Mesetár

Volt egyszer egy király, volt neki három fia: Csinosomdrága, Hamisanpajkos, Széplegénymákos.

A szomszéd királynak meg volt egy tündérszép lánya.

A királyfiak elmentek lánykérőbe. A lány apja azt mondta, annak adja a lányát, aki elhozza a napos-holdas paripát.

A királyfi testvérek elindultak a napos-holdas paripa fölkutatására. Mentek hetedhét ország ellen, amikor estére kelvén elértek egy sömjékhez (süppedékes, ingoványos hely, vizenyős kaszáló vagy legelő), aminek a közepében világló ablakkal kucorgott egy kis ház. Bekopogtattak, éjszakai szállást kértek. A gazdasszony faggatta őket:

- Mi járatban vagytok, édes gyerekeim?

- A napos-holdas paripát keressük!

- A napos-holdas paripát talán sohasem találjátok meg - mondta az öregasszony -, mert én már százegy éves vagyok, de a hírét sem hallottam!

Hanem reggel, amikor a fiúk nekieredtek az útnak, az öregasszony adott nekik egy üres dióhéjat, hogy annak még hasznát vehetik.

Ezzel mennek a fiúk, mennek hetedhét ország ellen. Igyekeztek egy kovácsmester nagybátyjukhoz. Oda is érnek, nyitják előttük a kaput. Mert a kovácsmester tudott az öccsei érkezéséről, azt is tudta, mi járatban vannak. Mindjárt megsúgta nekik, hogy a napos-holdas paripa a vasorrú bába legkisebb fiának szolgál. A Vasorrú bába pedig egy bogárhátú házban lakik három fiával az óperenciás sömjék másik partján.

Elindultak a fiúk a bogárhátú házhoz. A nagybátyjuk adott nekik egy elgörbült patkószeget, hogy annak még hasznát vehetik az úton. Mennek aztán hetedhét országon keresztül, mikor odaérnek a bogárhátú házhoz. Csinosomdrága félreküldte az öccseit, hogy majd ő próbál szerencsét először. Úgy is lett.

Kicsit megbörhölte (bedörzsölte) magát az üres dióval, mindjárt macska lett belőle. Megkaparta az ajtót, kinyitották előtte. Fölugrott a padkára, dorombolt. Éppen akkor kérdezte a Vasorrú bába a legöregebb fiának a feleségét:

- Mikor jön haza az urad?

- Tíz órakor!

A középső fiút 11 órakor várta a felesége, a legfiatalabbat 12 órára várta az oldalbordája. Ahogy ezt Csinosomdrága megtudta, elkezdte kaparni az ajtót, hogy menne kifelé. Kiengedték. Megrázta magát, emberré vált. Sietett nagyon, ha a testvérei az útjukban összetalálkoznának a hazafelé tartó boszorkányfiúkkal, hát valami bajuk ne essen.

Odaérnek egy tengeri hídhoz, éppen esteledett. Lepihentek, csak Csinosomdrága őrködött. Egyszer lódobogást hall, tíz óra volt, jött át a hídon a Vasorrú bába legöregebb fia. A ló horkantott egyet.

- Na, édes lovam, nem hullott csontja Csinosomdrágának? Csinosomdrága válaszolt:

- Nem bizony! - Erre összeakaszkodtak. De nem bírtak egymással. Arra szállt egy hollómadár. A boszorkányfiú felszólt neki:

- Holló, csöppentsél rám egy csöppnyi vizet, odaadom érte Csinosomdrága lovának az egyik combját!

Csinosomdrága is fölszólt a madárnak:

- Holló, csöppentsél rám egy korty vizet, odaadom érte a boszorkányfiút meg a lovát!

A hollómadár rácsöppentett Csinosomdrágára, amitől az mindjárt halálra győzte a boszorkányfiút.

Tizenegy órakor jött a boszorkány középső fia a hídon. A lova felhorkantott.

- Na, kedves lovam, nem hullott még csontja Csinosomdrágának?

- Nem bizony - kiáltott a királyfi, azzal nekiugrott a boszorkány középső fiának. Nem bírtak egymással. Arra szállt a holló, a boszorkányfiú felszólt neki:

- Holló, csöppentsél rám egy csöppnyi vizet, neked adom Csinosomdrágát. A királyfi is felszólt:

- Holló, csöppents rám egy korty vizet, neked adom az ellenségem lovastul.

A holló rácsöppentett, amitől olyan erőre kapott, hogy egyből halálra győzte a boszorkány középső fiát.

Tizenkét órakor a napos-holdas paripán jött a legkisebb boszorkányfiú. Õ nyergelte a keresett lovat, ahogy a kovácsmester nagybátya megsúgta az öccseinek. Haladt nagy dobogással a hídon, a Nap, a Hold a ló homlokán. Messzire világolt a szőre. A ló felhorkantott.

- Na, kedves paripám, nem hullott csontja Csinosomdrágának?

Csinosomdrága válaszolt:

- Nem bizony! - De rögtön egymásnak estek. Arra szállt a hollómadár. A boszorkányfiú felszólt neki:

- Hollómadár, csöppentsél rám egy csöpp vizet, neked adom.

Csinosomdrágát. Csinosomdrága sem volt rest, ő is kérte a madarat:

- Holló, csöppentsél rám egy korty vizet, ahogy eddig neked adtam ellenségeimet, neked adom most is lovastul!

A hollómadár rácsöppentett, amitől Csinosomdrága halálra győzte a boszorkány legkisebb fiát is.

Ezután a lovát pokróccal leterítette, hogy ne világítson messzire, mert sok veszedelem les még rájuk. Felköltötte testvéreit. Azok nem is tudtak a csatákról. Hamisanpajkos meg Széplegénymákos dörzsölték szemükből az álmot. Alig hitték, hogy kezükre került a napos-holdas paripa.

Nagy örömmel indultak hazafelé, amikor visszamenő útjukban odaérnek a bogárhátú házhoz. Csinosomdrága megbörhölte magát az üres dióhéjjal, mindjárt macskává lett. Kaparta az ajtót, beeresztették. Fölugrott a padkára, mindjárt dorombolni akart, de a Vasorrú bába menyei annyira sírtak-ríttak, hogy a macska nem tudott dudálni. Siratták az uraikat, hogy Csinosomdrága halálra győzte őket.

A legöregebb menyecske azt mondta:

- Kimegyek az útra, Csinosomdrágának arra kell hazafelé mennie. Almafává leszek. Ha szakít egy almát, akkor halál halálával hal!

A középső menyecske is nagyon siratta az urát, azt fogadta:

- Kimegyek az útra. Csinosomdrágának arra kell hazafelé jönnie. Körtefa leszek, termek olyan szép gyümölcsöket, hogy mindenkinek összefut a nyál a szájában utánam. De aki abból egyet is leszakít, az halál halálával hal!

A legkisebb menyecske sem akart alábbvaló lenni, aki a legkisebb boszorkányfiúnak volt a felesége. Azt fogadta:

- Csinosomdrágának most kell hazafelé jönnie. Kimegyek az útra, tiszta vízű patakká leszek. Amilyen szomjas lehet, vagy inni akar belőlem, vagy fürdeni bennem. De aki hozzám

ér, az halál halálával hal!

Amikor ez így mind elhangzott, a macska leugrott a padkáról, kaparta az ajtót, ki akart menni. A Vasorrú bába akkor kapott észbe.

- Fogjátok meg azt a macskát, nem Csinosomdrága az, mert ha az, vége az életének!

Megfogták, nézik, hát ki is volna más, mint Csinosomdrága!

Markolták a lábát, keresték a baltát, hogy mindjárt belehasítanak a fejébe, amiért halálra győzte az uraikat. Csak ekkor gondolt rá nagy búsan Csinosomdrága, hogy most neki is beföllegzett. Keresik ám az asszonyi népek a baltát. Nem találják. Egy kicsit eresztett a szorításuk, Csinosomdrágát elszalasztották.

Megrázta magát, emberré lett. Vágtatott a testvérei után, nehogy valami bajba keveredjenek. Az utolsó percben érkezett, mert Hamisanpajkos éppen szakítani akart egy szép piros almát. Messziről rákiáltott:

- Hozzá ne nyúlj!

Azzal megbörhölte magát a varázsdióhajjal, leszakított egy almát, a kardjával kettévágta, vér szökött ki belőle.

Ahogy mennek tovább, odaérnek a körtefához. Széplegénypajkos mindjárt venni akar róla, de Csinosomdrága rákiáltott:

- Hozzá ne merj nyúlni, mert akkor halál fia vagy!

Megbörhölte magát a dióhéjjal, szakított a körtéből, a kardjával fölvágta, vér szökött ki belőle.

Mentek, mendegéltek, odaértek a tiszta vizű patakhoz.

Csinosomdrága nem engedte, hogy a testvérei megközelítsék. A kardjával belesuhintott, vérré változott a patak.

Így aztán a Vasorrú bába hiába várta haza a menyeit. Megtudta, hogy Csinosomdrága kardjától pusztultak el azok is. Szörnyú haragot gyullasztott magában. Fölugrott a söprűjére, vágtatott Csinosomdrágáék nyomában.

Akkor szólalt meg először a napos-holdas paripa:

- Édes gazdám, dobd hátra a görbe patkószöget, mert rettenetes fekete felhő képében jár nyomunkban a Vasorrú bába!

Csinosomdrága hátradobta a patkószöget, lett belőle akkora sártenger, a boszorkánynak csak a füle hegye látszott ki belőle. Mire nagy nehezen kikászálódott, a fiútestvérek már messze jártak.

Hanem újra megszólalt a napos-holdas paripa:

- Édes gazdám, hajítsd el a dióhaj felét, szalad utánunk a Vasorrú bába! Csinosomdrága elhajította a dióhaj felét, lett belőle akkora diófaliget, a Vasorrú bába alig tudott kivergődni belőle.

Akkorára a királyfiak már megint időt nyertek. Közelítettek a kovács nagybátyjuk házához. Nyitott kapu várta őket. Éppen rájuk is fért, mert jött utánuk a Vasorrú bába forgószél képében. De kavart olyan vihart, a kúpszárakat fölemelgette, fákat csavart ki tövestül, háztetőket kapkodott le egyik faluban, átdobta a másikba. Akkor megszólalt a napos-holdas paripa:

- Édes gazdám, hajítsd el a dió másik felét is, mert a Vasorrú bába már a faromat püföli tüzes söprűjével!

Csinosomdrága elhajította a fél diót, lett belőle olyan tüskés bozót, a Vasorrú bába csak imitt-amott bírt belőle kikecmeregni.

A talpa teli lett koronatüsökkel (Gledícsiafa tüskéje, Jézus koronáját ebből fonták). Amíg tollászkodott, fogával húzgálta ki a lába szárába szaladt tüsköket, addig, de éppen csak addigra a három fiú bevágtatott a kovács nagybátyjuk udvarába.

Alig csukják be a vaskaput, a Vasorrú ott dörömbölt már, kiabált:

- Fúrjatok egy lyukat a vaskapuban, hogy a szeme közé nézhessek Csinosomdrágának!

- Ne fúrjatok - mondta Csinosomdrága -, amíg a csípővasat meg nem tüzesítjük!

Nem is fúrtak addig, mert tudták, hogy a Vasorrú, amilyen mérges, fölveti az egész kaput, fölveti a házat, a műhelyt velük együtt.

Hanem amikor már föltüzesedett a csípővas, hogy csak úgy hányta a szikrát, akkor fúrtak a vaskapun egy lyukat. A Vasorrú bába egyenest azt a nagy nyelvét nyújtotta be rajta. A tüzes csípővassal elkapták a nyelvét, addig el sem eresztették, amíg meg nem ígérte, hogy nem üldözi többet őket, és senki ember fiának ártására nem lesz. Dünnyögve ígérte meg a Vasorrú bába, mert a fogóban nem forgott a nyelve. Akkor eleresztették a fiúk, hogy menjen békességgel útjára. Megköszönték kovács nagybátyjuknak a hasznos segítségét, nagy boldogan vették útjukat hazafelé, hogy megtartsák a lagzit, hiszen megszerezték a napos-holdas paripát.

Csinosomdrágáé lesz a szépséges királylány.

Mennek, mendegélnek, amikor elébük akad Nagyfázható. Kilenc suba, kilenc szűr volt rajta, mégis fázott. Csinosomdrága megsajnálta, mindjárt hívta, hogy tartson velük, mert olyan országba utaznak, ahol ő is fölmelegedhet.

Nagyfázható csak annyit mondott:

- Az lenne jó! - azzal hozzájuk szegődött.

Mentek, mendegéltek, amikor elébük akad Nagyhajigáló. Annak mindig hajigálhatnékja volt. Dobálta is úgy a fél téglákat, emberfejnyi köveket, hogy csak úgy sistergett tőle a tájék.

Csinosomdrága őt is hívta, tartson velük, mert olyan országba mennek, ahol kihajigálhatja magát. Nagyhajigáló melléjük szegődött. Mentek, mendegéltek, összetalálkoztak Nagynézhetővel. Az mindig annyira nézett, hogy a szeme is kidülledt. Messzire is látott!

Csinosomdrága azt is hívta, hogy tartson velük, mert olyan országba utaznak, ahol istenigazából kinézheti magát. Nagynézhető is a királyfiak mellé szegődött. De ahogy mennek, mendegélnek, hát összetalálkoznak Nagyehetővel. Az örökké evett, rágott, mégis mindig éhen kóválygott.

Csinosomdrága hívta azt is, tartson velük, mert olyan országba utaznak, ahol kedvére jóllakhat. Nagyehető melléjük szegődött.

Mennek, mendegélnek, amikor elébük akadt Nagyiható. Az mindig olyan szomjas volt, kiihatta a Tiszát, csak a szomjúság gyötörte.

Csinosomdrága hívta, hogy tartson velük, mert olyan országba igyekeznek, ahol egynéhányszor istenigazából teliszívhatja magát. Nagyiható sem mondatta magának kétszer, melléjük szegődött, ment a királyfiakkal.

Hanem ahogy mennek, mendegélnek, hát uramfia! - összetalálkoznak Nagyszaladóval. Az akármennyit szaladt, mindig szaladhatnékja volt. Csinosomdrága megsajnálta, hívta, hogy tartson velük, mert olyan országnak szedik a lábukat, ahol kiszaladhatja magát. Nagyszaladó melléjük szegődött.

Mennek, mendegélnek, éppen kilencen voltak már a királyfiak, amikor na, hazaérnek.

Csinosomdrága leszállva a napos-holdas lováról, a király elé állt, kérte a szépséges szép királylány kezét.

De a király azt mondta:

- Más baj is van itt azóta, mert ki kell néhány próbát állnia annak, aki a lány kezére vágyakozik. Itt van egy kemence. Háromszáz éve fűtik. Annak adom a lányom, aki abban a kemencében egy éjszaka meghál!

Csinosomdrága egyet sem búsult. Összebújt Nagyfázhatóval, hogy eggyé vált vele. Körülnézett az udvaron, estig hatszáz öl fát betüzelt még, aztán magára vett kilenc subát meg kilenc szűrt, úgy ment be megéjszakázni a kemencébe. Nem aludt, mert fázott. Pedig odabent is rakta tüzet veszettül. Vacogott a foga.

A király meg éjfél körül leküldte egyik emberét, nézné meg, ki van a kemencében. Ahogy bepillantott a királyi ember, rögtön szénné égett. Küld a király másik hírhozót, na, az csak messziről merte megbámulni a kemencét. Vitte a jelentést, hogy Csinosomdrága a kemencében éjszakáz, kilenc suba, kilenc szűr van rajta, mégis összeverődik a foga fázásában.

Elhümmentette ezen magát a király, de hát kivárta a hajnalt, amikor a többi próbát is a kérőre szabja.

Reggel aztán jelentkezik Csinosomdrága a lány kezéért. De a király azt mondja:

- Más baj is van. Én csak annak adhatom a lányomat, aki háromszáz göbölyökröt elfogyaszt, háromszáz akó bort megiszik utána!

Csinosomdrága ezen egyet sem búsult, összebújt Nagyehetővel meg Nagyihatóval egy kis sugdosódásra, hogy is legyen, mint is legyen.

Annyira összebújtak, hogy eggyé lettek. Azt kérte ezután Csinosomdrága, hogy az ökröknek csak a szarvát kell levágni, a hordót se kell csapra ütni, csak egy dongáját beszakajtani.

Akkor szépen bepakolta Csinosomdrága a háromszáz göbölyökröt, de ahogy az utolsóknál tartott, nézelődött: mit lehetne itten hirtelen hamarjában még megenni? Amit talált, holmi birkafalkákat, malaccsapatokat, azt mind a háromszáz göbölyökör után küldte.

Hanem a háromszáz akó borral is úgy elbánt, hogy a hordónak csak a fája meg az abroncsa maradt meg.

Csinosomdrága azután jelentette a királynak, hogy a háromszáz göbölyökör meg van éve, a háromszáz akó bor meg van iva, adják neki oda a lányt! De a király azt mondta:

- Nem addig ám, mert más baj is van! Háromszáz éve ellopták a lány ruháját, elvitték a pokolba. Ötven évvel ezelőtt elküldött egy kérőt érte, de az még nem ért vissza. Hanem aki sebesen visszahozza a ruhát, az kapja meg a menyasszonyt.

Csinosomdrága ezen egyet sem búsult, hanem összebújt Nagynézhetővel, Nagyszaladóval meg Nagyhajigálóval. Annyira összebújt velük, hogy eggyé lettek. Mindjárt mondta Nagynézhetőnek:

- Nézz már utána, hol járhat az az ember, akit a király ötven évvel ezelőtt elküldött a pokolba a lány ruhájáért!

Nagynézhető néz annyira, hogy teljesen kidülledt a szeme, úgy kellett neki visszatolni. Azt mondja:

- Hát az még csak most ballag üres kézzel a pokol felé!

Ezután Csinosomdrága Nagyszaladót szólítja:

- Szaladjál csak a pokol kapujára akasztott ruháért!

Szaladt aztán Nagyszaladó, hogy a lába járását se lehetett látni, olyan sebesen. Útjában az ötven éve úton lévő kérőt úgy félrelökte, hogy az hetet bokázva esett az árokba. Azután indult a ruhákkal visszafelé Nagyszaladó. Lobogott rajta az ing. Odaér az árokba lökött kérőhöz, az már akkor üldögélt. Szól Nagyszaladónak, mert mérges volt rá, hogy megelőzte a menyasszonyért való futásban, azt mondja a félrelökött kérő:

- Nagyszaladó, ülj már le egy kicsit, úgyis megelőztél, el is fáradhattál, hát leülhetsz.

Na, Nagyszaladó le is ült, de a lány ruháját ki nem adta a kezéből, magához szorította. Hanem a félrelökött kérőnek is volt egy kis boszorkányos tudománya, hát egy kifehéredett lókoponyát tett le vánkosnak, s azzal kínálta Nagyszaladót, hogy pihentesse rajta a fejét. Pihentette. El is aludt.

Várja Csinosomdrága Nagyszaladót, hogy hol lehet istenvilágunta óta, amikor már régen itt kellene lennie.

Mondja mindjárt Nagynézhetőnek, nézné meg, hol maradt el Nagyszaladó.

Nézi Nagynézhető, hogy kocsányon lóg a szeme, olyan erősen nézi, majd a gödréből esik ki mind a kettő, amikor meglátja, hogy Nagyszaladó hétszáz kilométernyire ide alszik, lókoponya van a feje alatt. Csinosomdrága mindjárt tudta, honnét fúj a szél, hogy varázsló koponyát tettek Nagyszaladó feje alá, attól a világ végezetéig elszundikál. Szól mindjárt Nagyhajigálónak, hogy egy jó hajítással ki tudná-e ütni Nagyszaladó feje alól a varázsló koponyát.

- Én ki tudom, de úgy, hogy a lókoponya is szétmegy Nagyszaladó fejével együtt! - válaszolt Nagyhajigáló. De Csinosomdrága nem akarta, hogy Nagyszaladónak baja essen, csak arra biztatta Nagyhajigálót, hogy a lókoponyát üsse ki.

Kerestek mindjárt egy jó kézbeli követ, azzal Nagyhajigáló úgy kiütötte Nagyszaladó feje alól a lókoponyát, hogy Nagyszaladó azon nyomban fölébredt. Jött is a lány ruhájával, akár a sebesen forgó szél.

Ekkor aztán a király sem tudott már más próbát kitalálni. Csinosomdrágának adta a lányát, nagy lakodalmat csaptak, most is élnek, ha meg nem haltak.

szerk. Tóth Béla
Legeltetés a három sárkány pusztáján - Móra Ferenc Könyvkiadó
Budapest - 1984