Mesetár

 Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer

egy király. Ez a király erősen szeretett vadászni. Nem gondolt sem az országgal, sem az

Istennel, nem gondolt az senkivel. Hajnalban megkezdte, s még éjjel is vadászott. Egyszer

meghívja a király a mindenféle herceg barátjait vadászatra. Kimennek az erdőbe, ott

elindulnak a vadászok, ki erre, ki arra, a király is ment egyedül, mert mindig egyedül járt,

nehogy valaki előle a vadat ellője. De hiába nézett erre-arra, hiába fülelt, egy vad nem sok,

annyit sem lőtt. Ment beljebb-beljebb az erdőbe, s egyszer csak szeretne kikerülni, s hát nem

tud. Elkezdette káromolni az Istent, hogy vadat sem küld a puskája elé, s még el is tévelyedik

az erdőben. Mit csináljon, merre menjen? Kiabálta vadászpajtásait, az embereit: senki sem

hallotta kiabálását. Nagy elkeseredésében azt mondta:

- Bárcsak egy ördög jönne ide, az, tudom, kivezetne az erdőből!

Abban a szempillantásban elébe toppan egy ördög.

- Hívtál, itt vagyok. Tudom én, hogy mi a bajod. Egy vadat sem lőttél, s nem tudsz kimenni az

erdőből. Hát én segítek rajtad. Annyi vadat kerítek eléd, hogy csak győzzed lőni, s ki is

vezetlek az erdőből, csak azt ígérd meg, hogy nekem adod, ami nincs most a te házadban.

- No, te ugyan nem sokat kívánsz - mondja a király -, csak gyere velem, neked adom, ami

nincs most a házamban. Azzal az ördög nekirugaszkodott, felvert egy csomó vadat az

erdőben, s lőtt a király annyit, hogy tizenkét szekéren is alig tudták hazavinni. Azután az

ördög szépen kivezette az erdőből. Összekerült a többi vadászokkal is, s együtt hazamentek.

Fölmennek a palotába, asztal mellé telepednek, ott ült az ördög is, a király s a hercegek

között. Esznek-isznak, vígan vannak, hát egyszer csak szalad be a szolgáló, s jelenti, nagy

örvendezéssel:

- Felséges királyom, a királynét Isten egy szép leánygyermekkel áldotta meg.

Haj, megörült a király, de még az ördög is. Felugrik az asztal mellől, s mondja a királynak:

- Na, ez nem volt a házadban, amikor találkoztunk. Tíz esztendő múlva eljövök a leányodért.

Azzal az ördög eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Telt-múlt az idő, eltelik a tíz esztendő, s

Hát, csakugyan jő az ördög, kéri a királykisasszonyt. "Hiszen megállj, ördög - gondolja

magában a király -, az én leányomat ugyan el nem viszed!" Nagy hirtelen felöltöztették a

kondás leánykáját drága, szép aranyos ruhába, s nagy sírás-rívás közt oda adták az ördögnek,

hadd vigye. Elviszi az ördög a kondás leánykáját aranyos, bársonyos hintóban, s mikor éppen

a disznócsorda mellett halad vele a hintó, elkezd sírni a leányka, s mondja:

- Az Isten áldjon meg, malackáim, többet nem őrizlek, mert oda vitet a király, ahol az

angyalkák teremnek! Megmérgelődik az ördög, kiált a kocsisnak:

- Fordulj vissza! S vágtattak, mint a sebes szélvész a királyi palotába. Ottan elkezd

káromkodni az ördög, hogy őt így meg úgy megcsalta a király, a kondás leányát adta az ő

leánya helyett. Kérlelik az ördögöt mindenféleképpen, csak ne haragudjék, hát jól van, ha

beleszakad is a szívük, odaadják a leányukat. Azzal kifordul a királyné a szomszéd szobába, s

ottan felöltöztetik a juhász leánykáját szép aranyos ruhába. De volt sírás-rívás, felverték a

palotát, hogy így meg úgy kifogynak egyetlen leánykájukból, s a bolond ördög csakugyan

elhitte, hogy most igazán a király leányát adták a kezébe. No, elindulnak, de mikor a

selyemréten a selyemszőrű juhnyáj mellett haladnának el, megszólal a kisleány, s keserves

könnyhullatás közt elkezd búcsúzkodni:

- Isten áldjon meg, báránykáim, én többet nem őrizlek, mert a király oda vitet, ahol az

angyalkák teremnek! De még csak most mérgelődött az ördög! Hajtatott vissza a palotába,

mint a sebes szélvész, még annál is sebesebben, s mondta a királynak:

- Hallod-e, kétszer megcsaltál, de most add ide tulajdon leányodat, mert ha nem, kő kövön

nem marad, úgy elpusztítok mindent. Mit volt mit tenni a királynak, oda kellett, hogy adja

egyetlen leányát az ördögnek. De most már igazán sírtak mind a ketten, a király is, a királyné

is, de olyan keservesen, hogy aki hallotta, a'híja volt, hogy megszakadjon a szíve. Na, elviszi

az ördög a kisleányt. Ahogy hazaért, bedobta egy kicsi szobába, s mindjárt egy asztalra

kiöntött két véka kását, azt összekeverte három véka hamuval, s azt mondta neki:

- No, te királykisasszonyka, ha két óra alatt a két véka kását ki nem válogatod a hamuból,

szörnyű halálnak halálával halsz meg. Sírt a kisleány keservesen, kihallott a sírása a szobából.

Hát egyszer csak bejön egy szép fekete fiúcska, aki nem volt más, mint az ördög fia: Jánoska.

- Hát te miért sírsz? - kérdi Jánoska a királykisasszonyt.

- Ó, hogyne sírnék - mondá a kisleány -, mikor az ördög azt parancsolta, hogy ezt a két véka

kását szemeljem ki a hamuból. Jó szíve volt Jánoskának, elővette kicsi sípját, belefújt abba, s

hát abban a szempillantásban tele lett a szoba kicsi ördögöcskékkel. Parancsolta nekik, hogy

azt a kását mind egy szemig válogassák ki a hamuból. Még jól félre sem pillantott, egy

kásaszem nem sok, annyi sem volt a hamuban, mind kiszedték az ördögöcskék. Másnap

kétannyi kását vegyített kétannyi hamuba az ördög. De Jánoska az ördögöcskékkel azt is mind

kiszemeltette. Hej, szörnyű haragra lobbant az ördög, amikor ezt látta, nagy mérgében

összeharapta a szakállát, aztán kipökdöste a földre, s minden szálból egy haragos kígyó lett.

De a kígyók nem bántották a királykisasszonyt. Csak a sikoltását hallották, s mindjárt

megszelídültek.

- No, te kis tejfelhab, látom, hogy még az állatok is szeretnek. De ne örülj, mert most olyant

parancsolok, hogy még az ördögökkel sem tudod megcsinálni. Azt mondom én neked, hogy

holnap reggelre olyan templomot építs semmiből, hogy a teteje az égig érjen, s az Isten legyen

benne a pap, mert különben szörnyű halálnak halálával halsz meg. Elmegy az ördög nagy

dörömböléssel, ottmarad a kisleány keserves sírással. Jő Jánoska, s kérdi:

- Hát te miért sírsz megint, királykisasszonyka? Mondja a kisleány, hogy miért. Eléveszi

Jánoska a sípját, belefúj, jönnek a kis ördögök, s mondja Jánoska, hogy reggelre építsenek egy

templomot, olyan magasat, hogy a teteje az eget verje, s az Úristen legyen abban a pap.

Azt mondják az ördögöcskék:

- Hiábavaló parancsolat ez, édes gazdám. Semmiből az ördögök sem építhetnek semmit,

nemhogy templomot. Az égbe sem juthatnak az ördögök, nem is hozhatják le az Istent

papnak. Jobb lesz, ha míg az apád elékerül, hazaviszed a királykisasszonyt. Jánoska bizony

meg is fogadta az ördögöcskék tanácsát. Kivezeti a királykisasszonykát a szobából, s

elindulnak ketten hetedhét ország ellen. Amint mennek, mendegélnek, megszólal a

királykisasszony:

- Jaj, édes Jánoskám, de ég az arcom bal felől! Visszanéz János, s hát látja, hogy vágtat

utánuk seprőnyélen egy vén boszorkány, s csak úgy szakad a láng a szájából. Mit csinál, mit

nem Jánoska, a királykisasszonyt hirtelen búzafölddé változtatta, ő maga pedig hirtelen

átbucskázott a fején. Egy kis pásztorfiú lett belőle, még csergettyű is volt a kezében, s úgy

csergetett, hessegette a verebeket:

- Hess, hess, veréb, reppenj elébb! Odaér a vén boszorkány, s kérdi a fiút:

- Te legényke, nem láttál-e elmenni errefelé egy ilyen meg ilyen fiút s leánykát?

Felelt Jánoska:

- Hej bizony, nénémasszony, sok itt a veréb, nem tudom tőlük megőrizni a búzát. Hess, hess

veréb! - S elkezdett ismét csergetni, hessegetni erősen.

- Nem azt kérdeztem, hogy sok-e a veréb, hanem láttál-e elmenni erre ilyen meg ilyen fiút s

leánykát?

- Hiszen már két verébnek a szárnyát is eltörtem, egy csóvára fel is akasztottam, hogy a

többit ijessze, s mégis ellepik a búzámat. Hess, hess, veréb!

- No, ez süket is, bolond is - mondja a vén boszorkány, s nagy mérgesen visszavágtat a

pokolba. Azzal Jánoska is, a királykisasszony is visszaváltozott azzá, amik voltak, s mentek

tovább. De egy jó hajításnyira sem mentek, megszólal ismét a királykisasszony:

- Jaj, édes Jánoskám, de ég az arcom jobb felől! Visszanéz Jánoska, s hát látja, hogy vágtat

egy ördög, csak úgy szakad a láng a szájából. Abban a pillantásban egy régi templommá

változtatta a királykisasszonyt, belőle pedig vén remete lett, s úgy várta az ördögöt.

Kérdi az ördög:

- Nem látott kend egy ilyen meg ilyen fiút s egy ilyen meg ilyen leánykát errefelé menni?

Mondja a remete:

- Én nem láttam, de gyere bé az Isten házába, imádkozzál, s ha jó lélek vagy, megtalálod, akit

keresel. Ebbe a zacskóba pedig tégy alamizsnát, mert a tiszta lelkek ajándékát szereti az

Úristen.

- Hallgass, te Isten bolondja - káromkodott az ördög -, azt mondd meg nekem, hogy láttad-e

vagy nem azt a fiút, s azt a leánykát! A templomodra nincsen szükségem.

- Térj Istenhez - mondotta a remete -, mert megtérni sohasem késő. Megmérgelődik az ördög,

fölkapja a buzogányát, hogy a remetének a fejéhez vágja, hanem a buzogány lecsúszott a

remete feje mellett, s úgy megcsapta az ördög lába szárát, hogy mindjárt megsántult belé.

Azzal megfordult, nagy mérgesen visszasántikált a pokolba. Visszaváltozik Jánoska is, a

királykisasszony is azzá, amik voltak. Mennek, mendegélnek hetedhét ország ellen, s mikor

éppen a királykisasszony hazájához közelednének, megszólal a királykisasszony:

- Jaj, édes Jánoskám, de ég az arcom mind a két felől! Visszanéz Jánoska, s hát vágtat utánuk

egy ördög meg a felesége, s szakad a láng mind a kettőnek a szájából. Mit csinált, mit nem, a

királykisasszony mindjárt tóvá változott, belőle pedig aranykacsa lett, s úszkált a tó közepén.

No de, ha két ördög együtt van, nincs akkor semmiféle titok. Mindjárt tudták ezek, hogy a tó a

királykisasszony, az aranykacsa Jánoska. Nekiállnak a tónak, az asszony merítette, az ura meg

hajigálta a kacsát, de mennél jobban merte a vizet az asszony, annál nagyobbra nőtt a tó, s

valahányszor a kacsához hajított az ördög, mindig a tó alá bújt, nem tudta eltalálni. Már nem

tudták, hogy mit csináljanak. Gondolták, belemennek a tóba, megfogják a kacsát, azt legalább

hazaviszik, ha a tó ott marad is. No hiszen, ha belementek, ott is maradtak. Nagy

hirtelenséggel megáradott a tó, összecsapott a fejük felett, s belefulladt az ördög is, a felesége

is. Most már mehettek haza bátran. A kacsából Jánoska lett, a tóból királykisasszonyka, s mire

estére kerekedett az idő, szépen hazaértek a király palotájába. De bezzeg volt öröm otthon,

istenem, de milyen nagy öröm! A király mindjárt papot hívatott, Jánoskát megkereszteltette, a

királykisasszonykával összeeskettette, s csaptak lakodalmat, hét országra szólót. Hanem a

király sem kerülte ezután a templomot. Olyan istenfélő ember lett belőle, hogy az csupa

csuda. Holta után Ördög Jánoskára maradott az egész ország. Még ma is él, ha meg nem halt.

Holnap legyen a ti vendégetek!