Mesetár

Hol volt, hol nem volt, élt valahol a Tisza völgyében egy fiatal házaspár. Úgy kerültek össze, mint az ujjam. Ha fölmásztak a fára, mindenük velük volt. De azért szépen éldegéltek, nagy egyetértésben. Házat árendáltak, abban pörgették munkával teli életüket. Ugyan az árendás-házhoz tartozott egy öregedő kutya. Az előző árendás felejtette é ott, vagy úgy jött, azt már nem lehetett semmiképp megtudni, hanem a kutya annyira ragaszkodott a házhoz, hogy semmi úton, se szépen, se csúnyán azt onnét elihingetni nem lehetett. Ijesztette pedig a gazda furkósbottal, kínálta vasvillanyéllel. Meg­megrébbent a kutya, amelyiknek a nevét se tudták, de el nem szaladt a legyintgetésre. Mert a fenyegetés tettlegességgé soha nem fajult. Hanem hát övős jószág volt szegény, s úgy nézte a falatozó embert, a szeme majdnem kiesett a tokjából. S ezt a gazda, aki maga is keményen kaszált, kapált a napi betévőért, nem szívesen vette. Ha kinézik a falatot a szájából.

Kussolta, hogy egész nap nem dolgozott semmit, s olyan szigorú szemre­hányással nézi a falatot, hogy elpirul tőle az ember gyereke. Mintha potyára piszkolná a tanya gyöpét, mintha nem gebeszkedett volna a mindennapiért eleget.

A gazdáné kíméletesebb volt a ragaszkodó kutyához. Vetegetett neki. Éjszakai fekvőhelyére elnyüstölt subagallért lökött, olykor a disznók mos­lékjából öntött neki.

S így telt-múlt a fiatal pár élete, meg a tanyájukhoz szegődött kutyáé, amikor, ahogy szokott lenni, kirügyezett a család. Azazhogy megérkezett a várvavárt. Volt nagy öröm, még vendégek is jöttek, a fiatalok szülei, testvérei. Aztán következtek a kemény dologidős napok. Amikor egy szájjal több, akármekkora öröm; nézni kell a kenyér fogyását, a szalonnáét. Be­osztani ám csíkra, mennyi napra mennyi a porció. A fiatal embernek egyre terhesebbé vált a nevenincs fekete kutya.

Nagy nyárvizek idején ajtó, ablak nyitva a hajnal sötétjében, amikor ébredezik a család, szokták még az ágy szélén üldögélve elbeszélni álmukat, gondjukat, bajukat, a napi tennivalókat, a többi között, hogy el kéne a fekete kutyát is tökíteni a háztól, azazhogy elveszejteni, mert csak a kenyeret pusztítja hiába. Öreg volt, fogatlan, fél szemére vak.

Az asszonya csitítgatta ugyan az urát, hogy biz', ahogy öregszik az ember, elgyámoltalanodik, mégse ütik fejbe, hanem kivárják, amíg a sorsa befödelezi az életét. De a férfiember csak erősítette a maga igazát asszonyának ellenében, s rakta a harag tüzét a fekete kutyával szemben.

Hallotta ezt a vén kutya, s értette is. Kiszolgált ő ebben a sártanyában három, négy gazdát is, volt ideje kikupálódni, de ilyet egy se mondott rá nézve, hogy ki kellene őt irtani a tanyából. EI is szomorodott rajta kegyet­lenül. Hogy immár a puszta élete forog kockán.

Nagy szomorúságában, még aznap este, hogy kiment a Tisza erdősöré­nyében lakozó farkas komájához, elpanaszolta a rá mondott ítéletet.

Nem is kellett nagyon panaszkodjon, mert a járásán már messziről látta régi, legénykori farkascimborája, hogy valami nagy teher nyomja a tanyai kutya koma vállát. A sötétben is látta. Mivel a farkas lát a sötétben. Úgy csinálja, hogy szeme parazsa előre világít, s ő ettől mindent meglát. Ha nem látja, szagolja.

Na, kimegy a búbánatba esett tanyai fekete kutya az erdőszélre, elpana­szolja, hogy milyen ítéletet mondott a fiatal gazda, s ahogy ismerni engedi magát, az be is váltja a szavát.

Csak annyi ideje maradt, hogy még a fiatalasszony előtt kell a rossz hírét erősítgetni. Aztán akkor puff! Nem tudni, hogy a kiscsaládossá lett fiatal­asszony védelme meddig áll ellen az ura akaratának. Bizonytalan az is, akár a kutya vacsorája esti lámpafúvat után. Mert világos emlékezetével tudta előző példázódásaiból, hogy amelyik kutyának egyszer veszett hírét költik, azt előbb-utóbb el is veszejtik!

- S eddig tart, la, farkas koma.

A farkas elgondolkozott a kutya koma által mondottakon, s azt lihegte, hogy legyen egy kis türelme, majd kimódol valamit az érdekében. Hadd gondolkozzon rajta. S ehhez az is hozzátartozott, hogy kikérdezgette a kutya komáját. Ütik e, éheztetik e, miegyebet.

Mire ezeket kitudta a farkas, azt mondta a kutya komának, nagy kapálási idő volt éppen, hogy amikor az erdőszélre járó kukoricaföldet kapálja a házaspár, fölteszi a pólyást a földjük közepén viruló vadszilvafa ágai közé,

hogy futós bogaraktól, csúszóktól, ártóktól megvédjék a szopóst, s kint lesznek a másik végén, akkor ő a szülők szeme láttára leveszi a pólyást a fa ágai közül, és lóstat vele az erdőnek.

Ezek majd jajveszékelnek, mert hamarmérgese nincsen az ilyen földhöz ragadt parasztnak, a kapanyél meg el nem sül, tehát ő nyugodt kocogással, de nagyon vigyázva húzza a pólyást befelé, s akkor a kutya a jajveszékelésre rebbenjen föl, inaljon utána, nagy ricsajt, ugatást csapva, de akármennyire vágtat, az erdő széléig ne érje utol. Ott majd á leteszi a picit, s kisvártatva az élete-fenyegetett kutya vegye a szájába, s vigye a síró-rívó szülékhez.

Úgy is cselekedtek, ahogy megbeszélték. A farkas koma minden elgon­dolása bekövetkezett.

Lett is a vén kutyának olyan becsülete, hogy nomég.

A gazda külön kis tetejés házat fabrikált neki. Párnát tettek a pádimentu­mára, háromszor kapott enni. Tejet, mivel a fogai már nem nagyon tudtak rágni, darált húst, szalonnát.

Úri életmódra jutott a kutya.

Igen ám, de a farkas annyit kötött ki előre, ha beválik a terve, van két báránya a tanyásnak, ó éjszaka eljön az egyikért, mert már régen ütötte fogát egy kis gyönge báránypecsenyébe, akkor semmi egyéb segítséget nem vár . a szorongatott életű nevesincs tanyai kutyától, mint annyit, hogy ne vegye észre, ha majd a bárányok óljánál henteseli a berbécset.

Dehát a tanyai kutya nem tudott a szájának parancsolni.

Ahogy a farkas koma kinyitotta a reteszt, óhatatlanul egy kicsike zajt ütött. No erre a tanyai kutya koma fölugatott. Ugatására ugrott ki a tanyagazda, ásóra, kapára, megkergette a farkast. Még az öreg kutya is vele futott egy darabon, kétszer az inába mart a farkas komának.

Hanem a sötétbe borult kertlábból a farkas még visszavonyított.

Nem fenyegetőzött, hogy megállj, mert a szavad nem tartottad meg, hanem tán farkasi rokonságának adta tudtul tutúlásával, hogy: tegyél csak jót a kutyával, ha módja kerülközik, hálából majd megharap érte!

Azóta aztán kerüli is a kutya a farkast.