Mesetár

 Három diákról meg egy parasztemberről mondok mesét. A diákok nagy, szakállas legények

voltak már mind a hárman, s egyszer, mit gondoltak, mit nem, elindultak országot-világot

látni, szerencsét próbálni. Amint mennek, mendegélnek, egy faluba érnek. Szembejő velük

egy parasztember. Az egyik diák nagy hetykén megszólítja:

- Hány hét a világ, bácsi?

- Mával is kevesebb, uram - mondotta a paraszt, s tisztességtudással megemelintette a

kalapját.

- Hát a jó erkölcs hol terem? - kérdi a diák.

- Megterem a virág a gazban is.

- No, ez ügyes felelet volt - mondja a diák -, még egyet kérdek kendtől: Mi van a paraszt

kalapja alatt? Azt mondja a paraszt:

- Jöjjenek be az urak a korcsmába, ott majd megmondom. A diákok összenéznek, egy

rézgaras sem volt a zsebükben, de azért bementek. Hanem a paraszt előrement, s megsúgta a

korcsmárosnak, hogy csak mérje a bort, ameddig öt forint árát kimér. Letelepednek az asztal

mellé, a korcsmáros hordja a bort, isznak, jó kedvük kerekedik. Hanem mikor öt forint árát

megittak, a korcsmáros nem hozott több bort, azt mondta:

- Most már fizessenek az urak!

Az ám, fizettek volna, ha lett volna miből. Kotorásztak a zsebükben, kifordították,

befordították: fordíthatták, egy krajcár nem sok, annyi sem fordult ki.

- Hát majd megfizet ez a kalap - mondja a paraszt. Azzal lekapja fejéről a kalapot,

megrázintja, s egy fényes tallér esett ki belőle.

- No, lássák az urak, ez van a paraszt kalapja alatt. Tyű, nagyot néztek a diákok, szerették

volna megszerezni a kalapot! Milyen nagy urak lennének, ha övék lenne az a kalap. Csak

megrázintanák, s hullana ki belőle a csengő tallér. Közrefogják a parasztot, adja el nekik a

kalapot, amit kér, azt kér, a föld alól is előteremtik az árát.

- Jól van - mondja a paraszt -, én már úgyis öregember vagyok, ötszáz forint elég halálom

napjáig, ennyiért az uraknak adom. Elmennek a diákok a földesúrhoz, kérnek írásra ötszáz

forintot, az uraság adott is, s a parasztnak lefizették az ötszáz forintot. Továbbmentek nagy

örömmel a diákok, s ahogy az első faluba értek, betértek a korcsmába, rendeltek ételt-italt,

ettek-ittak, vígan voltak.

- Bort ide, korcsmáros, bort! Mikor aztán fizetésre került a sor, megrázintották a kalapot, s hát

csakugyan kihullott belőle egy tallér. Erre még nagyobb kedvük kerekedett, s még több bort

rendeltek. De mikor másodszor is megrázintották a kalapot, csak egy tallér hullott ki a

kalapból, pedig ötre volt szükség. Hát most mit csináljanak? Nem tudtak fizetni, ott maradtak

a korcsmárosnál, míg ledolgozzák az adósságot. Mikor aztán a korcsmárostól

megszabadultak, indultak egyenest abba a faluba, ahol a parasztembertől a kalapot vették.

Mennek, mendegélnek, egy nagy erdőbe érnek, s hát éppen ott dolgozott a paraszt. Ez már jó

messziről meglátta a diákokat, s hirtelen, mi jutott eszébe, mi nem, egy fűrész volt nála, s

azzal egy nagy tölgyfát elkezdett fűrészelni. Aztán elkezdett kiabálni:

- Hamar ide, hamar, segítsenek, mert reám dől ez a fa! - s a vállát jó erősen a fának vetette,

mintha csakugyan tartaná, nehogy ledőljön. Odaszaladnak a diákok, s mondja a paraszt:

- No, az Isten hozta az urakat ide, mert úgy tudják meg, hogy e fa alatt kincs van. Hogy

könnyebben kiáshassam, előbb le akartam fűrészelni, de mélyebben találtam befűrészelni, s

ha elállok innét, reám dől a fa. Álljanak ide az urak, tartsák a fát! Majd kötelet hozok ki a

faluból, felmászok a fára, a felső ágára rákötöm a kötelet, s annál fogvást nyugat felé döntöm,

mert hát a kincs kelet felé van. A diákok meg sem ismerték a parasztot, mert jóformán meg

sem nézték, nekidőltek a fának, a paraszt meg szaladott be a faluba kötélért. Az ám, kötélért,

esze ágában sem volt, hogy kötelet hozzon. A szegény diákok vártak ebédig, vártak

ozsonnáig, vártak vacsoráig, majd megszakadtak, úgy kínlódtak, nehogy a fa rájok essen. Hát

nem várhattak ítélet napjáig, nagy hirtelen elugrottak a fa mellől, s ím, a fa ott állott szépen,

bizony nem dőlt el.

- Fiúk - mondja az egyik diák -, nekem úgy tetszik, hogy megint megcsúfoltak, mégpedig az a

paraszt csúfolt meg, akitől a talléros kalapot kaptuk. Gyerünk csak be a faluba, majd így meg

úgy, megemlegeti a paraszt, hogy diákokat csúfolt meg! Eközben a paraszt nem találta otthon

a helyét, ide bújt, oda bújt, aztán kerestette magát a feleségével, vajon megtalálja-e. De

akárhova bújt, a felesége mindenütt megtalálta. Azt mondja az asszony:

- Hallja-e, ne bujkáljon kend, jobb, ha úgy tesz, mintha meghalt volna. Feküdjék le szépen, én

szemfedővel beborítom, akkor aztán jöhetnek a diákok, holt emberrel semmit sem

csinálhatnak.

- Ez igaz, feleség - mondja a paraszt. Mindjárt el is készítik a nyújtópadot,* a paraszt

ráfekszik, s a felesége sírni kezdett keservesen:

- Jaj, lelkem, uram, jámbor uram, miért halál meg, miért halál meg?!

Éppen abban a pillanatban jönnek a diákok, kérdik az asszonyt:

- Hát kend miért sír, néne?

- Jaj, hogyne sírnék, lelkem, uraim, nem látják-e, nyújtópadon fekszik az uram. Egyedül

maradtam ezen a világon, szomorú özvegységben.

- Egyet se sirassa kend - mondja az öregebb diák -, nagy huncut volt, az Isten nyugtassa meg!

Hanem hogy, hogy nem, volt az ajtó sarkában egy pálca, s az öregebb diák nem állhatta meg,

hogy azzal egy kicsit rá ne legyintsen a paraszt hasára.

- Nesze, huncut, vidd el ezt útravalónak!

Felugrik a paraszt, letérdel a diákok előtt, s mondja nagy hálálkodással:

- Ó, hogy az Isten áldja meg kigyelmeteket, nagy jó uraim, no lám, most már csakugyan

hiszem, hogy ennek a pálcának csudaereje van. Csak hallgassanak ide! Tegnap, amint a kertek

alatt mentem, látom, hogy egy döglött kutya hever ottan. Egy kicsit meglegyintem a

pálcámmal, s a döglött kutya abban a pillanatban felugrik, elszalad. "Hm gondoltam

magamban -, talán nem is volt ez döglött kutya." Megyek az udvarba, a földesúrhoz, s hát

éppen akkor döglött meg a legszebb paripája. Ezt is meglegyintem, s mit gondolnak az urak,

mi történt? Felugrott a paripa, körültáncolt az udvaron, kutya baja sem volt. No, már most

látom, hogy csakugyan csudaereje van a botomnak. Feleség, amennyi kincs van a háznál,

mind add a diák uraknak, nekem már nem kell. Megélek én ebből az egy szál botból. Ahol

valami nagy úr meghal, megyek oda, s ezzel a bottal feltámasztom, majd lesz pénzem.

- Nem oda Buda! - mondották a diákok, - nem kell a pénz, visszük a botodat.

Könyörgött a paraszt:

- Ne vigyék el, drága jó uraim, van itt pénz elég (pedig dehogy volt), adok, amennyit elbírnak,

csak a botomat hagyják meg!

- Nem, nem - mondották a diákok -, kétszer megcsúfoltál, harmadszor nem csúfolsz meg,

visszük a botot! El is vitték. A paraszt nagyot kacagott, mikor a diákok elmentek. Hiszen csak

vigyétek! Mennek a diákok hegyeken-völgyeken által, erdőn-mezőn keresztül, s beérnek

egyszer egy rengeteg nagy városba. Amint bemennek a város kapuján, éppen akkor jött kifelé

egy hatlovas kocsi, utána tenger gyászoló nép. Kérdik a diákok, kit temetnek?

Mondják az emberek:

- A grófkisasszonyt. Ahol ül, ni, a hintóban az édesanyja meg a mátkája, egy herceg.

A diákoknak sem kellett több, mentek az öreg grófnéhoz, s mondták, hogy csak nyittassa fel a

koporsót, ők feltámasztják a grófkisasszonyt. Hát az öreg grófné hogyne nyittatta volna fel!

Ígért a diákoknak tenger sok kincset, annyit, hogy egész életükben urak lehetnek, csak

támasszák föl a leányát. Fölnyitják a koporsó födelét, az öregebb diák a bottal meglegyinti a

grófkisasszony torkát, s halljatok csudát, a grófkisasszony mindjárt felült a koporsóban, mert

úgy volt az, hogy a grófkisasszony torokfájásban halt meg, s az ütéstől kifakadt a kelés.

Hej, Istenem, volt nagy öröm, temetés helyett egy lakodalom, megvendégelték a diákokat is,

ehettek-ihattak, amennyi csak beléjük fért, s kaptak hárman három szekér aranyat. Mentek

vissza a faluba, kifizették a földesúrnak az ötszáz forintot, aztán mentek a paraszthoz; annak

is adtak egy zsák aranyat. Hanem több szerencsét nem próbáltak a bottal, mert mégis

megtudták, hogy nincs annak csudaereje. Szépen visszamentek a kollégiumba, végigtanulták

az iskolát. Így volt, vége volt, igaz volt.