Mesetár

 A tatárjárás idejében élt Gyergyóban egy Bákainé nevű székely asszony, aki messze földön

híres volt a táltosságáról. Égiháborút, jégesőt, földindulást, minden nagy veszedelmet

megjövendölt előre.

Egyszer, egy vasárnap, mikor a népek jöttek ki a templomból, azt mondja Bákainé:

- Atyafiak, valamit mondanék, ha meghallgatnátok. Úgy tudjátok meg, hogy nem sok idő

múlva a mi földünkre is elkerülnek a tatárok. Annyian lesznek, mint a polyva, s amerre

járnak, felégetik a falukat, kardra hányják a férfiakat, rabszíjra fűzik az asszonyokat, s úgy

viszik magukkal nagy Tatárországba. Hallgassatok reám, fogadjátok meg a szómat! Mikor

látjátok, hogy füstölnek a faluk, minden kaszás ember, aki a réten kaszál, verjen a földbe egy

cöveket, tegye rá a kalapját, s minden arató az utolsó kévébe, amelyet aratott, vágja bele a

sarlóját, s arra is tegye rá a kalapot. Ami edényetek van, azt mind dugjátok el a fűben meg a

tarlóban. Hát én, mikor ide kerekednek a tatárok, már nem élek, de kikelek a síromból,

közétek jövök, meglátom, hogy szavamat fogadtátok-e, akkor majd megmondom, hogy

győztök-e vagy elpusztultok. Jaj, istenem, megrémültek a népek, mert tudták, hogy amit

egyszer Bákainé megjövendölt, be is teljesedik. S hát csakugyan nem telt belé egy hét,

meghalt Bákainé, s ahogy eltemették, nem telt belé egy hét, látják az emberek, akik a mezőn

dolgoztak, hogy füstölnek a faluk mindenfelé. Aki kaszált, cöveket vert a földbe, rátette a

kalapját; aki aratott, hamar összekötötte az utolsó kévét, felállította, beléütötte a sarlóját, s

rátette a kalapját. Asszonyok, gyermekek beszaladtak a faluba, hordották ki, ami edény volt a

háznál, azokat mind elrejtegették a fűben, a tarlóban. A tatárok Szárhegytől nem messze, a

Fekete nevű réten táboroztak, aztán egyszerre csak fölkerekedtek, s mint valami nagy fekete

felleg gomolyogtak elébb-elébb, Gyergyó felé. Szaladtak előttük mindenütt a szárhegyi

székelyek, meg sem állottak Gyergyóig, ott a népek már mind összeverődtek, a gyergyóiak, a

szárhegyiek a kápolna előtt. A férfiaknak fegyver volt a kezökben, az asszonyok s gyermekek

letérdeltek s imádkoztak. S ím, egyszerre csak vágtat egy asszony a kápolna felé fekete lovon.

Nézik, nézik, ki lehet az. Hát, uramteremtőm, Bákainé, a táltos asszony, az vágtat feléjük

fekete lován, s kiáltja messziről:

- Ne féljetek, győztetek! Aztán hirtelen megfordult, s elvágtatott, eltűnt, mintha a föld nyelte

volna el. Jönnek a tatárok, nagy üvöltéssel, rikoltozással, de amint a gyergyói határba érnek,

meghökkenve állnak meg. Látják a kaszálóréteken s a búzaföldeken a teméntelen sok kalapot,

azt hitték, hogy mind egy ember áll ottan. Nem tudták: előre menjenek, hátra-e, s mikor ezt a

székelyek észrevették, hirtelen a tatárok közé vágtak, s hullott a tatár, mint kasza nyomán a

fűszál. Futott, aki futhatott, de nem is igen futhattak, mert embernek, lónak megakadt a lába a

fű közé, a tarló közé dugdosott edényekben, még hírmondónak is alig akadt belőlük, úgy

lekaszabolták szegényeket. Azt a dombot, ahol a székelyek a tatárokat eltemették, még máig

is Tatár-dombnak hívják. A kápolna is megvan, ahol a székelyek összegyülekeztek, de

Bákainé nevét sem felejtették el a gyergyóiak, áldják ma is emlékezetét.