Leányszín Bálint és Gyöngyszín Ibolya

Részletek

Látogatás
4397
Értékelés
Star00Star00Star00Star00Star00
Élt egyszer egy sivatagi király. Ez a király nem sokat művelt életében, se jót, se rosszat. Nem is emlékezne rá emberfia, ha a felesége nem szül neki két gyönyörű szép gyermeket. Egy fiút meg egy leányt. A fiúnak olyan hamvas bőre volt, hogy a legszebb leány sem állotta ki vele a versenyt. Ezért Leányszín Bálintnak hívták. A húgát meg Gyöngyszín Ibolyának nevezték, mert orcája színével még az igazgyöngy sem kelhetett versenyre. De nemcsak szépségben volt kiváló a két édestestvér, hanem szeretetben is. Olyan dicséretesen szerették egymást, hogy apák, anyák, tanítók, de még a bírák is, mind őket emlegették követendő példaként. Amíg kicsik voltak, együtt játszottak naphosszat a királyi palota kertjében. Mikor fölcseperedtek, dolga akadt egyiknek is, másiknak is. Gyöngyszín Ibolya a konyhában szorgoskodott, hogy megállja a helyét, ha majd ő is királyné lesz, s töltött káposztát kell főznie az urának. Leányszín Bálint pedig hadakozni tanult, hogy megvédje az országot az ellenségtől, ami a királyfi dolga. Így aztán nem sokat találkozott a két testvér. Leányszín Bálintnak erősen fájt, hogy oly ritkán láthatja édes húgát. Pedig ha csak egy óráig nem láthatta Gyöngyszín Ibolyát, mindjárt búnak eresztette a fejét, olyan-olyan nagyon szerette. Utóvégre úgy végzett magában, hogy képet festett róla. Ha már személyében nem láthatja, legalább a másában gyönyörködhessék. Mihelyt ezt kigondolta, mindjárt kidoboltatta, hogy ahány képíró dolgozik a birodalomban, mind jöjjön el hozzá. Azok meg eljöttek engedelmesen, s várták a királyfi parancsát. Leányszín Bálint biztatta őket, hogy csak menjenek a lovagterembe, ott lesz ő is nemsokára. Úgy lett, ahogy mondta. Csakhogy nem egymaga ment a lovagterembe, hanem Gyöngyszín Ibolyával. Ott aztán így szólt a képírókhoz: - Nézzétek meg jól az én szépséges húgomat. Ha megnéztétek, lássatok munkához tüstént, és fessétek meg a képmását. Nem ingyen kívánom, hanem derék jutalmat adok. Úgy iparkodjatok, hogy aki olyan szépnek festi, amilyen a valóságban, abból gazdag ember lesz. Nem vesztegették az időt a képírómesterek, hanem feltűrték az ingük ujját, s munkához láttak. Amelyik elkészült a képpel, mindjárt megmutatta Leányszín Bálintnak. De az csak a fejét csóválta. Mert hiába volt szép mindegyik kép, egyik sem ért a nyomába Gyöngyszín Ibolya szépségének. Mikor az utolsó képíró is végzett a munkájával, a királyfi látta, hogy ezekkel bizony nem boldogul. Megkérdezte hát a mestereket, nincs-e olyan képíró, aki nem jött el a hívásra. - Csak a legöregebb hiányzik - válaszolták a mesterek -, elmaradt az úton, mivelhogy nem bírt velünk lépést tartani. - Azt még megvárom - mondta a királyfi. Egy nap aztán bekocogott izzadtan, porosan a legvénebb képíró. Morgolódott, hogy előbb pihenni akar, de nem volt mit tenni, azonmód bevezették Gyöngyszín Ibolya eleibe, hogy képet fessen róla. Megnézte hát gondosan a királyleányt, körüljárta, s elámult nagyon, mert ilyen szép teremtést vénségére sem látott. De azért nem ijedt meg tőle, hanem bezárkózott egy szobába, nem evett, nem ivott, nem aludt három álló napig, hanem csak rajzolt meg festett szakadatlan. De meg is lett az eredménye, mert hétszer szebbnek festette a királyleányt, mint amilyen a valóságban volt. Mikor meglátta a gyönyörű képet, Leányszín Bálintnak még a lélegzete is elakadt örömében. Aztán mindjárt hívatta a kincstárnokot, s szólott neki, hogy jutalmazza meg az öreg képírót meg a többi mestert. De az öregnek százszor annyit adjon. Maga úgy megszerette a képet, hogy inkább abban gyönyörködött, mint a húgában. Mehettek bárhová, meg nem vált tőle. Ha vadászni indult, egy apród vitte utána, s úgy belefeledkezett a nézésébe, hogy az őzek meg a nyulak az orra előtt ugrálhattak, nem nyúlt a nyila után. Éjszaka meg nem restellt kibújni a meleg ágyból, s világot gyújtani, csak hogy elgyönyörködhessék benne. Egyszer pedig az történt, hogy a Veres-tenger partján sétált, s ott nézegette innen-onnan a tündérszép képet. De hirtelen forgószél támadt, kiragadta a kezéből, s besodorta a tenger közepébe. Erősen elbúsult a szegény királyfi a nagy szerencsétlenségen. Bezárkózott a szobájába, s hol sírt, hol meg sóhajtozott, olyan nagyon hiányzott neki a kedves kép. A sivatagi király birodalma határos volt a vízi király országával. Hat derék halász szolgálta a hatalmas vízi királyt, aki mindennap kihajtotta őket a tengerre. Ott munkálkodtak a halászok az öreg hálóval, s igyekeztek erejüktől tellőn, hogy jó kövér halat fogjanak, mert a király szigorúan megmondta, hogy mindnyájukat karóba húzatja, ha rossz halat hoznak. Ezen a napon is hajóra szálltak a halászok. Mikor a tenger közepére értek, mindjárt észrevették, hogy egy tündérszép leány képe lebeg a hullámokon. A halászgazda óvatosan utána nyúlt, megfogta a képet, aztán ezt mondta: - Hazavisszük a mi hatalmas királyunknak, mert ennek a képnek jobban fog örülni, mint a legkövérebb halnak. Mikor a vízi király látta, hogy a halászai alig indultak el, máris visszajönnek, nagyon elcsodálkozott. Meg haragudott is, hiszen máskor öt-hat napig járták a tengert, amíg kedvére való halat fogtak. De amint a képre nézett, nyomban eloszlott a mérge, megjutalmazta a halászokat, s még a munkát is elengedte nekik nagy örömében. Maga fölment a királyi palotába, felséges színe elé parancsolta tizenkét tanácsosát, és megmutatta nekik a képet. - Halljátok-e, tanácsosok - mondta szigorúan -, kerítsétek elő azt a leányt, akiről ezt a gyönyörű szép képet festették. Egy napot adok rá. Ha addig nem sikerül, deresre húzatlak valamennyiőtöket. Akkor aztán ordíthattok, nem lesz kegyelem. Majd belebolondult a tizenkét boldogtalan, annyit tanácskoztak. Tanácskoztak reggel, tanácskoztak délben, mégsem végeztek többet, mint ha semmit sem tanácskoztak volna. Este-szálltára megszólalt a legvénebb közülük. Ezt mondta: - Híres tanácsosok vagyunk, de ha százszor híresebbek volnánk, akkor sem tehetnénk a király kedvére. Ugyan bizony honnan teremthetnénk elő azt a lányt, akit nem láttunk soha, még a hírét sem hallottuk? De ha egy hajadon ilyen szépséges, annak híre támad az urak között. Mert az urak mindenkor azon buzgólkodtak, hogy ami szép és jó van a világon, arra rátegyék a kezüket. Tanácsoljuk hát a mi nagy királyunknak, hogy hívjon meg minden királyt, herceget, grófot, bárót a palotájába. Köztük lesz az is, aki a leányt ismeri. A vízi király megfogadta tanácsosai szavát, s vendégül látta ahány herceg, gróf meg báró élt a földkerekségen. Jól tartotta őket étellel-itallal, vidám muzsikával, s mikor legnagyobb volt a mulatság, kitette a képet a királyi asztal közepére, hadd lássa mindenki. Nézte, csodálta az úri népség a festményt, s hangos szóval hirdette mindenki, hogy ilyen szép leányt nem látott még életében. Csak egy ember hallgatott, az pedig Leányszín Bálint volt. Mert amint ránézett a képre, elöntötte a szomorúság, a szeme menten könnybe lábadt, alig győzte törülgetni. A király erről mindjárt kitalálta, hogy Leányszín Bálint tud valamit a lányról. Odament hát mögéje, s a fülébe súgta. - Ne menj el a többiekkel, mert beszédem lesz veled. A mulatság végeztével szétoszlott az úri népség, nem maradt a palotában Leányszín Bálinton kívül egy vendég sem. Akkor a király megkínálta bőrszivarral, tüzet adott neki, és így szólt hozzá: - Valld meg igaz lelkedre, hogy tudsz valamit a kép felől. Azt válaszolta erre Leányszín Bálint a nagy vízi királynak: - Hogyne tudnék én a kép felől, hiszen az édestestvéremről festették. - No hát - mondta a vízi király -, ha neked testvéred, nekem meg a feleségem lesz. Azzal mindjárt levelet írt Gyöngyszín Ibolyának, hogy öltözzék fel takarosan, mert útnak indult Bálinttal, a bátyjával egyetemben, hogy feleségül vegye. Volt odahaza a háznál egy mennydörgős vén gazdasszony, aki hiába kínálta eladó leányát, nem kellett a kutyának sem. Hogy is kellett volna, hiszen ilyen rusnya fehérszemélyt nem hordott még egyet a hátán a föld. Hosszú, sárga lófogait három rőfös fátyollal is alig bírta eltakarni. Mikor az üzenet megjött, a vén gazdasszony azonnal lement a pincébe, s ahány hordó bor volt, mindbe mérget öntött. Aztán lecsalta Gyöngyszín Ibolyát, hogy elveszítse álnokul, s helyette a maga rút lányát adja feleségül a vízi királynak. Csakhogy Gyöngyszín Ibolya észrevette a gonosz mesterkedését, s egy kortyot sem ivott a borból. A vénasszony egy darabig mézédes szóval kínálgatta, de aztán megharagudott, előkapta hosszú konyhakését a kötője zsebéből, s úgy átdöfte vele Gyöngyszín Ibolyát, hogy menten kilehelte a lelkét. Akkor bedobta a hordók közé, a maga lófogú leányát pedig ráfektette Gyöngyszín Ibolya patyolatfehér ágyára. Mire mindezzel végzett, már meg is érkezett nagy vízi király Leányszín Bálinttal. Kopogtattak szépen, aztán bementek a szobába. Mikor a nagy vízi király meglátta a lófogú leányt, azt mondta: - Hohó, Leányszín Bálint. Ha én tudom, hogy ilyen förtelmes teremtés a húgod, nem utaztam volna ekkorát, de még a kisujjamat sem mozdítottam volna meg. - Ó, felséges király - válaszolt erre a mennydörgős vén gazdasszony -, nem ilyen ám ez a leány egészségesen, hanem hétszerte szebb, mint a képen. A bátyja után sírt-rítt a lelkem, attól hitványadott így el. - Hát ha így van - válaszolt a király -, magammal viszem. De három esztendeig be nem eresztem a szobámba. Készülődni kezdtek a vízi király országába. A vén gazdasszony kitanította a lányát. A lány elment a királyhoz, s megkérte, hogy vigyék magukkal a vénasszonyt szakácsnénak. Volt ugyan a királynak szakácsnéja, nem is egy, hanem egy tucat, de azért beleegyezett, hogy kedvére járjon a menyasszonyának. Hat bokrétás lovat fogtak a hintó eleibe. A vízi király, Leányszín Bálint és a lófogú leány beleült, a vénasszonynak pedig szóltak, hogy kapaszkodjék föl a saroglyába. - Hadd hozzam el a zsákom, felséges királyom - kérte a vénasszony. S már szaladt is a pincébe, beledugta a zsákba Gyöngyszín Ibolya holttestét, feldobta a saroglyába, maga pedig rákuporodott. Aztán a hintó elindult a vízi király országába. A Veres-tenger partján fényes komp várta őket, a hintó szépen rászaladt, a révészek pedig dolgozni kezdtek a csáklyákkal meg az evezőkkel. Mikor a tenger közepére értek, a mennydörgős vénasszony felkapta a zsákot és kihajította. A nagy csobbanásra a vízi király kihajolt a hintó ablakán: - Mit dobtál a vízbe, ebszülte boszorkánya? - Csak egy zsák korpát - hazudta a vénasszony. - Nehéz a lovaknak a hintó, könnyítettem a terhükön. - Minek hoztál te korpát az én országomba, ebszülte boszorkánya? Hát nem tudod, hogy nálam liszt is több van, mint nálatok korpa? Hatodnapra megérkeztek a királyi palotába, s megtartották a lakodalmat, ahogy illett. Még a lovak is csörögefánkot ettek, annyira megadta a király a módját. A lakodalom végeztével látja ám a mennydörgős vénasszony, hogy Leányszín Bálintnak eszébe sem jut hazamenni. Megijedt erre nagyon. - Hallod-e, leányom - mondta -, találjunk ki valamit. Mert ha Leányszín Bálint itt marad velünk a palotában, nem kerüljük el az akasztófát. Már tudom is, mivel veszítem el. Reggel a vénasszony fölment a királyhoz, s azt mondta neki: - Felséges királyom, küldd el Leányszín Bálintot a palotából. Különben minden fehércseléd elmenekül innen. Mert sanyargatja őket, meg helytelenkedik velük. Megharagudott a hatalmas vízi király, és maga elé parancsolta Bálintot. - Hallod-e, te - mondta neki -, nagy panasz van rád. Ne forgolódj többet a fehérnépek körül, mert olyat teszek, hogy magam is megbánom. Azt sem tudta, mihez kezdjen bújába, úgy elszomorodott ezen a királyfi. Törte a fejét, tépelődött naphosszat, hogy ugyan bizony milyen vétket követhetett el. De ha kétannyit rágódik, akkor sem talált volna semmit, mivelhogy nem volt vétkes semmiben. A mennydörgős vén gazdasszony pedig nem hagyta annyiban a dolgot. Másnap reggel is fölment a királyhoz. - Felséges királyom. Leányszín Bálint csakúgy rakoncátlankodik, mint annak előtte. Küldd el, amíg a szolgálóid mind egy szálig el nem pártolnak tőled. A vízi király még nagyobb haragra gerjedt, hogy Leányszín Bálint sehogy sem akar megjámborodni. - Ha még egyszer panaszkodnak rád - mondta neki -, magam döflek keresztül a kardommal. A mennydörgős vénasszony harmadnap is fölment a királyhoz: - Felséges uram, ha még egy napig megtűröd a palotában Leányszín Bálintot, meglásd, a feleséged vallja kárát. Mert nagy csintalanságában az egész házat a feje tetejére állítja. A vízi király erre rettentően megmérgesedett, s szólt, hogy tüstént vezessék elébe a királyfit. Mikor Leányszín Bálint belépett a szobába, a király kihúzta kardját, és szó nélkül keresztülszúrta. A halott királyfit belegyömöszölte egy zsákba, a zsákot meg az ajtó mellé támasztotta. Így halt meg a két szerető testvér. Azaz hogy egészen nem halt meg egyikük sem. Kár is lett volna meghalniuk, amilyen példásan szerették egymást. Gyöngyszín Ibolyával az történt, hogy mikor a zsákban leért a Veres-tenger fenekére, ott egy csapásra aranykígyóvá változott. S ha már így megváltozott, mit tehetett egyebet, barátkozott a tengerrel. Ide úszott, oda úszott, ficánkodott a hűvös vízben, s kergetődzött a kis halakkal. De akármilyen jól érezte magát a tengerben, az édes anyaföldre visszavágyott. Ezért valahányszor delet ütött a toronyóra, kifeküdt a parti homokba, és sütkérezett a meleg napsütésben. A tenger mellé a király kétemeletes iskolát építtetett, hogy legyen a sok gyereknek hol tanulni. Délben a tanító elengedte a gyerekeket, azok meg rohantak mindjárt a tengerpartra játszani. Az egyik kisfiút, Petinek hívták. Ezt a Petit a többiek nem vették be maguk közé, mert apátlan-anyátlan árva volt, amazok meg gazdag szülők gyermekei. Peti magányosan játszott, de így is jól mulatott. Ahogy játszadozott, egyszer csak észrevette a sütkérező aranykígyót, rácsapta a sapkáját, megfogta, s elvitte a királyhoz. A király végtelenül megörült a tündöklő aranykígyónak. Mikor pedig megtudta, hogy Petinek se apja, se anyja, mindjárt maga mellé vette, hogy legalább apja legyen neki. A kisfiú megszerette a királyt, egy ágyban aludt vele, lábtól, úgy őrizte álmát. Nappal elnézte felséges atyjaurát, aki, ha tehette, mindig a kígyóval játszott. Szép aranykalitkában tartotta, s maga etette napról napra. De hiába őrizte a király és Peti az aranykígyót, a mennydörgős vén gazdasszony csak kiszimatolta, hogy a kígyó maga Gyöngyszín Ibolya. A vén gazdasszony elment hát a lányához, és azt mondta neki: - Légy okos, leányom, feküdj az ágyba, és csattogtasd a lófogaidat, mintha a hideg rázna. Mikor a király eljön hozzád, s megkérdi, mi bajod, mondd, hogy az aranykígyó betegített meg, s ha el nem űzi a háztól, sírba visz a szaga. A lófogú leány úgy tett, ahogy az anyja meghagyta. A király elszomorodott, hogy legkedvesebb jószágától meg kell válnia. Egy darabig mérgesen járkált a palotájában fel és alá. Aztán nagy hirtelen nyakon csípte az aranykígyót, kettőbe vágta, s elásta a ház két sarkába. Reggel a király meg akart mosdani. - Eredj, Peti - mondta örökbe fogadott fiának -, hozzál nekem egy vödör friss kútvizet, mert ma derékig megmosdom. Amint Peti a kút felé tartott, egyszer csak látja, hogy a ház két sarkában, ahová a kígyót temették volt, két gyönyörű aranyalmafa nőtt. Mindjárt szaladt az újsággal királyapjához. Nagy sietségében a vízről is megfeledkezett, úgyhogy aznap a király nem is tisztálkodott, ami bizony nagy szégyen. Megszerette a király az aranyalmafákat, s minden idejét alattuk töltötte. Meghívott magához vendégségbe egy fél templomra való királyt, mert büszkélkedni akart a fáival. De a mennydörgős vén gazdasszony csak nem nyugodott, hanem ügyesen kiszimatolta, hogy a két aranyalmafa Gyöngyszín Ibolyából nőtt. Megint biztatni kezdte a lányát: - Mikor a legmelegebben süt a nap, állj az egyik fa alá, s figyelj okosan. Meglásd, a fa megszólal. El ne szalaszd egyetlen szavát se. No hát, mikor a nap delelőre ért az égen, éppen megszólalt a fa, ami alatt a király állt: - Felséges királyom, szívesen vetek rád hűs árnyékot, s ami ágam reád szolgál, olyan könnyen tartom, a súlyát sem érzem. Aztán megszólalt a másik fa, ami alatt a lófogú leány leskelődött: - Reád, te rusnya lófogú, bizony nem szívesen vetek árnyékot, s majd leszakad minden ágam, ami reád szolgál. Megjegyezte a lófogú leány, amit hallott, s megvitte a hírt az anyjának. Az anyja megint csak kitanította: - Légy okos, leányom, feküdj az ágyba, és csattogtasd a lófogaidat, mintha a hideg rázna. Mikor a király eljön hozzád, s megkérdi, mi bajod, mondd, hogy ha a két aranyalmafát ki nem vágatja, vége fiatal életednek, mert sírba visz a szaga. Úgy tett a leány, ahogy anyja meghagyta. Elbúsult a király, hogy az aranykígyó után most már az aranyalmafákat is elirigyelte tőle a felesége. De nem volt mit tenni. Nem vehette a lelkére a tulajdon felesége halálát. Kivágatta hát a két fát, s aranynyoszolyát csináltatott belőlük. Egyet magának, egyet a lófogú leánynak. Alig készült el a két nyoszolya, a mennydörgős vén gazdasszony máris kiszimatolta, hogy az aranyalmafákból készítették az udvari asztalosok. És megint tanítani kezdte a lányát: - Le ne hunyd a szemed ma éjszaka, mert tudni akarom, mit beszél a két nyoszolya. Aznap a mennydörgős vén gazdasszony vitte be a királynak az esti fürdőt. A király levetkőzött derékig, a szolgák meg takarosan beszappanozták felséges urukat, s jól megcsutakolták, mert úgy szerette. Ezalatt a vén gazdasszony álomport kevert a király italába, és megitatta Petit is. Elaludtak mind a ketten, olyan mélyen, hogy a lélek már alig-alig pislákolt bennük. Mikor az óra éjfelet ütött, megszólalt a nyoszolya, amelyikben a király feküdt: - Boldogan tartalak ölemben, felséges királyom, olyan könnyű vagy nekem, mint a pihe. Aztán a másik nyoszolya szólalt meg, amelyikben a lófogú lány fülelt: - Téged, rusnya lófogú, olyan nehezen tartalak, hogy majd kettőbe török kínomban. A leány nem késlekedett egy percet sem, hanem rohant az anyjához, és elbeszélte, amit hallott. A mennydörgős vén gazdasszony megint kitanította a lányát, aki nyomban elment a királyhoz, addig rázta, míg fel nem ocsúdott. Akkor így szólt: - Hallod-e, király uram. Vágasd szét és vettesd tűzre ezt a két aranynyoszolyát. Különben özvegységre jutsz, mert engem sírba visz a szaga. Nagyon megszomorodott a király, de a korai özvegységtől is erősen félt. Meg azt is egyre leste, várta, hogy lófogú felesége olyan széppé váljon, amilyen a képen volt. Vett hát egy éles baltát, szétdarabolta a két nyoszolyát, s a fából tüzet rakott a királyi kandallóba. Mikor a két nyoszolya elhamvadt a tűzön, egy szakajtóba belesöpörte a pernyét, levitte a rózsakertjébe, s elhintette a rózsatövek között. Megsiratta a két gyönyörű nyoszolyát, aztán lefeküdt aludni. Másnap sétálni ment a rózsakertbe, s hát látja, hogy az elhintett pernyéből aranyrózsabokor nőtt. Megörült a király, majd kiugrott a szíve örömében, hogy ilyen gyönyörűséges rózsabokor virágzik a kertjében. Mindjárt leszakította a legszebb rózsát, az ágya fölött volt egy kép, annak a keretébe szúrta. A szobában olyan tündöklő fényesség támadt attól az egyetlen szál rózsától, mintha száz szál gyertyát gyújtottak volna. Ebből a mennydörgős vén gazdasszony kitalálta, hogy a rózsa nem más, mint Gyöngyszín Ibolya. Megijedt erősen, mert ha a rózsa megszólal, akkor a király megtudja minden gonoszságát, s az ördög sem menti meg az akasztófától. Nem jutott eszébe más, megint ő vitte a fürdőt a királynak, s megint álomport hintett az italába. Petit nem látta sehol, őt tehát nem itathatta meg az álomhozó itallal. Ez azért történt így, mert Peti éppen felséges apja papucsát kereste az ágy alatt. De akármilyen buzgón kereste, azért észrevette, hogy a mennydörgős vén gazdasszony álomport kevert a király italába. Elszomorodott, mert szerette a jó királyt, s nem akart másodjára is árvaságra jutni. A szolgák kitakarodtak a szobából, ki a véngazdasszony, a király meg azon nyomban elaludt. Peti odakuporodott felséges apja lábához. Már-már őt is elnyomta az álom, mikor látja, hogy valamikor tíz óra tájban a rózsa nyújtózik egyet a kép mellett. Aztán leszökkent a padlóra, ott kecskebokát vetett, s olyan gyönyörű szép leánnyá változott, hogy még az ajtó meg az ablak is eltátotta száját ámulatában. Peti csendesen végignézte, ahogy a szép leány megmosdott, megfésülködött. Mikor már eléggé kicsinosította magát, odaállt a király ágya mellé, sírni kezdett, ríni kezdett keservesen. Ahány könny kicsordult a szeméből, aranygyönggyé változott mind. Térdig megtelt a szoba fényes aranygyönggyel. - Ó, felséges királyom - mondta a szép lány, mikor már kisírta magát -, hiába hoztál el engem édes hazámból, nem lehetek a tied. Eljöttem hozzád, hogy szót váltsak veled. Eljöttem, te aludtál. Még egyszer eljövök. De hogy harmadjára is eljöhetek-e, bizony nem tudom. Azzal a szép leány elfordult a királytól, kisöpörte a szobát, kifényesítette a király csizmáját, aztán felszökkent a kép mellé, és rózsává változott ismét. A tömérdek aranygyöngy azon nyomban eltűnt. Peti mindent jól hallott, jól látott, de a királynak nem mert szólni, mert rettenetesen félt a mennydörgős vén gazdasszonytól. Tudta, hogy ha csak egy szót is ejt, a gonosz asszony elveszejti. Mikor elérkezett a fürdés ideje, Peti megint bemászott az ágy alá, mintha a király papucsát keresné. Pedig a papucs ott állt az ágy előtt, a helyén. Behúzta hát maga mellé, nehogy rajtaveszítsen a furfangon. Az ágy alól aztán kileste, hogy a mennydörgős vén gazdasszony ismét csak álomport kevert a király italába. El is aludt tüstént, úgy kellett föltenni az ágyra, mint valami zsákot. Kimentek a szobából a szolgák, ki a vén gazdasszony is, Peti előbújt az ágy alól. A papucsot visszatette a helyére, maga odakuporodott a király lábához, s várta, mi történik. Hát az történt, hogy valamikor tizenegy óra tájt a rózsa megint leugrott a kép mellől a szoba közepére, ott kecskebokát vetett át, átváltozott szép leánnyá. Szép leányi mivoltában megmosdott, megfésülte hosszú aranyhaját, aztán sírni kezdett keservesen a király ágya előtt, s ahány könny kiperdült a szeméből, aranygyönggyé változott. Térdig ért már a temérdek sok gyöngy, mikor megszólalt a szép lány: - Ó, felséges királyom, hiába hoztál el kedves hazámból, mert nem lehetek a tied. Elveszítettek a gonoszok édes bátyámmal együtt, te meg csak alszol, alszol. Talán bizony többre becsülöd az álmod nálam. Nem is jövök hozzád többször, mint még egyszer. Ha akkor is alszol, hét életed lehet, soha többé nem látsz. Azzal elfordult a királytól, perdült egyet, visszaváltozott rózsává. Mire elfoglalta a helyét a kép mellett a falon, a tömérdek aranygyöngy is eltakarodott a szobából, mintha a föld nyelte volna el. A király pedig aludt tovább, mély álomban, s nem sejtette, hogy Gyöngyszín Ibolya látogatta meg azon éjjel. Reggel csakúgy ébredt, mint más reggel. - Mit álmodtál? - kérdezte Petitől. Peti szerette volna megmondani, hogy mit látott, de nagyon félt a mennydörgős vén gazdasszonytól. Azt válaszolta hát, hogy nem álmodott semmit. Aznap a király vadászni ment fényes hintójában, és Peti maga maradt a szobában. Éppen a rózsát nézegette, mikor hallja, hogy jön ám a mennydörgős vén gazdasszony. Elrejtette a rózsát ügyesen az ingébe, maga meg játszani kezdett a földön. A vén gazdasszony kereste a rózsát mindenfelé, s mikor nem lelte, rátámadt Petire, hogy mit lopja a napot itt, ahol semmi dolga. Azzal nyakon fogta, s úgy elverte, hogy minden csontja ropogott. Mihelyt kiszabadult a kezei közül, Peti jajgatva elszaladt. - Hová futsz? - kérdezte a nagy bajuszú őr a palota kapujában. - Világgá megyek - mondta Peti. - Aztán miért? - kérdezte a nagy bajuszú őr. - Nem azért jöttem én a királyi palotába, hogy a vén gazdasszony agyba-főbe verjen. Hazajött a király a vadászat végeztével, keresi a gyereket itt, keresi amott, szólongatja, de csak nem kerül elő. Erre összehívatta a temérdek udvari cselédséget, hogy tőlük tudja meg, hova lett Peti. Elmondta a nagy bajuszú őr, hogy ő látta a gyereket. Azért futott világgá, mert a vén gazdasszony megverte. A mennydörgős vén gazdasszony hazudott egyet: - Uram, királyom, nem nyúltam én hozzá még egy ujjal sem. Csak ráijesztettem, mivel lejött a konyhába, s három bögrét összetört. Azt mondta erre a király: - Hazudsz, ebszülte boszorkánya. Jól tudom én, hogy az a gyerek a szobámból ki nem megy. Nem az a szokása. Te mentél oda, s ott ijesztetted meg, világszégyene, rusnya ábrázatoddal. Azzal a király nem sokat teketóriázott, hanem összekürtöltette a vadászait, pecéreit, s elindult, hogy felkutassa. Okos agarai voltak a királynak, hamar ráleltek a nyomra, s egy bokor alatt meg is találták Petit. - Édes gyermekem - mondta neki a király -, miért futottál el a házamból, hiszen úgy szerettelek, hogy a tulajdon fiamat se szeretném jobban? - Felséges királyatyám, nagy újságot mondok én neked, ha meg nem haragszol - válaszolt Peti. - Szólj csak, fiam, ne félj semmit. Apádhoz beszélsz. - Felséges királyatyám - mondta Peti -, az a rózsa, akit kertedből hoztál, s a kép mellé tűztél, nem rózsa igazában, hanem elvarázsolt királyleány. Első este valamikor tíz óra tájt leugrott a kép mellől, megmosdott, megfésülködött, aztán úgy rítt fölötted, hogy a szíve majd meghasadt. Elámult a király ezen a nagy újságon. - Aztán miért sírt? - kérdezte. - Nem titkolta azt sem, hiszen azért jött, hogy veled beszéljen. Alighanem a te menyasszonyod lehet, mert arról panaszkodott szüntelenül, hogy nem lehet a tied. Leszállt másnap is a kép mellől..., megint aludtál. Azt mondta, még egyszer eljön, de ha akkor is alszol, soha többet. - Ejnye - mondta a király -, hát miért nem költöttél föl? - Hiába tettem volna, felséges királyatyám, mert a mennydörgős vén gazdasszony álomport kevert az italodba. Úgy aludtál, mintha sohasem hagynád abba. Megharagudott a király a vén gazdasszonyra. Nem csillapult le, csak mikor Peti megmondta neki, mit csináljon. Örült a király, hogy ilyen okos a nevelt fia, s még jobban örült, mikor inge alól kivette a rózsát. Nagy barátságban tértek haza, s együtt szúrták a rózsát a helyére a kép mellé. Este megint a vén gazdasszony vitte be a fürdőt a királyhoz. Peti most nem bújt az ágy alá, hanem ő tartotta a gyertyát. A szolgák beszappanozták a királyt derékig, s lemosták gondosan. Aztán jött a mennydörgős vén gazdasszony az itallal, amibe álomport hintett. Mikor a király kézbe vette a poharat, Peti beleejtette a gyertyát a kádba. A nagy sötétségben a király a vízbe lottyantotta az álomhozó italt, de úgy tett, mintha megitta volna. Ásított kegyetlenül, a lábát is megroggyantatta, úgyhogy megint a szolgák tették az ágyra. A mennydörgős vén gazdasszony kiment a szobából, kimentek a szolgák is. Csak Peti maradt ott, aki odakuporodott helyére, a király lába mellé, s figyelt erősen. Egyszer csak látja, hogy a rózsa megrázkódik, leszökken a falról, s átváltozik gyönyörű szép leánnyá. Aztán hozzálát a mosakodáshoz, fésülködéshez. Mikor olyan szépre csinosította magát, hogy a napra lehetett nézni, rá nem, Peti megvakarta felséges királyatyja talpát. Csiklandós volt a király, akkorát ugrott kínjában, hogy mindjárt a szoba közepén termett, a szép leány előtt. De nem állt ott meg, hanem átölelte gyorsan, nehogy eszébe jusson megint rózsává változni. - Te az enyém, én a tied - mondta neki. Megörült a szép leány erősen, hogy végre ott pihenhet a vőlegénye karjában. Mert nem embernek való élet minduntalan átváltozni, szép lányból aranykígyóvá, aranykígyóból aranyalmafává, aranyalmafából nyoszolyává, nyoszolyából rózsává. Jobb az embernek az egyszerű emberi élet. De bármennyire megörvendezett, a testvéri szeretet el nem hamvadt benne. - Nem leszek én a tied, uram királyom, míg édes bátyámat vissza nem adod. Megijedt erre a király, hiszen Leányszín Bálintot maga szúrta keresztül a kardjával. - Hogy adhatnám én vissza neked a bátyádat - mondta a király -, mikor holtan búslakodik szegény abban a zsákban, ott az ajtó mellett? Gyöngyszín Ibolya akkor kihúzott dús aranyhajából egy aranyvesszőcskét. Azt a vesszőcskét odaadta Petinek, hogy addig suhogtassa a zsákon, míg a halott királyfi életre nem kel. Munkához látott Peti nagy buzgalommal, s lám egyszer csak megmozdult a zsák, s kiszökken belőle Leányszín Bálint. - Jaj, felséges királyom, én bizony nagyon elaludtam - mondta. - Most is aludnál - válaszolt a király -, ha nem segít meg az én Peti fiam. Te az életedet köszönheted neki, mi a boldogságunkat. A mennydörgős vén gazdasszonyt meg lófogú rusnya leányát máglyán égettette meg a nagy vízi király. Maga pedig boldogan élt Gyöngyszín Ibolyával, Leányszín Bálinttal és Peti fiával. S élnek ma is, ha meg nem haltak. szerk.Majtényi Zoltán Tündér mesék-Hajnalcsillag - Unikornis Kiadó Budapest - 1999
Értékelés
0 szavazás