Kezdőoldal Mesék TÜNDÉRSZÉP ILONA

Mese ABC

A | B | C | D | E | F | G | H | I | J | K | L | M | N | O | P | R | S | T | V | Z

Meseajánló

Pihári

Kategória: Tündérmesék
Találatok: 1098
Szavazatok: 1
Vélemények: 0


Mesék, mondák

Mesekereső

1 perc, 1% és 1 jó nagy segítség

Ha adóbevallást készít, gondoljon egy percre a civilekre, azokra, kik mindenkinél több önkéntes munkával dolgoznak közös értékeinkért. 
Támogassa az ESTi MeSe VáR fenntartója, az Életfa Kulturális Alapítvány további munkáját adója 1%-ával! Adószámunk: 18375255-1-04.
Köszönjük!

Mesetár

Látogatás
7952
Értékelés
3.77
Rate this listing
13 szavazatok
Kedvencekhez:
0

Valahány szeretett lány.

Hanem volt egy király. Annak két derék fia, meg egy szépségesen szép lánya volt.

A testvérek nagyon szerettek a király kertjében sétálgatni. Egyszer is, már ideje következett a lefekvésnek, a két fiú bement, a szép lány kint maradt. Miért, miért nem, okát nem adta. Hanem, hogy várták, majdcsak bejön, majdcsak a sötét hazakergeti, de hiába. Nem jött a lány. Hívásra nem válaszolt. Na, akkor a ház népe ásóra, kapára, viharfáklyára, tűvé tették a királyi kert minden zegezugát. A lány sehol.

Akkor nagy szomorúságukban világgá kürtöltették a szülék a hírt, hogy aki tud szépségesen szép Tündér Ilona lábanyomáról, azt megjutalmazzák annyira, az ükunokájának sem fáj szegénységében a feje.

De senki egy kukkot a lány felől hírül nem hozott.

Akkor a lányelvesztésben elszomorodott szülék a nősülendő legények figyelmét világszerte élesztgették olyképpen, hogy aki a lányuk nyomára jut, az feleségül veheti, vele együtt kapja a fele királyságot.

Várták, hogy a jelentkezők majd tolonganak a nagygyöpön, sorukat várva. De csak két legény emelte föl az ujját. Az egyik a király kocsisa, derekas, szép szál, tiszta tekintetű legény, meg egy világjárt igric.

A két jelentkezőt a király illő módon ellátta útravalóval, vastalpú bocskorral, élelemmel megrakott tarisznyával, lóval, nyereggel.

Minden útravaló mellett még egyéb kőtségekre egy tarisznya aranyat akasztottak a két legény nyeregkápájára, s azzal a szóval: - Menjetek gyerekeim, akárhol föltaláljátok a lányomat, éljetek boldogan, s úgy jöjjetek szerető szülői házamhoz a további jussért- a király útnak bocsájtotta őket.

A tündérszépségű lány keresésére, kezéért indult legények nem egy úton jártak. A kocsis nem kedvellette az ellenvőlegény piperkőc, csiricsári ruháját, se haja pomádéjának kutyavadító, fertelmes pacsuli szagát, amíg az igric is elcsavarta orrát a kocsislegény lószagától.

Egyik erre, a másik amarra gondolta, remélte a lány föltalálását.

Ment a kocsis is erdőkön, völgyeken, havas, kopár tájakon. Lovát háromszor vasaltatta, mivel a nagy utakban elszakadoztak a patkói. De akármerre kérdezősködött, nézelődött, a Világszép Tündér Ilonának, amelyiket ő keresett, hírét nem hallották. Ugyan némely ország nagy boltjában, látva a kocsis szőrtarisznyájából kikukucskálni az aranytallérokat, mutogattak néki olyan helyre asszonynak való, szépségesen szép lányokat, hogy azoknak párja a létő világon sehol sem található, de a kocsis rendületlenül kitartott a maga királya teremtette lány megtalálása mellett, mivel ismerte annak nevetését, szája szögletében a megjelenő nevető gödröcskéket, a szeme járását, cipője kopogását. A világ minden Tündérszép Ilonájáért ezt az egyet oda nem adta volna.

Evvel a világverő elhatározással dúrta magát bele az ismeretlenbe, amikor egy hajnali harmaton, mert aludni sem tudott már a nagy vágyakozástól, csak azt látja, hogy egy magasabb partoldalféle tetején világosság pislog. Ahogy közel ér, hát egy vénségesen vén öregasszony üldögél ott egy kosár friss kenyérrel, kiflivel.

Ráköszöntött: - Hogyhogy ilyen korán, kedves öreganyám, tán egész éjszaka nem is aludt a nagy boltolásban?

- Muszáj ilyen korán kiülnöm, mert van egy jó vásárlóm, aki sötétben jár, nem akarnám elszalajtani! De mindjárt meg is kérem, öcsémuram, rejtse magát valamerre, mert az én madaram nagyon érzékeny az ismeretlenekre. Amúgy iszonytatóan nagy madár. Akkora, ha szétteríti a szárnyát, három huszárszázad alá állhatna, eső nem verné meg a lovuk farát.

Alig ezt kimondja, égzengésnyi zúgás, dörgés hallatszik, az iszonytató nagy madár érkeztét jelentve.

Ekkor a kocsis egy sűrűlevelű rekettyebokor alá állt lovastól, s teli levelű ágat húzott maga elé, hogy a nagy madár nehogy neszét vegye figyelésének. A nagy madár az egész kosár kenyeret, meg a másik kosár kiflit a hóna alá szorította, fizetett gavallérosan, aztán jó messzire szaladt, mire fel tudott emelkedni.

A kocsis megjegyezte az irányt, mert a kifliárus asszony annyit elmondott, hogy mindig a mutatott irányból száll ide, s arra is száll vissza, amiből a kocsis azt gondolta, hogy a fészke arra lehet, s jó lenne odajutni, hisz ez

olyan magasan tanyázik, mindent lát, ami a szeme elé kerül, s mindent tudhat, tán még Tündérszép Ilonát is.

A kifliárus öregasszonynak az utolsó aranypetákot adta, amiért útra igazította, azzal megrázta soványodó lova kantárszárát, és poroszkált a nagy madár mutatta úton.

Igen ám, de egy istentelen magas üveghegy lábához értek. Olyan meredek az oldala, sima, mint a befagyott tó jege falhoz támasztva.

Na, nekivágnak a meredeknek, mennek, gebeszkednek, a tükörjeges hegyfalon szikrát hány a kocsis lova patkója, mire hét napi kapaszkodás után s hegynek egy kis kiugrójára értek. De akkorára a ló annyira elerőtlenedett, csak lefeküdt szegény, egy kicsit nyerített, kiadta a páráját.

A kocsis, hogy így magára maradt, sehol egy árva lélek körülötte, nagyon elkeseredett, hogy egy szép lányért, lám, mire nem adta a fejét, és gyászolta a lovát, meg egy kicsit magát, majd három nap, meg annyi éjszaka, amikor vette észre, hogy a nagy madár üveghegy tetején pipiskedő várából kisebb, karvalycsőrű ragadozók repülnek a kimúlt ló tetemére, csípdesik, szaggatják, lakmároznak rajta. Már ott tartott nagy elszontyolodásában, hogy a maga sorsát látja a kimúlt lova sorsában, amikor a nagy madár a fészke felé szálltában a várához tartozó kisebb csiribiri madárságnak odaszólt, hogy mit öltök-mentek annyit ahelyett, hogy megfognátok az egész lakomázni való lótetemet, s beröppennétek vele a várbeli udvaromba.

De mire a kisebb karvalycsőrűek válaszoltak, hogy százan sem bírnák fölemelni, akkorára az óriási nagy madár már haza is érkezhetett. A madarak tanácskoztak, megkérik a várurat, hogy holnap reggel, amikor a friss kenyér, kifli kosarával repül hazafelé, vegye másik szárnya alá az elpusztult lovat, vigye a lakomázó asztalra.

A kocsist nem látták se a karvalyok, se a nagy madár, mert valahányszor Iáthatták volna, mindig elbújt a hegypárkány egy nagylevelű csalánbokra alá.

De a hallottak alapján egyet gondolt, reggelre nekikészülődött, mit meg nem tesz a legény a szeretett lányért, szépen bebújt a lóba. Elhelyezkedett, ahogy tudott, s várta a nagy madár érkeztét, ami nemsokára be is következett.

A királylány keresésére indult kocsis immár a lóban rejtőzködve bekerült a megközelíthetetlen várudvarra. Azon percben a kopasznyakú keselyűk, meg a karvalycsőrű húsevő madarak nekiláttak ám, hogy egymást taszigáltak, lökdelték el a prédától. Annyira dolgoztak, a kocsis oldalát, térdekalácsát is meg-meg csőrölték, de ahogy este szállt a tájra, a magas hegyen emelkedő várra, a kocsis kimászott a lóból, mert egy reménysugarat látott pislogni a várkastély egyik udvari ablakában. Oda osonkodott, hát uramteremtőm, kit lát, magát Tündérszép Ilonát, ahogy egy szurkosfáklya lángja mellett nagy búsan a levesfőző nagykondér kormos fenekét súrolja, a ruha a két karján hónaljig fölhajtva.

A kocsis megkocogtatta az ablakot, s mintha ezt várta volna Tündérszép Ilona, azonnal odaszaladt, a kocsist megismerve, zajtalanul beeresztette a várkonyhába, onnét mentek a belsőségek felé, miközben Ilona édes szívem, szép szerelmem köszöntéssel karszügyön kapta a kocsist, s úgy mesélte el röviden idáig való sorsa fordulásait. A vár ura az egy óriási griffmadár, a világ minden madarának a királya, szakácsnővé tette még azon az éjszakán, amikor az apjaura királyi kertjéből elragadozta. Éppen esti ájtatosságát susogta a csillagos égre, amikor a griff melléereszkedett, attól kezdve nem volt szabadulása.

Fennszóval sírva mesélte ezeket a királykisasszony, hogy de mostmár a kocsis sem szabadul, mert élve emberfia innét még ki nem juthatott soha. Hanem a kocsisa mellére ütött:

-Egy életem, egy halálom, én innét veled akarok kijutni, s élve ám, mert akkor kezdjük az életet. Eddig csak vergődtünk.

- Jaj, nagy veszélyben vagyunk, mert a griff megérzi az idegen szagot, dúl-fúl, megtalálja akit keres, fölfalja. Egy nyeletre bekapja, mint kutya a legyet. Hanem, mivel egyenes út innét haza nem vezet, ha megjön a griff, sok a dolga annyi madárnépség kormányzásában, ha megjön, s kérdi az idegen szag eredetét, azt hazudom, hogy a bátyám vagy, s gyöttél meglátogatni.

Ezt is nagy gyanúval, csattogó csőrrel fogadja, mert a maga lábán, meg a maga erejéből még élő ember föl nem jutott.

Aztán, mert éhes lesz és fáradt, hamarosan vacsorál, lefekszik, első álmában olyan mélyre hortyogja magát, hogy minden ereje el is hagyja. Akkor aztán uccu neki, vesd el magad!

- Igen ám, de száz őrmadár vigyázza álmát, s ha futunk is, meredeken magas a várfal.

- Egy életem, egy halálom, Tündérszép Ilonámat nem hagyom! - így a kocsis, akit rendes becsületes nevén nem is nevezhettek másnak, mint Jánosnak. János aztán csak hallja, hogy a nagy égdörgéses zaj verődik a várhoz, hát már tudta, hogy a griffmadár közelít. S úgy is tett, ahogy Tündérszép Ilona mondta. Benyitott a szobába, már mondta:

- Idegen szagot érzek!

-A bátyám érkezett látásomra, míg odajártál, íme, be is mutatom neked, madarak királya, griffmadár őfelsége.

A griff gyanakodva méregette Jánosunkat, de az éhség legyőzte kíváncsiságát, azonnal vacsoraasztalához ült, se vendéget, se Tündérszép Ilonát nem tekint, evett, falt, tépett, nyelt.

Előételnek tizenkét nyársonsült bárányocskát, annyi szopósmalacot, három kappant sárkánytej mártásban, húsz jércét borban pácolva behajigált. Amikor itt tartott az evésben, az egyik szeme már kezdett elszenderedni,

de az álomtündérek a másik szeme csuklóspántján is babráltak immár, mert nagyon rebegett az is.

Ébrenlétéből annyi ereje maradt, kaszárnyányi nagy ágyában elterülközött, fejét az ágy koronájára tette, máris horkolt, hogy a vár vaskapuja is remegett hortyogásától.

János hetven rőf ruhaszárító kötelet húzott a griff hálójába, finomságos mozdulatokkal ágyhoz kötötte a griff fejét, a két szárnyát a két vártoronyhoz erősítette, a két nagykarmú lábát a várkút fenekéhez cövekelte. S mindjárt a leereszkedés szerszámait készítette.

Szomorúfűz vesszőbül akkora kosarat font, hogy abba ember beleszállhatott. Vesszőháncsból ötszáz öles kötelet font, hogy az leér a hegy lábához, meg vissza. Mert két ágon lehet csak közlekedni. Amikor egy ág ereszkedik, a másik emelkedik.

Két nap, két éjszaka font, sodort megállás nélkül, csak éppen Tündérszép Ilonát cirógatta meg tekintetével, amíg az, hogy idő ne vesszen kárba, szerelmesen rakosgatta János szájába a legjobb éltető falatokat. Tudták, a griffnek három éjszaka számít egynek. Azt egyvégtében végigalussza. Éppen csak másnap délben fordul a másik oldalára, s akkor húzza tovább a lóbőrt. Hortyog, hortyog.

Hanem másnap estére Jánosunk elkészült az utazó készséggel. Megszőve, megfonva minden, de olyan lábujjhegyen ám, hogy akkora zajt nem ütött vele, mint a kisegér surranása.

A másnap hajnal hasadásával előbb Tündérszép Ilona utazott a meredek vároldal 250 öles magasságából. János eresztette a kötelet utána. Amikor földet ért a kisasszony Iába, megrángatta a fűzfaháncs kötelet, ahogy megegyeztek, és János tudta, hogy a kosarat fölhúzza.

Ment is minden, mint a karikacsapás.

Igen ám, de a hegy lábánál már napok óta leskelődött az időközben adaérkezett igric, aki királyi támogatással meg útiköltséggel szinténségesen Tündérszép Ilona felkutatására indult.

Most, hogy Ilonánk utazókosara földet ért, az igric azonnal ölbekapta a lányt.

- Édes szívem, szép szerelmem, örülök, hogy sikerült megmentenem életedet, nem is hiszed, mennyire vártam a pillanatot, hogy ölembe foghassalak.

Te mentettél meg engem? - kérdezte indulatosan Tündérszép Ilona,

a híredet sem hallottam soha, az ábrázatodat sem láttam soha. Engem szívem szerelme, János kocsisunk mentett meg, aki ím utazik utánam a meredek hegyoldalon.

- Na, az ugyan nem utazik! - ellenkezett a históriaéneket hegedülő igric.

Mivel János kosarának kötelét, amikor az a hegyoldal legmeredekebb részéhöz ért, észrevétlen egy vadkörtefa törzséhez bogozta. Így János se le, se föl. Nemcsak a kosara, a tudománya is megállt. Érezte, hogy ezzel vége az életének. Ha elvágja a tartókötelet, lezuhan nyakatörten. Ha nem vágja, a karvalycsőrű ragadozók falják föl a föld és ég között lebegve. S ahogy így elgondolkozott tehetetlen sorsán, éppen megébredt a madarak királya, s megkötöztében végtelen erős hangon kezdett rikácsolni. Vijjogása a madárország ragadozóit éppúgy fölverte, akár a fütyülő rigókat, s néhány szemhunyorítás után akkora seregekben köröztek a várhegy körül a kányák, varjak, csókák, keselyűk seregei, hogy a napot eltakarták, éjszakai sötétségbe vonták a tájékot.

János elszámolt az életével. Õt a levegőben lógtában úgy falják föl az ég madarai, ahogy seregély seregek teszik semmivé a szőlőgerezdeket.

De hogy még tornyosodjon aggodalma, hallotta, hogy a griff mennydörgéses közeledése veri a várfalat.

Gondolta János, ez kiszabadulhatott a kötelékeiből, most aztán őt elnyeli, akár kutya a legyet.

S valóban, a nagy griff egyenesen János kosara mellett kapaszkodott hatalmas karmaival a jégsíkos hegyoldalba, de láss csudát, nem ám, hogy belekap a kocsisba, hanem szelídkés köszönömszépenekkel kezdett szólani, mondván, hogy János kocsis nagy jót cselekedett vele, amikor a király bátyját, neki édes testvérét tehetetlenségre kötözte, mert e réven juthatott be abba a várrészbe, ahonnét a királyi báty őtet nemcsak kiutálta, mert egyedül akart birtokolni mindent, de ki is zárta.

Õ oda, a jogos apai jussul kapott fele várba a lábát be nem tehette azóta. Most, hogy János megkötözte, már be is költözött, s őt onnét a Teremtő legragadozóbb madara sem zsuppolhatja ki többé. Hanem jótett helyébe jót várj - így a griff, a griffkirály testvére János kocsisunknak.

Igen, de ez időbe tellet ám, addig az igric a féltáltos lova füle közé csapatott, s szállt a hintó a királykisasszony szülőpalotájához, ahová a Tündérszép Ilona előkerülésének hírét nyilallósszárnyú fecskék vitték az örömszülékhez, akik a lányuk jöttére összekurjantották a huszonegy szomszéd ország minden rendű, rangú népét, muzsikusát, s a határba kivonulva várták a fiatalok érkezését. Akik jöttek, de az üveges hintóban nagy csata zajlott, mert a királylány sehogy sem akart szíve szép szerelme lenni a számára ismeretlen, s immár hamis úton járó igricnek, hanem odavágta neki, hogy apjának, anyjának megmondta, őt az igazszívű János választottja mentette meg, s amúgy is szívesen feleségül megy hozzá.

Hanem az igric odatromfolt, hogy Jánost pedig hiába is várja, mert annak a madarak hasa lett már a koporsója, s ha őt nem vállalja urának, akkor neki egy füttyentésébe kerül, megjelenik a griffmadár, mehet vissza annak a konyháján a kormosfenekű üstöket súrolni. Más választása nincsen. S ha csak a száján kiejti János nevét, már a halál fia! Vagy őt szereti, tűri, viseli, s királynői sors, vagy halál.

De akkorára már odaértek a szülő királyi pár trónuslépcsőjéhez, akik örömükben sírtak, nevettek, egymás nyakába borultak, diadalmenetben haladtak, nagy éljenzések, virágesők között a lakodalom színhelyére, hogy a mennyegzőt a királyi apa ígérete szerint azonnal elkezdjék.

Mindenki elfoglalta a neki szánt helyet, vőlegény, menyasszony közös trónuson, örömszülék kétoldalt, testvérek, rokonok az első sorokban, a muzsika egyvégtében fújta örömharsonáit, amikor váratlan megdördültek az egek, pedig sehol egy felhő, a madárkirály griff öccse érkezett, hátán János kocsissal.

Az igricet nem érte váratlanul az esemény, azonnal odaugrott előre elkészített nyílpuskájához, hogy a kocsist griffestől együtt keresztül lövi. Már be is célozta őket, amikor a király megálljt parancsolt.

- Lakodalomra készültünk, nem vérengzésre. S az én kocsisomat az én palotám udvarán te le nem lőheted.

A király odament Jánoshoz, vállára tette a kezét.

Beszéld el, jó kocsisom, János gyerekem, hogy mi végre is jártál.

De Jánosnak nem kellett mentegetőzni, maga Tündérszép Ilona országvilág előtt elmondta, hogy kapta ölébe az igric, hogy hazudta magát az ő megmentőjének anélkül, hogy a kiskörmét koptatta volna miatta.

A király éktelen haragra gerjedt. Pirosra váltott a feje az aranykorona alatt, azonnal kiadta a parancsot, hogy a hazug igricet lefogják, a legmélyebb tömlöc fenekére vessék, holnap a kelő nappal a vesztőhelyen négyrét vágják, a palota négy tornyára kiszögezzék, s az ő arra érdemesült János kocsisa legyen leánya ura, az ő felekirályságának birtokosa.

János kocsis féltérdre ereszkedve kért pardont az igric életéért.

Felséges király apám, köszönöm, de kérlek, ne vedd az én nevemben el az igric életét. Én szándékosan egy poszogó bogárnak a végét nem okoztam.

- Nem lehet az, János fiam, a megismert bűnt büntetni kell. Ez nem csak jogom, de kötelességem. Tudod te, hogy mekkora kútmérgező az igric úr? Mikor nekem hegedülte a históriákat, akkor a szomszédokat feketítette, mikor azoknak húzta a fülébe, akkor engem kormozott. Szépen sorban, nekünk vigyorogva mindenki kútját megmérgezte, s maga nem ivott belőle. Azt nem érdemli, hogy az isten szent napja egy sugarával megérintse! Nekem a bűnöst büntetnem kell. Király leszel maholnap magad is, János kocsisom. Te hogy cselekednél?

- Ha rám lenne bízva, én az árnyékát négyeltetném föl, azt tűzetném ki vár négy sarkára. Mindenki okulására.

- Jójó. Ne bíráskodjunk. Lakodalmi ünnepet ülünk, nem bírósági tárgyalást. Ennélfogva griffmadár kedves vendégünket szívesen fogadjuk mennyegzői asztalunknál, amiért vőurunkat ilyen előkelően udvarunkba röpítette.

- Igazán semmiség - szívesen tettem, - szabadkozott a madarak királyának testvéröccse griffmadár, nem terhelem személyemmel a tiszteletre méltó ünneplő közönséget, sietnék is haza, magam is fiatal házasember vagyok.

Hát akkor egy pohár bort az új párok és házasok, meg az öregek egészségére.

A griffmadár fölhajtott egy jó pohárral a karcosából, s azzal nekifutott, hogy hazaszálljon, hanem annyit elköszönésképpen Jánosnak még mondott mindenki füle hallatára:

- Ha valami baja esnék, s azt hiszi, hogy ő, a griffmadár segíteni tudna rajta, csak hármat dobbantson a nagynyárfa tövére, akkor ő, míg verő ver griffmadári kebelében, akár a gondolat, jön a segítségére.

Ahogy eldörgött, zúgva, zengve elszállt, a nagytutújú rézdudások rákezdtek a násztáncra.

Táncoltak hajnalig, hajnaltól estélig, azután megint virradatig. Az igricről el is feledkeztek, de tán még most is élnek, ha meg nem haltak.

Legnépszerűbb mesék

1. Csali mese
    Kategória: Mesék
2. A bolond falu
    Kategória: Bolondos mesék
3. A BOLDOG EMBER
    Kategória: Mátyás király mesék
Tovább...

Hírlevél

Iratkozz fel hírlevelünkre e-mail címed megadásával:

Delivered by FeedBurner

Életfa Twitter Iratkozz fel RSS értesítőnkre! 

Írj nekünk levelet! Iratkozz fel az Életfa csoportba a Facebookon!

Hirdetés