Mesetár
Ambrus királyfi
(A felvétel meghallgatásához Real Player szükséges. Szükség esetén letölthető innen.)
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, annak három szép deli fia. Szomorú volt ez a király mindig, sem éjjele sem nappala nem volt a nagy erős búbánattól.
Fekete gyászba húzatta gyémántpalotáját, az egész várost, mert volt az országában három sárkány, s a három sárkánynak minden pénteken hetven legényt kellett küldeni. Úgy kipusztultak az országból a legények, hogy a királynak már katonája sem volt. Azt mondják egyszer a királyfiak egymás között: már csak tovább nem nézik az ország pusztulását s az édesapjuk szomorúságát. Elmennek, egy életük, egy haláluk, megküzdenek a sárkánnyal. Mondják az apjuknak, hogy mit akarnak, de a király még jobban elszomorodott. Semmiképpen sem akarta elereszteni a fiait, legalább ők maradjanak életben. De a fiúk addig beszéltek, addig istenkedtek, hogy a király azt mondta:
- Jól van, nem bánom. Menjen el a két idősebb, de Ambrus, a legkisebb, maradjon itthon. Õ még fiatal is, gyenge is, nem való a hadakozásra.
Kiválaszt a két idősebb királyfi két aranyszőrű paripát, nagy örömmel elvágtatnak; otthon marad a kicsi királyfi nagy búsan. Hanem - hogy el ne felejtsem - a kicsi királyfi keresztanyja tündérasszony volt, s mikor Ambrust megkeresztelték, egy háromszegletes tojást adott neki. Ezt a háromszegletes tojást hét esztendeig az Ambrus királyfi hóna alatt tartották, s a hetedik esztendő utolsó napján kikelt belőle egy háromfejű, ötlábú táltos paripa. Ez volt Ambrus paripája. Mikor a bátyjai elmentek, kiment Ambrus az istállóba, a paripa nyakába borult, és sírt keservesen.
- Hát te miért sírsz, kicsi gazdám?
- Hogyne sírnék, édes lovam! A bátyáim elmentek a sárkányok ellen, de engem édesapám nem ereszt.
- Ne sírj, kicsi gazdám, menj csak be az édesapádhoz, most éppen erősen megfájdult a foga, s mondjad neki: azt üzeni énáltalam a füvek királya, hogy addig soha meg nem gyógyul a foga, míg téged sárkányokra nem ereszt. Azt is mondhatod az édesapádnak, egyet se búsuljon, mert te bizonyosan megölöd mind a három sárkányt, s akkor az a három sárkány mind kiokádja a legényeket, akik a gyomrukban elevenen vannak eltemetve, s lesz megint az édesapádnak katonája elég.
Bemegy a királyfi az édesapjához, s mondja, hogy mit üzen a táltos paripa.
- Nem bánom én, fiam, ha a világ végéig fáj is a fogam, mégsem eresztelek el.
- De így, de úgy, édesapám, eresszen el, meglátja, hogy megölöm a sárkányokat, s akkor a foga sem fáj többet.
Ahogy ezt mondta, elkezd fájni a király foga, de olyan erősen, hogy azt hitte, megbolondul belé. Nagy kínjában azt mondta a fiának:
- Eredj, fiam, no, nem bánom.
Visszamegy a királyfi az istállóba nagy örömmel:
- Mehetünk édes lovam, eleresztett apám.
- Jól van, kicsi gazdám, csak előbb eredj hátra a kertbe, van ott egy öreg fűzfa, annak az odvában van az én szépanyám szépanyjának a nyeregszerszáma. Vedd ki onnét, s rakd rám. Úgy megyünk majd a sárkányok ellen.
Hátraszalad Ambrus királyfi, megtalálja a nyeregszerszámot, s nagy hirtelen felrakja a lovára.
- No most, kicsi gazdám, dugd be az egyik orromlikát.
Ambrus bedugja, a ló meg a másik orralikával ráfúj. Abban a pillanatban az Ambrus bőre egészen megfeketedett. Meglátja Ambrus a képét a paripa aranyszőrében, s úgy megijed magától, hogy reszketni kezd belé.
- Megijedtél, ugye, kicsi gazdám? No most dugd be a másik orromlikát.
Ambrus nem akarta bedugni. Attól félt, hogy még csúnyább lesz. De azt mondta a táltos:
- Fogadd meg a szavamat, mert különben baj lesz.
Jól van, az egyik orralikából kihúzta az ujját - mert azzal dugta be -, bedugja a másikat, s másodszor is ráfújt a táltos, s hát olyan ragyogó szép lett az Ambrus arca, hogy tündérkirályfinak is beillett volna. Azzal felkapott a táltosra, s meg sem állottak, míg ahhoz a kocsmához nem értek, mely a rézhíd mellett volt. Ez alatt a rézhíd alatt lakott a hétfejű sárkány.
Bemegy a kocsmába, s hát ott vannak a bátyjai, esznek, isznak, köszön nekik, fogadják a köszönését, de nem ismerik meg, annyira megváltozott. Hanem mikor megtudták tőle, hogy ő is a sárkányok ellen jött, erős barátságot kötöttek vele. A két idősebb királyfi hamar elálmosodott, s egyszerre csak elaludtak olyan mélyen, mint a fekete föld. Ambrus királyfi is leheveredett, de nem aludott el mélyen, s mikor jó hajnalban jött a paripája s meghúzta a haját, talpra ugrott.
- Gyerünk kicsi gazdám, most küzdj meg a sárkánnyal, mert ha feljő a nap, sokkal nagyobb az ereje.
Felpattan Ambrus a lovára, kihúzza a kardját, jő szembe a hétfejű sárkány is. Hét fejéből csak úgy okádta a lángot, s messziről ordította:
- Tudtam, hogy eljössz, Ambrus királyfi!
- No, ha tudtad, itt vagyok!
S azzal egy csapásra három fejét vágta le. Nagyot ugrik a táltos, s más oldalról is nekivág Ambrus, s második vágásra ismét leesik három feje. A hetedik feje még ott maradt, mert abban volt az igazi ereje s az ördöngössége.
- No, még egyszer, kicsi gazdám! - bíztatta a táltos.
S egy csapásra lehullott a sárkánynak a hetedik feje is. Hét paripa volt a hétfejű sárkány alatt. Azt a hét paripát mindjárt pányvára fogta Ambrus, s bekötötte a kocsma istállójába.
Felébredtek reggel az idősebb királyfik, mennek a rézhídra, hát ott fekszik a sárkány, s csak úgy sétálnak ki a gyomrából a legények. Összenéznek, csodálkoznak, vajon ki ölhette meg a sárkányt?
- Én nem - mondotta a legidősebb királyfi.
- De bíz én sem - mondotta a középső.
- No, akkor bizonyosan az a vitéz ölte meg.
Visszamentek a kocsmába, ott találják Ambrus királyfit.
- Ugye, te ölted meg a hétfejű sárkányt?
- Mit tagadnám, én öltem meg. Ott az istállóban a hét paripája. Nektek adom, legyen a tietek.
A királyfiak erősen megörültek a hét szép paripának, aztán mind a hárman lóra kaptak, s úgy vágtattak az ezüsthídhoz. Az alatt lakott a nyolcfejű sárkány. Az ezüsthíd mellett is volt egy kocsma, oda beültek a királyfiak. A két idősebbik elaludott, akkor ébredtek fel, mikor a nap besütött az ablakon, de Ambrus királyfit jó hajnalban felköltötte a lova. Megölte a nyolcfejű sárkányt is. Annak is volt nyolc lova, s azt a nyolc lovat is a bátyjainak ajándékozta.
Még aznap estére az aranyhídhoz vágtattak. Ott lakott a kilencfejű sárkány. A kilencfejű sárkányt is megölte Ambrus királyfi még napfelkelte előtt. Annak is volt kilenc paripája, s mind a kilencet a bátyjainak ajándékozta. Nekik adta még a táltos lovat is, csak menjenek vele. Tudta ő jól, hogy hazaviszik. Még most sem mondta meg, hogy ki, s mi ő.
Amint a bátyjai elbúcsúztak, s jó messzire vágtattak, fogta magát, keresztülbucskázott a fején, s nyúllá változott. Mert tudjátok meg, hogy Ambrus királyfit keresztanyja, az a tündérasszony, megtanította a mindenféle ördöngősségre.
Az aranyhídtól nem messze volt egy gyémántpalota, abban lakott mind a három sárkánynak a felesége. Ebbe a palotába ment fel Ambrus királyfi nyulacska képében. A három asszony éppen együtt ült, keseregtek a sárkányok pusztulásán. Beugrik a nyulacska, s hopp, a hétfejű sárkány feleségének az ölébe szökik. Az asszony megsimogatja a nyulacskát, s azt mondja:
- Megölte az uramat Ambrus királyfi, de lesz is olyan döghalál a világon, amilyen még nem volt. Mert úgy tudjátok meg - mondotta a másik két asszonynak -, hogy még ma körtefává változom, s olyan szagos körte terem rajtam, hogy hetvenhét mérföldről is megérzik a szagát, s aki abból eszik, szörnyű halálnak halálával hal meg. Csak valahogy Ambrus királyfi meg ne lássa, mert ha ő a kardjával gyökerembe vág, elszáradok, s nem lesz döghalál.
Akkor a nyulacska átalugrott a nyolcfejű sárkány feleségének az ölébe. Megsimogatta ez is a nyulacskát, s azt mondta:
- Hiszen lesz döghalál, azt én is mondhatom. Mert én meg olyan kúttá változom, hogy annak nyolcfelé folyik a vize, s aki csak egy cseppet is iszik abból, halál fia. Csak Ambrus királyfi bele ne szúrjon a kútba, mert akkor kiszáradok, s nem lesz döghalál.
Most a nyulacska a kilencfejű sárkány feleségének az ölébe ugrott. Megsimogatta ez is, s mondta:
- Vagy lesz döghalál, vagy nem miattatok, de én kipusztítom az egész világot, mert én kilencágú szederindává változom, széjjelfutok az egész világon, mindenki megbotlik bennem, s meg is hal mindjárt. Csak valahogy Ambrus királyfi el ne vágjon, mert ha csak két ágamat elvágja, elszáradok egészen s nem lesz döghalál.
No, a nyulacskának nem kellett több. Leugrott az asszony öléből, s szaladott ki az ajtón. De amint éppen kiugrott, jött vele szembe a három sárkány anyja, egy vén boszorkány. Ez csak rávetette a szemét, s mindjárt megismerte Ambrus királyfit. Összecsapta a kezét, nagyot sikoltott, s mondta a menyeinek:
- Tudjátok, hogy ki volt itt? Ambrus királyfi!
Egy szót sem szólt többet, szaladott a nyulacska után. De szaladott a nyulacska is, mint a veszedelem. Egyet ugrott, kettőt szökött, utolérte a bátyjait. Ott a fején keresztülbucskázott, megint Ambrus királyfi volt, s felült a táltos lovára.
- Szaladjunk, fiúk, mert különben vége az életünknek.
Visszanéznek a királyfik, s hát csak ugyan repült utánuk a boszorkány a seprűnyélen, tátogatta rettentő nagy száját, s olyan nagy szelet csapott, hogy a királyfiakat majd leverte a ló hátáról.
Vágtatnak, vágtatnak a királyfik, de már úgy eltikkadtak a szomjúságtól, kevés híja volt, hogy meghaljanak. S íme, egyszerre csak mit látnak? Az út szélén állott egy szép körtefa. Földig húzták az ágait a piros körték, s az orrukat csak úgy megcsapta a jó körteszag.
- Álljunk meg, szakítsunk bár egy körtét - mondotta a legidősebb királyfi.
- Hozzá ne nyúljatok! - kiáltott Ambrus királyfi. - Mert mindjárt szörnyethaltok.
Abban a pillanatban belevágott kardjával a fa gyökerébe, s a fa egyszeribe kiszáradott.
Továbbnyargaltak, s a kúthoz értek. A két idősebb királyfi inni akart a kútból, de Ambrus királyfi beleszúrt a kardjával, s a víz egyszeribe vérré változott.
Vágtattak tovább. Legelöl Ambrus királyfi, s amint a szederindát megpillantotta, kettőt elvágott. Abban a pillanatban elszáradott mind a kilenc ága. Aközben a vén boszorkány csak repült, repült utánuk a seprűnyélen. Már szinte utol is érte őket. De áldott szerencsére, az út mellett volt egy kovácsműhely, Ambrus leszökött a lováról, s azt mondta:
- Ti csak menjetek, úgysem titeket kerget a boszorkány, én majd elbújok ebben a kovácsműhelyben.
Bemegy Ambrus a kovácsműhelybe, s mondja a kovácsnak:
- Hallja-e kend, rejtsen el a műhelyében, s két esztendeig ingyen verem a vasat.
A kovács szívesen ráállott, elrejtette Ambrus királyfit. Mikor a boszorkány bejött a műhelybe, s kérdezte, hogy nem látott-e ilyen meg ilyen királyfit, azt mondta:
- Nem láttam én soha világéletemben semmiféle királyfit.
A boszorkány nagy haraggal elment. Hanem a kovácsműhelyben szörnyű meleg volt, s Ambrus királyfi estefelé egy kicsit kiment az erdőbe. Amint jár-kel az erdőben, egyszerre csak látja, hogy jön vele szemben egy kis kocsin egy rettenetes csúnya vén banya. A kocsi elé két macska volt fogva.
- Ejnye, de szép lovai vannak kendnek, nénémasszony - mondja Ambrus királyfi.
- Meghiszem azt - mondja a vén banya -, hátha még látnád milyen jó futók. Gyere ülj le ide mellém. Úgy meghordozlak, hogy világ végéig megemlegeted.
Mit gondolt, mit nem Ambrus királyfi, fogta magát, ráült a kocsira. Hiszen csak ez kellett a vén banyának, aki nem volt más, mint a három sárkány anyja. A macskák közé csapott az ostorával, s hej, tüstént nekiiramodtak a macskák, s vágtattak árkon-bokron át, hol a földön, hol a levegőben, s egyszerre csak hupp! Leszöknek egy lyukon. Ott voltak a poklok országában.
- No, Ambrus királyfi - mondotta a vén boszorkány -, most a kezembe kerültél. Innét ki nem szabadulsz, amíg engem feleségül nem veszel.
- Hát akkor itt is maradok - mondotta Ambrus királyfi.
Erre a boszorkány megfogta Ambrus királyfit, bevitte egy fekete toronyba. A fekete toronynak volt hét vasajtaja, s mind a hetet rázárta. Búsult szegény Ambrus királyfi, majd felvette a nagy erős búbánat. A vén boszorkány mindennap meglátogatta, s megkérdezte:
- Akarsz-e a hazádba kerülni, Ambrus királyfi!
- Egyedül igen, de veled sohasem, te vén boszorkány.
Volt a vén boszorkánynak egy szobaleánya, az is el-eljárt a boszorkánnyal a fekete toronyba, s ez a leány egyszer a boszorkány nélkül is elment Ambrus királyfihoz, s azt mondta neki:
- Hallod-e, Ambrus királyfi. Vedd el feleségül a vén boszorkányt, s majd meglátod, minden jóra fordul. Te is megszabadulsz a poklok országából, én is megszabadulok, mert tudd meg, hogy én is király leánya vagyok. Az apám országa éppen a poklok kapuja mellett van. Onnét raboltak el az ördögök, amikor egyszer arra sétáltam.
Hát jól van, Ambrus királyfi megfogadja a leány tanácsát, feleségül veszi a vén boszorkányt, s ahogy feleségül vette, elkezdet neki hízelegni:
- Látod-e, megmondhatnád nekem, hogy honnét van ez a te hosszú életed s ez a te erőd! Ne félj, nem akarok rosszat, csak én is szeretnék olyan hosszú életű s olyan erős lenni.
A vén boszorkány hitt az Ambrus király szavának, s elmondta, hogy van az erdőben egy vadkan, annak a vadkannak a fejében egy nyúl, a nyúlnak a fejében egy galamb, a galambnak a fejében egy iskátulya, az iskátulyában van egy fekete meg egy fényes bogár. A fekete bogárban van az élete, a fényes bogárban az ereje.
De bezzeg, hogy ment másnap jókor reggel Ambrus királyfi az erdőbe, megleste a vadkant, meglőtte. A vadkan fejét kettéhasította, kiugrott belőle a nyúl. Annak is kettéhasította a fejét. A nyúl fejéből kiröppent a galamb, kettéhasította a fejét. Abban volt az iskátulya. Annak a fedelét szépen kinyitotta, s a fekete és a fényes bogarat összeroppantotta. Mire visszatért, ki volt terítve a vén boszorkány.
- No - mondja Ambrus királyfi a leánynak -, a boszorkány elpusztult, de hogy kerülünk ki innét?
- Ne búsulj semmit - mondotta a leány. - Nézd, van itt a falban egy fekete szekrény, abban a szekrényben egy aranyvessző. Ezzel a vesszővel csak meg kell suhintani ezt a palotát, s mindjárt aranyalma lesz belőle. Az után felülünk a boszorkány kocsijára. Csak meg kell suhintani az aranyvesszővel a két macskát, s úgy kirepítenek innét, mintha itt sem lettünk volna.
Csakugyan úgy lett minden, amint a leány mondotta. Egy szempillantásra kikerültek a poklok országából, éppen a leány hazájába. Ott az aranyalmát megsuhintották az aranyvesszővel, s lett olyan szép palota, hogy csodájára jártak az egész világról.
Még meg sem melegedtek az aranypalotában, hírül adták a leány apjának, meg Ambrus királyfi apjának, hogy hazakerültek. Összecsődítették az egész atyafiságot, nagy lakodalmat laktak, s még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.

