapta kupáját, emelte magasra, ugrott a nóta csónakjába. Mondta. - Lukács, kovács, kalapács. A többiek észre sem vették a közjátékot. Egészen másfelé fordult a népség tekintete. Hozták az előennivalókat. A kirántott birkasajtot, fácántojás ha­barékban. Ezalatt Kiáltó Károly a megébredt Jézusnak szólt. - Uram teremtőm cseréljünk már helyet. Legyek én belől, te kívül, mert éngem a hideg borzongat. Jézus ismert szelídségével tett eleget Kiáltó Károly kérésének. Még vékonyka utazóköpenye szárnyának egy részét is a derekára terítette. A nagy zajongásban akár alhattak volna. Ahogy Jézus újra hunyadnak tért. Szinte egykori otthon érezte magát. Drága ácslegények. Mit összetüsténkednek, fáradnak, törik össze kezüket, lábukat nem kímélik, amíg a ház, a födélszék, a kapu, a minden, ami a kezük alól kikerül, lábra áll, él, működik, s ők maguk is kalaplevéve nézik. A teremtés terhe alól, amikor átadják a használatnak, amit teremtettek, annak gondja lemázsál róluk, fölszabadulnak, örömmel kiáltanak a világba. Ezalatt kezdik a bográcsos birkapörkölt helyét az asztalokon kiterebélye­síteni. A Kiáltót megdögönyöző ácslegény, a szakmájában reményeket jelentő tálentum, zsinórmester és szimmetria tudó, forgatja magában, hogy nincs az egészen rendben, hogy a két utasvándor közül csak a külsőt abajintotta meg. Együtt járnak ezek, a belsőt sem hagyhatja megműveletlenül. Elgondolásán nem kotlott sokáig, odament a nyugovóhelyhez, a kármentő tövében nyújtózkodó padokhoz, megcsavarta a belső utasnak jó nagyra sikeredett, félkézmarkolású orrát, fölütötte az állát, megtekerészte a lába nagyujját, beleöklözött az oldalába, a mellekosarát se hagyta megmunká­latlanul. Nem tartott ez sem két szemhunyorításnál tovább. Éppen az ácsok nagy­indulóját sivították a szekerce bűvészei: Lukács, kovács, kalapács, Ki ne hűljön a bogrács... Jézus úgy aludt, mint a gyermek az anyja ölében. Károly panaszkodni sem tudott. Mert hamarjában az tört volna föl belőle, hej, Mesterem, Uram Jézus Krisztus, nehéz kenyér ám a magamfajta gyarló embernek a lábad nyomában járni. Eltette reggelre. Majd, ha útra kelnek. Akkor mondja. Amikor fölébrednek, a kocsma csendes. Az ácsoknak a legkisebb nyoma is eltűnt. Hanem Károly a porcikáján érzi. Bőrén a lilakékségeket. Három­szor eldöngették egy nap alatt. A tutajosok is tudták, hova tegyék goromba mancsukat. Az apjától örökölt hegedűt búcsúszaladás közben, még a fején verték széjjel, az értetlen bandája. Most, hogy a fájó ütleg nyomai hangos szóval jajonganak, belőle is kitör a fullánkos harag. Különösen az ácsokra tüzes a kedve. - Uramteremtőm, ezeket a rettenetes farontókat, ezeket büntesd meg, hogy arról kolduljanak. - Hogy gondolod, Károly? - Nézzed, Uram, ezek a fickós kedvűek teli vannak pénzzel, jókedvvel, játszanak az élettel. Gyalujuk, fűrészük, vésőjük, szekercéjük könnyen jár a fában, akár kés a vajban. Tedd keménnyé az ághelyből csomókká sűrűsödő görcsöket a fákban. Legyen vasszög valamennyi, hogy a szerszámuk éle szikrát hányjon, vala­hányszor nekiütközik a bognak. -Nem lehet ilyen gonoszul bánni az emberrel, Károly. Ha vasszög lenne valamennyi csomó a fában, hát nem tudnának szegény famívesek kenyeret keresni. Örökkön örökké köszörülnének. A gyerekük, a családjuk koplalná meg a büntetést. -De valahogy örök időkre emlékezetében kellene hagyni valahány fában kenyerét keresőnek, hogy ha nem a szerszámuk, de a szemük szikrázzon, amikor csomónak szalad a gyalujuk, fűrészük, fúrójuk, vésőjük. Hogy örökre emlékezzenek rá, egyszer a földön utazó Jézus kíséretét adó mezít­lábast okkal, vagy anélkül egy nap alatt háromszor eldöngették. Jézus nem szólt többet. De azóta minden fának az ághelyfogó csomója kemény, akár a csont. És ha életlen szerszám illeti megmunkálás közben, a embernek, aki míveli a fát, szikrázik a szeme.