Mesetár

  Egyszer egy öreg katona hazafelé mendegélt a falujába. Elfáradt útközben, meg is éhezett. A legközelebbi faluban bezörgetett a szélső házba.

- Adjatok szállást a fáradt vándornak!

Öregasszony nyitott ajtót.

– Kerülj beljebb, vitéz uram!

- Akad-e valami harapnivaló a háznál, anyóka?

Az öregasszony gazdag volt, de olyan fösvény, hogy még a levegőt is sajnálta másoktól.

– Magam is éhezem, jó ember, bizony nincsen semmim.

– No, ha nincsen, az se baj – feleli a katona. Meglátott a lóca alatt egy nyeletlen fejszét.

– Ha egyéb nincs, fejszéből is lehet kását főzni – mondta. Összecsapta a kezét az öregasszony.

– Fejszéből kását?! Világéletemben nem hallottam ilyet!

– Add csak a bográcsot! Majd én, megtanítalak rá, hogyan lehet fejszekását főzni.

Az öregasszony odaadta a bográcsot. A katona megmosta a fejszét, beletette a bográcsba, vizet öntött rá, és a tűzhelyre tette. Nézte az öregasszony a katonát, leste, nem vette le róla a szemét. Az meg fogott egy kanalat, megkavarta a főztjét. Megkóstolta.

– Jó-e? – kérdezte az asszony.

– Mindjárt készen lesz – felelete a katona. – Kár, hogy nincs benne só.

- Adok én, sózd csak meg!

Megsózta a katona, újra megízlelte.

- Hej, még egy jó marok köles hiányzik belőle!

 Ment az öregasszony a kamrába, hozta a kölest.

- No, hát add meg a módját.

Főzte a katona a kását, kavargatta. Leste az öregasszony, nem vette le a szemét róla.

- De jóízű! – dicsérte a katona. – Még csak egy csepp zsír kellene bele, s akkor mind a tíz ujjunkat megnyalhatnánk utána!

Akadt zsír is a kamrában. A katona jól megzsírozta a kását.

– No, végy egy kanalat, anyóka! Nekiláttak a kásának, nem győzték dicsérni.

– Sose hittem volna, hogy fejszéből ilyen jó kását lehet főzni! – ámuldozott az öregasszony. A katona meg csak evett, és jót nevetett magában.