Mesetár

 A nagy víz partján, ott ahol a jeges hullámok mossák a homokot, bőrsátrakban élt egy indián törzs. Az egyik fiúnak Kemanta volt a neve.

Ez a Kemanta igen ügyes vadász volt, nemegyszer több rókát meg lámát ejtett el, mint a felnőtt férfiak. Ám a halfogásról hallani sem akart. Inkább segített az asszonyoknak a sátrak körül és eltűrte, hogy a többiek csúfoljak, minthogy egyszer is a vízhez merészkedett volna. Mert félt a víztől. Még az esőcseppeket is sietve letörölte magáról, és a sátorba menekült, amikor a társai a rövid nyár egy-egy délutánján a tengerben fürödtek.

A gyávaságot azonban mindenki megvetette. Kemantát hamarosan kerülni kezdték a törzsbéliek, már otthon sem volt maradása, így hát a falu szélén ütött föl magának egy sátrat, és oda vonult vissza magányosan. Mert ő maga is szégyellte a nyúlszívűségét. Legszívesebben meghalt volna szégyenében.

Egy este aztán csoda történt. Álmodott-e, vagy sem, ki tudja, ám a fekhelye mellett hirtelen egy öregember állott. A testét vastag pikkelyek fedték, a keze és a lába helyén uszonyok nőttek.

- Ne félj tőlem! - nyugtatta a fiút a különös idegen. – A tenger szelleme vagyok, s azért jöttem, hogy segítsek rajtad. - Rajtam senki sem segíthet - felelte csüggedten Kemanta.

- Én félek a víztől, sohasem tanulok meg úszni.

- Ha akarod, én, megtanítalak rá - mondta az öregember. - Te leszel a legjobb úszó a vidéken.

- Akarni akarom - bólintott a fiú -, de gyáva vagyok.

- Sose törődj vele – bíztatta az öreg-, itt ez a kagyló, reggel edd meg, aztán menj a partra, s meglátod, nyoma sem lesz a félelmednek!

Azzal az öreg, ahogy jött, úgy el is tűnt egy szempillantás alatt, Kemanta pedig egyre csak azon tűnődött, vajon álom volt-e ez a látomás? Ahogy körülnézett, egy kis kagylót pillantott meg a földön. Pirkadatkor magához vette, fölnyitotta és megette.

Aztán kifutott a tengerpartra. A hullámok halk morajlással csapódtak a fövenynek, előrefutottak, majd hirtelen, suhogva visszahúzódtak, hogy újult erővel ostromolhassák a partot.

Kemanta egyet se gondolt, a vízbe gázolt, ráfeküdt egy hullámra, a teste mintha habkönnyű lett volna, mozdulatlanul tűrte, hogy a víz magával sodorja.

A halászok már indulásra készen álltak a kenuik mellett és dermedten nézték a habokba vesző fiút.

- Ez Kemanta! - kiáltották rémülten. - A vesztébe rohan, hiszen úszni sem tud.

Ám ekkor egy hullám hátán fölbukkant újra a fiú, vidáman lubickolt, játékosan le- s fölmerült a tajtékban. S ahogy ki kisodorta a hullám, a halászok döbbenten látták, hogy Kemanta teste megváltozott. A bőre megkeményedett, a feje megnyúlt, a keze és a lába uszonyformájú lett, kecses testű delfinné vált, s önfeledten lovagolt a szeszélyes hullámok tetején.

 Az emberek mind a partra futottak és finom falatokat dobáltak be neki.  

Attól a naptól fogva ki sem jött többé a vízből, ott úszkált a part közelében, elkísérte útjukon a halászokat s bőséges zsákmányt hajtott a hálóikba.

Az emberek pedig úgy látták, mintha a fickándozó delfin néha kiugrott volna a vízből pedig csak a tengeri szellem játszott vele, s jó kedvében föl-föl dobta a magasba...