Mesetár

A világosi hegyeknek az innenső oldalán, ahol a síkföld éppen a hegy lábával találkozik, kicsi falucskában élt egy szegény ember.

Határi csőszségből kereste a kenyerét. Nagy, kerek réztábla fityegett a kabátján, hozzá való furkósbot is mutatta méltóságát.

Amúgy, csak épp egy hangyavesényivel volt gazdagabb a templom ege­rénél, amelyről tudnivaló, hogy gyertyavégnél napról napra, hónapról hónapra nem eszik egyebet. Márpedig az is tudott dolog, hogy a tortát meg lehet unni, ha mindig az kerül az asztalra. Nahát, a mi szegény emberünk megy szorgos dologidőben, amikor a kukoricát garmadába öntögetik, a krumplit dézsmáló kupacokba hordják, a tolvajok is ilyenkor lopogatják a határt, hát a csősz is kiloholja a lelkét, mire kilencszer megkerüli a falu birtokát. Néha úgy esik haza kiéhezve, szomjazva, hogy a házhoz vivő utolsó lépéseit is csak négykézláb tudja megtenni. De ilyenkor első útja a pince hűvösében kucorgó kicsinyke boroshordójához vezet. De mentében már karéj kenyér a kezében, mert azt sem tudja, hogy éhségét csitítsa é, vagy a szomját oltsa.

Kenyérrel a kezében indul a pincébe. De hogy a hordót két kézzel vegye birtokba, ahhoz letette a kenyeret a pinceküszöbre.

A kutyája meg abban a hitben, hogy azt neki tette oda a gazda, kapta, fogta, szaladt vele az aprócska szalmaboglya hűsébe.

A gazda látta a kenyeret vivő kutyát, kapta a a hordó csapját, a kutya után vágta. De mindjárt szalad a csap után. Mire azt fölmarkolta, a pincébe kiömlött a bor. Hogy a házsártos felesége szóvá ne tehesse, sietett eltüntetni a nyomokat. Hogy itassa föl a tócsában álló bort, kapott két zsák réteslisztet az asszony kamrájából, ráöntötte a szétfolyt bortócsára. Jött házsártos felesége, éppen rétest akart sütni a gyerekeinek, látja, hová tette az ura a lisztet. Kapta a sütőlapátot, jól odasuhintott emberének, s kergette, hogy de most, azonnal hozzon két zsák lisztet!

Dehát honnét hozzon, amikor búzája sincs. Ment nagy búsulva.

A szomszéd falu határában látja, hogy egy ember zsákszámra hordja ki a vetni való, szép, pirosra mosott búzát a földje végére.

- Én istenem, nékem is rendelj két zsák búzát!

A vető ember megharagudott, amiért magának óhajtotta a vetőmagot ahelyett, hogy azt kívánta volna: Istenem, áldd meg a két keze munkáját, adj a magja helyett százannyit, teremjen százannyi! Áldd meg a keze munkáját, áldd meg a keze motolláját!

Ezzel a veréssel, meg annak tudományával ment a szegény ember el a házától távolodván. Az úton két embert lát, hogy veszekednek. Ahogy közelebb ér, már verekedtek is. Ment el mellettük, aggyonistenelés helyett hangosan mondja: Én istenem, áldd meg a keze munkáját, áldd meg a keze motolláját!

Mind a ketten magukra vették a csúfondárosnak vélt biztatást, nekiestek a mi szegényemberünknek, veszettül eldöngették, hogy miért nem azt mondta: Istenem, válaszd el őket egymástól, válaszd már el őket egymástól!

Megy, ahogy tud a szegény ember, távolodik a házától, ahol a házsártos felésége várja a rétesnek való lisztet. Hát mentében szembetalálkozik egy lakodalmi menettel. Föllobogózott lovak, kocsik, rezesbanda, miegyéb, ami a lakodalmat lakodalommá teszi.

A szegény ember az új párra kiáltja a találkozáskor: Én istenem, válaszd el őket, én istenem, válaszd el őket!

Meghallotta a vőlegény, aki megmérgesedett, eleresztette a fátyolos ruhájú menyasszonya derekát, leugrott a kocsiról, kezdte a szegény ember döngetni. De a násznép is segített neki.

Azt se tudták bú e, bá e, de segítettek a vőlegénynek.

Hogy mért nem azt kívánta a találkozáskor, hogy fordulj neki, csókoljad. fordulj neki, csókoljad.

Hanem amikor jól kivették sérelmükért az elégtételt, hát ment a szegény ember a rárakott ütlegek fájdalmával meg tanulságával, találkozik egy sintérrel, aki talyigán taszította egy kimúlt ló tetemét.

Azt mondja köszönés helyett a sintérnek: Fordulj neki, csókold meg. Emeld a farkát, fordulj neki, csókold meg!

A sintér nagyon megharagudott, amiért tisztességes kenyérkeresetében ez az ágrólszakadt vándor ilyeneket mond neki ahelyett, hogy a valóságot mondaná: Pfuj, de büdös, vidd odább, pfuj, de büdös, vidd tovább!

S míg ezt mondja, a szegény embert ahol éri, ott üti, veri.

Avval a szegény ment a maga sem tudja útján, odaér egy hentesbolthoz. A henteslegények támasztják az utcaajtó félfáját, a kuncsaftot várják. Odaér a szegény ember, köszönés helyett azt mondja: Pfuj, de büdös, vesd tovább!

A hentes- és mészároslegényeknek se kellett több, minden bálban, lány­nézőben ezt vetik a szemükre: Pfuj, de büdös, pfuj, de büdös!

Fogták, kapták magukat, a szegény embert keményen eldöngették, hogy amikor elengedték, alig tudott a maga erejéből odább vánszorogni. Hanem amikor magára maradt, leült, hogy kifújja magát.

Se liszt, se hazamenés. Csak a verések kékje, zöldje rajta. Egyre azt hajtogatta: Aki nem röst, kapogat, aki nem röst kapogat.