Mesetár

 Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király. Az a király erősen szeretett vadászni. Egyszer, amikor vadászgatott, vadászgatott, úgy elveszett az erdőben, hogy sehogy sem talált ki. Ment erre, ment arra, bolyongott, három napig kóborolt az erdőben. Egyszer felsóhajtott:

- Bárcsak valaki kivezetne ebből az erdőből, még egy zsák pénzt is adnék neki!

Ott termett egy kicsi emberke, nagy szakálla volt, s azt mondja:

- Gyere király, utánam, én, kivezetlek.

Ki is vezette, közben pedig azt mondta:

- Tudd meg, király, nem kell nekem a pénzed, semmid sem, hanem add ide azt, ami addig lett, emeddig az erdőben voltál, s mikor eljöttél, még nem volt.

Gondolta magában a király, vagy egy macskája, vagy egy kutyája születhetett, s odaígérte.

Hát megy haza, futnak eléje nagy boldogan.

- Jöjjön hamar, felséges királyom, mert olyan szép királykisasszonyka született, hogy a napra lehet nézni, de arra nem.

De hogy a szavamat össze ne keverjem, az a kicsi emberke azt is mondta, hogy mikor tizenöt esztendő múlva érte jön, elviszi. A király, mikor megtudta, hogy neki milyen szép leánykája született, nem tudta, hogy sírjon-e vagy örvendjen. Csodálkozott is a felesége:

- Hát nem is örvendesz? Nézz csak ide, milyen szép leányunk született.

- Jaj, örvendek, hogyne örvendenék! - füllentette a király, aztán elmondta, hogy járt.

Na, telt-múlt az idő, megnőtt a királykisasszonyka, tizenöt esztendős lett, egyszer csak jött az ördög, mert az a kicsi emberke maga volt az ördög. Elkezdett dörömbölni a nagykapun.

- Engedd ki a leányodat, király, mert eljöttem érte!

- Jaj, jaj - jajgatott a király, jajgatott a királyné -, mit tudjunk csinálni?

Hamar ott volt a libapásztornak a leánya, felöltöztették aranyos, gyémántos ruhába, még koronát is biggyesztettek a fejére, kinyitották a kaput, s kieresztették. Az ördögnek volt egy talicskája, abba beleültette, s elburungozott, elnyargalt vele.

Hát, ahogy viszi a leányt, egy víz mellett vitt el az útja, s ott sok liba fürdött. Mikor meglátták a libapásztornak a leányát, rákezdték a gágogást:

- Gigágá-á-á, hova mész, te libapásztornak leánya?

- Megyek a pokolba, visz az ördög.

- Hát, nem te vagy a királykisasszonyka? - kérdi az ördög.

- Nem hát, én a libapásztornak a leánya vagyok.

Megharagudott az ördög, kifordította a talicskát, kigurult belőle a libapásztor leánya, s otthagyta. Nyargal vissza a királyi palotához.

- Hallod-e, te király, add ki a leányodat, különben összetöröm ezt a kaput.

- Jaj, jaj - jajgatott a király, jajgatott a királyné -, mit tudjunk csinálni?

Ott volt hamar egy olyanforma leányka, a disznópásztornak a leánykája, felöltöztették aranyos, gyémántos gúnyába, még koronát is tettek a fejére, s kieresztették a kapun. Nagy örömmel megragadta az ördög, beleültette a talicskába, s elkezdte tolni. Tolta, tolta, ki a rétre, ott legeltek a disznók. Mikor meglátta a sok-sok malacka, elkezdtek röfögni:

-Röf-röf-röf, ui, hová mész, disznópásztor leánya?

- Megyek a pokolba, visz az ördög.

- Hát nem te vagy a királykisasszony? - kérdi az ördög.

- Nem hát, én a disznópásztor leánya vagyok.

Megharagudott az ördög, megfordította a talicskát, s kiborította a disznópásztor leányát. Nyargal vissza a palotához, elkezd dörömbölni.

- Hallod-e, te király, nyisd ki a kapudat, s add ki a királykisasszonykát, különben felgyújtom a palotádat.

Megijedt a király, a királyné. Nagy keserves könnyhullatások között felöltöztették szépen a királykisasszonykát, még koronát is tettek a fejére, s kiengedték a kapun, Megragadta az ördög nagy örömmel, s beültette a talicskába, s elvitte a pokolba.

Volt ott egy olyanforma fiúcska is, mint a királykisasszonyka, Jancsika, azt is úgy lopta az ördög valahonnan. Dolgozniuk kellett, a királykisasszonyka sütött- főzött, takarított, kiszolgálta az ördögöt, Jancsika meg az udvaron szorgoskodott, az istállóban. Az ördögnek volt sok inasa, de azért dolgoztatta Jancsikát is.

Telt- múlt az idő, Jancsika s a királykisasszonyka együtt voltak örökké, együtt játszottak, beszélgettek. Egyszer azt mondja Jancsika:

- Hallod-e, királykisasszonyka, meg kellene, szökjünk mi ettől az ördögtől.

- Hát, ugyan bizony, hogy tudnánk megszökni, hogy ne vegye észre?

- Tudod mit? Én tudok varázsigéket, megtanultam az ördögtől, s a seprűre rámondom, megköpdösöm, s az felel helyettünk, ha keres az ördög.

- Hát, az jó lesz – egyezett bele a királykisasszonya.

Megvárták, hogy az ördög elaludjon, s akkor a seprűt kiállították az ajtó sarkához, Jancsika megköpdöste.

- Pü, pü, seprű, beszélj helyettünk, ha kérdez az ördög!

Úgy is lett. Akkor Jancsika s a királykisasszonyka elszöktek.

Na, felébredt az ördög, keresi a királykisasszonykát.

- Hol vagy, királykisasszonyka? Hozd csak ide a ruhámat, hadd öltözzem fel.

- Itt vagyok, mindjárt megyek - felelte a seprű.

Várt egy kicsit az ördög, megint mondja:

- Hozod-e már a papucsomat, mit piszmogsz olyan sokáig, te haszontalan leányka te?!

A seprű megint felelt:

- Itt vagyok, mindjárt megyek.

Elunta az ördög a várakozást, megint kiabált:

- Hozzad a reggelimet, mert éhes vagyok!

- Viszem, viszem - felelte a seprű.

Hiába várt az ördög, nem ment oda senki. Nagy mérgesen leszállt az ágyból.

- Na, megálljatok, haszontalanok! - Keresi a királykisasszonykát, keresi Jancsikát, hát sehol sincsenek. Elkurjantotta magát:

- Hol vagy, te haszontalan leányka?

- Itt vagyok! - áll elő a seprű.

Akkor látta az ördög, hogy becsapták. Vakarta a fejét mérgében.

- Hol vagy, inasom? Gyere hamar ide!

Elébe állott az egyik inasa. Azt mondja neki az ördög:

- Ülj fel gyorsan egy lapátra, s lovagolj utánuk a levegőben, érd utol őket, s hozd vissza nekem!

Kapta magát az ördög inasa, s lovagolt utánuk. Egyszer, ahogy mentek Jancsika és a királykisasszonyka:

- Jancsika, úgy viszket a bal fülem, nézzél csak vissza! Visszanéz Jancsika.

- Jaj, jaj, királykisasszonykám, nagy baj van!

- Mi a baj?

- Jön az ördögnek az inasa, mindjárt utolér! Hamar vessünk kecskebukát, belőlem lesz egy öreg pap, belőled meg egy templom.

Úgy is lett. Kecskebukát vetettek, a királykisasszonykából lett egy templom, s Jancsikából egy öreg pap, még nagy szakálla is volt. Odaért az ördögnek az inasa, leszállt a levegőből, odaszólt az öreg papnak:

- Hallod-e, te öreg pap, nem láttál egy kisfiút s egy királykisasszonykát erre menni?

Az öreg pap úgy tett, mintha erősen imádkozott volna. Azt mondja:

- Ábelesz-kóbelesz, ábelesz-kóbelesz . . .

- Na, te vén bolond, nem tudsz mást beszélni, csak ábelesz-kóbelesz! - Azzal az ördög inasa visszaült a lapátra, s visszalovagolt a pokolba.

Faggatja az öreg ördög:

- Na, láttad-e őket? Utolérted-e? Visszahoztad-e?

- Nem láttam én senkit, csak egy nagy templomot s benne egy öreg papot. De az olyan bolond volt, akármit kérdeztem, mindenre azt mondta, ábelesz-kóbelesz.

- Jaj, jaj, hát azok voltak! - jajgatott az ördög. - Hol a másik inasom? Hamar egy tüzes vasalóra üljön fel, s repüljön utánuk.

Ment is nyargalvást a másik inas. Mikor utolérte volna Jancsikát s a királykisasszonykát, azt mondja a királykisasszony:

- Jancsika, úgy ég a jobb fülem, nézz csak vissza!

Hogy mindent össze ne keverjek, mikor az ördög inasa elment, akkor kecskebukát vetettek, a templomból megint királykisasszonyka lett, s a papból Jancsika, s mentek tovább.

Néz vissza Jancsika, hát jön az ördögnek a másik inasa a vasalón.

- Jaj, jaj, királykisasszonyka, jön az ördögnek a másik inasa, mindjárt utolér! Hamar vessél egy kecskebukát, lesz belőled egy nagy tábla búza, én is vetek kecskebukát, s belőlem lesz egy csősz, majd őrzöm a búzát.

Úgy is lett. Kecskebukát vetettek, a királykisasszonykából egy nagy tábla búza lett, Jancsikából pedig csősz. Odaért az ördögnek az inasa, leereszkedett.

- Hallod-e, te csősz, nem láttál-e erre jönni egy királykisasszonykát s egy kisfiút?

- Hess, verebek, hess, hess, hess! Hess galambok, hess, hess!

- Nem azt kérdeztem, hogy hess, verebek, hess, galambok, hanem hogy nem láttál-e erre jönni egy kisfiút s egy királykisasszonykát.

- Hess, verebek, hess, hess, hess! Hess, galambok, hess!

- Hát ez is megbolondult - legyintett az ördögnek az inasa, s visszalovagolt a pokolba.

Jancsika és a királykisasszonyka kecskebukát vetettek, s a csőszből Jancsika lett, a tábla búzából királykisasszonyka, s mentek tovább.

Mikor visszaért az ördögnek az inasa, kérdi az öreg ördög:

- Na, láttad-e őket?

- Nem láttam én senkit, csak egy nagy tábla búzát s egy buta csőszt, aki hajtotta a galambokat, vadgalambokat s a verebeket.

- Jaj, hát azok voltak, jaj, jaj, haszontalanok, magamnak kell elmenni! - S hamar vette a seprűt, a seprű nyelét a lába közé kanyarította, s repült, hasította a levegőt.

Egyszer azt mondja a királykisasszonyka:

- Jaj, Jancsika, úgy ég a nyakcsigolyám, nézz csak vissza!

Visszanéz Jancsika.

- Jaj, jaj, királykisasszonykám, most maga az ördög jön utánunk! Hamar belőled lesz egy halastó és belőlem egy aranykacsa. Majd én becsalom a tó közepébe az ördögöt.

- Na, megálljatok, úgyis tudom, hogy ti vagytok. Megfoglak és visszaviszlek, azt a ponciusát!- dúlt-fúlt az ördög. Hát, akkor belement a vízbe, hogy megfogja az aranykacsát, de az aranykacsa csak úszott beljebb, úszott, s az ördög ment utána. Addig úszott beljebb, hogy a közepébe ért, s a legmélyebb vízbe - jó iszapos volt - oda belefulladt.

Akkor kecskebukát vetettek, a halastóból vissza lett a királykisasszonyka s az aranykacsából Jancsika. Elmentek a királykisasszonykának az országába. Örvendett a király s a királyné, hogy megkerült a leányuk. Jancsika feleségül vette a királykisasszonykát, nagy lakodalmat csaptak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 Itt a vége, fuss el véle!