Volt egyszer egy szegíny ember. Nagyon szegíny volt, nem is volt mit egyenek. Mondja a felesíginek, hogy hát nem vót mivel vegyenek gabonát vaj kenyeret, elmenyen a szomszídba, kír ötven lejt. Elmenyen a nyáron dolgozni, egy napszámot tölteni. Adtak is azonnal. Elment a másik szomszídba, a harmadikba is, negyedikbe, békerülte az egísz falut, mert hogy nem olyan nagy falu volt. Másnap elment Hunyadra, mint ahogy most elmentek a vásárba, béült a vendíglőbe, kír magának ennivalót, innivalót. Meglátja ott egy falujabéli, hogy ű ott vendígeskedik. Azt mondja a másik embernek: - Ha, a tennap kírt éntüllem ötven lejt. A nyáron eljű dolgozni, napszámot tölteni, úgy mondják. Azt mondja az az ember: - Sz'ippen éntüllem is kírt ötven lejt. Hát uram isten, ott több emberek is kerültek a falubúl. - Éntüllem is kírt! - Éntüllem is kírt! - Nyáron nem is lesz annyi mívesnap, hogy mindegyiknek bétöltse, me közben még eső is lesz! Összebeszíltek volt, hogy hazakerülnek a vásárrúl, elmennek az emberhez, hogy akit el nem költött pínzt, hogy kírjík tülle vissza. Me hát nem töltheti bé mindeniknek a napszámot! Volt annak az embernek ejjó komja. Úgy alattomban elment hozzá, hogy a többi ne tudja, hogy ne tudja mindenki. - No, koma, holnap jűnek ide magához, az ötven lejiket visszaveszik, amit el nem költött! De - azt mondja - feküdjík le az ágyba, mint én fekszem, tegye magát, hogy meghótt! A felesége kezdjen orditanni, sírni, mint ahogy a halottat szokták siratni! A halottas háztúl nem vesznek el semmit, mikor ippen halott van. Na, harangoznak, és elkövetkezik a temetís ideje. Belétettík a hótt embert a koporsóba, pedig nem is vólt meghalva. Vólt akkor a templomban kripta - lehet, hogy most is van valahun -, oda vittík el a templomba a koporsóval. Volt annak az embernek egy haragos komja is, az ott a templomban elbútt az ajtó megi, mintha itt is elbúnna a haragos. Gondolta magában, hogyha béesteledik, leveszi annak az embernek a szemfödelit, amivel tartozik, az ötven lejjel, ne vigye a másvilágra, ne maradjon vissza a kárban. Ahogy béesteledik osztán, zörgetik a templomajtót. Kinyílik a templomajtó, menyen bé tizenkét tolvaj. Visznek két zsák pínzt. Kitöltik az úrasztalára, a templom közzepin, hogy elosszák a tizenkét tolvaj. Annyi volt, hogy csak úgy húzták össze egy-egy csomóba a pínzt, nem is olvasták hogy mennyi. Egynél volt egy kard. Az oda se fért, nem tudott mindenik odabúnni. Ott járkál a templom közzepin az úrasztala körül. Az oldalán volt a kard, mint ez a kard a Janié, az ajtó oldalán. Azt mondja a másik: - Jaj, mennyin vannak itt eltemetve, mennyi sokan vannak! - Ha felkelnének, minket megölnének - azt mondja a másik. - Jaj, még hogyha egyannyin felkelnének, akkor se fílnék tüllök - azt mondja. Ráüt annak a koporsónak a vígire, akit akkornap temettek volt el, azé az emberére, aki nem volt meghalva. Azt kiáltja: - Ne üssön rám olyan nagyot! Kiáltja a másik az ajtó megül: - Hopp, ne fíljen komé, mert én is itt vagyok! Megijed akkor mind a tizenkettő, kifut a templombúl ki arra a hegyre, ott hagyják a sok pínzt az asztalon. Mikor jó messze elfuttak, azt mondja az egyik: - Eredj, nízz vissza! Nízzük, sokan felkőttek? Ha nem kőttek fel sokan, menjünk, s vegyük el tüllök a pínzt. Már akkor a más falusi határon voltak, olyan messze elfuttak volt. - Én se menek! - Én se menek! Egy se mert visszajűni, hogy megnízzík, mennyin kőttek fel. Volt köztök egy sánta, azt mégis annyit küldték, hogy visszament a templomhoz. Visszamegy, hallgatódzik ott a lyukon, a kócslyukán. Ippen akkor azt mondta volt az egyik ember a másiknak: - No koma, tudja, hogy kírt volt ötven lejt? Adja meg azt az ötven lejt! - azt mondja. A sánta ezt meghallotta, futott vissza, még a többieket elírte. El is írte, me várták a többik. - Jaj, annyin felkőttek volt, hallottam, még ötven-ötven lej se jutott egynek. Hallottam, amint kírte, hogy pótold ki - me nem jól írtette volt. Így aztán nem mertek űk visszajűni. Elment a tizenkét tolvaj, hogy lopjanak űk még pínzt, szerezzenek magoknak. Ez a sok pínz megmaradt a szegény embernek meg a komjának. Volt mind a kettőnek sok pínze, s nagygazdák lettek. Ha én ott lettem volna, nekem is jutott volna belülle pínz, nagyobb gazda lennék, s az én mesém is tovább tartanna.       Elmondta: Kovács István kokas szerk. Kovács Ágnes Rózsafiú és Tulipánleány - Akadémiai Kiadó Budapest - 1987