Mesetár

Volt egyszer egy király. Vót annak három jánya. Hát a legkisebb jányt szerették a legjobban; ugye az vót a kedvence az egész családnak. No, egyik napon elmentek a három leány szamócázni az erdő szélire. Hát a kettő jány elszaladgáltak a lepkék után, virágok után, nem szedtek még egy szemet se. A legkisebb kisjány, az meg teleszedte a kosarát epervel vagy szamócával. Hát ezek ugy is haragudtak rája, hogy azt szeretik legjobban, egyszer összesúgott a két nagyobb jány, azt mondja: üssük agyon! A jánkát, a kisjánt, a testvérüköt. Hát agyon is ütték, eltemették a kerekvágásba.

Hát ugye de a kisjány, hogy nagyon jó vót a kisjány, aranyos vót, bizony az nem halt meg, hanem a szíviből kihajtott egy szép jávorfácska. No, telt¬múlt ugye az idő, egyszer ment arra egy juhászlegény; meg oszt hallotta aztat, hogy nagyon nagy bánat van a kastélyba, nagyon-nagyon gyászolnak, nagyon sirat mindenki otten. Hát aszongya: csináljunk mán egy furullyát, majd, azt mondja, elmegy a kastélyba megvigasztalni a királyt. Mán akkor oly szépecske vót a fa. Levágott egy ágacskát, oszt akkor ugye fúrt, faragta, a bicskájával megfaragta. Akkor oszt egyszer csak még egészen készen se vót, egyszer megszólalt a muzsika magátúl, hogy:

Las-san fúj -jad, sze - gén - le - gén,

Én is vó-tam ki - rály - ján - ka,

Ki-rály-ján-ból já -vor - fács - ka,

Já- vor - fá - ból mu - zsi - kács - ka.

Jaj, nagyon meglepődött, hogy: szent Isten, még íllyet, hogy magától szól a muzsika! El is ment vele oszt a királyi palotába, hogy bebocsájtást kért. Beengedték őtet: hát ott vót a király. Hát oszt akkor ugye bement, megfújta egy kicsit. Ugye nagyon szép hangon, nagyon szépen elkezdte énekölni, hogy:

Las-san fúj-jad, sze - gén le - gént,

Én is vó-tam ki - rály - ján - ka,

Ki-rály-ján-ból já- vor - fács - ka,

Já- vor - fá - ból mu - zsi - kács - ka.

Hát a király csak hallgatott-e, hallgatott, nézte az is, kezibe vette, a király is. Annak oszt azt énekölte, azt fújta, hogy:

Las-san fúj -jad, é - des - a - pám,

Én is vó-tam ki - rály - ján - ka,

Ki-rály-ján-ból jávor - fács - ka,

Já- vor - fá - ból mu - zsi - kács - ka.

Begyütt az anyja. Annak is, hogy: „Lassan fújjad, édesanyám..." Akkor a jányok, hogy: mi az a nagyon szép hangú muzsika? Azok odaki hancúroztak, odaki táncoltak, micsinátak ugye az udvaron. Egyszer akkor azok is begyönnek, az is mindjár oly nagy szelessen az egyik jány kezibe kapja a kis furullyácskát, annak meg oszt azt fújta, hogy:

Las-san fúj-jad, én hó - hé - rom,

Ep- ret szed-tönk, te meg öl - tél,

Ep-ret szed-tönk, te megöl - tél,

Ke- rék- vá-gás – ba te-met- tél.

Jaj, akkor mán a király mán oszt észkő gyütt, mán akkor tudta, hogy az a muzsika az az ő kisjányának a hangján most zenél, muzsikál. Akkor oszt nagyon-nagyon azt a furullyácskát a keblére szorította, oszt mondta:

- Te legény, ide hallgassál, add nekem ezret-e kis furullyácskát! Azt mondja: - Majd csinálsz te magadnak többet!

Az nagyon-nagyon-nagyon sajnálta, rázta a fejit, hogy ű nem adja oda.

- Majd még te faragsz másikot! Adok neked egy zsák aranyat, oszt akkor te majd csinálsz még magadnak, csinálhatsz többet is!

Hát a legény nagy nehezen ráállt, hogy megkapja a zsák aranyat. Úgy is vót. A király hazavitette a juhászlegénynek a zsák aranyat. Na, a juhászlegény, jaj, nem is sokára, mindjár ment, vágta le, ugye le a jávorfácskárúl megint vágott ágat, csinálta ja a muzsikákot, a furullyácskákat, csinálta, megcsinált egyet, megcsinált kettőt, akármennyit csinált, az többet meg nem szólalt. De ugye akkor ha megszólalt vóna, akkor a mese is tovább tartott vóna.

Magyar Zoltán
A herencsényi mesemondó - Balassi Kiadó
Budapest - 2004