Mesetár

 Egyszer volt egy katona, de ez olyan öreg volt, hogy már nemigen bírta a szolgálatot,

szabadságot kért hát a királytól, meg egy kicsi útiköltséget. A király szabadon eresztette az

öreg katonát, s adott az útra három krajcárt. Elindul az öreg katona hazafelé, s amint megy,

mendegél, találkozik az úton Krisztussal meg Szent Péterrel. Mind a ketten koldusruhába

voltak öltözve, s kértek valamit a katonától Isten nevében. A katona három krajcárjából egyet

nekik adott. Azzal elváltak egymástól. De alig ment egy puskalövésnyire, másodszor is

elejébe került Krisztus meg Szent Péter, s kérték, hogy adjon még egy krajcárt Isten nevében.

"Hát jól van - gondolta a katona -, ezzel a két krajcárral úgysem sokra megyek" - s az egyiket

nekik adta. Elválnak egymástól, de egy fertályóra nem telik bele, harmadszor is elejébe

került Krisztus meg Szent Péter, s harmadszor is kérnek tőle egy krajcárt az isten nevében.

- No - mondja a katona -, még éppen egy krajcárom van, azt is kendteknek adom. Majd

megsegít engem úgyis a jó Isten! Krisztus meg Szent Péter nagy hálálkodással továbbment, a

katona is ment a maga útján, de alig ment egy jó hajításnyira, negyedszer is elejébe került

Krisztus meg Szent Péter, hanem most már nem koldus gúnyájában.

- No, te katona - mondotta Krisztus -, látom, hogy jó szíved van. Megérdemled, hogy jót

cselekedjem veled. Mondd meg nekem, mit kívánsz az első krajcárért.

- Egy olyan jó pipát - mondja a katona -, melyből a dohány soha ki nem fogy.

Még jóformán ki sem mondta, már szájában volt a pipa, s égett benne a jó verpeléti dohány.

- Hát a második krajcárért mit kívánsz?

- Egy olyan tucat kártyát - mondja az obsitos -, hogy ha játszom, mindig én nyerjek!

Krisztus egy kicsit megcsóválta a fejét, de teljesítette a katonának azt a kívánságát is.

- No, most mondd meg, míg kívánsz a harmadik krajcárért?

- Egy olyan zsákot - mondja az obsitos katona -, amelyiknek csak azt kell mondanom:

"szorítsd, zsákom!" s befogja, ha kell, az egész világot. Megvolt a zsák is mindjárt.

Na, jól van, elválnak, Istennek ajánlják egymást, Krisztus meg Szent Péter megy nyugat felé,

a katona kelet felé. Addig ment, mendegélt, míg a király városába nem ért. Bemegy ottan egy

vendégfogadóba. Ott éppen kártyáznak az urak, közéjük ült, elnyerte a pénzüket, aztán evett-

ivott, amennyi belefért. Kérdi a korcsmárost:

- Mi hír a városban, korcsmáros úr?

- Itt bizony az a hír, vitéz uram, hogy az őrszobából minden éjjel eltűnik a királynak egy

katonája, s nem tudja senki lélek, hogy hová, merre tűnnek el, ki viszi el. Hiszen az

obsitosnak sem kellett egyéb, ment fel egyenesen a királyhoz, jelentette, hogy kiszolgált

katona, ő ma éjjel beül az őrszobába, s majd megmutatja, hogy őt nem viszik el onnét.

- Jól van - mondja a király -, eredj, fiam, próbálj szerencsét, ha megtudod, hogy ki viszi el az

én katonáimat, egész életedre úrrá teszlek. Azt mondta az obsitos:

- Nem kell nekem semmi ajándék, felséges királyom, csak adjon ma éjjelre tizenkét hordó

bort, tizenkét hordó pálinkát s tizenkét szál gyertyát. No, azt adott a király jó szívvel, volt elég

bor is, elég pálinka is, elég gyertya is! Bemegy az obsitos az őrszobába, meggyújtja a tizenkét

szál gyertyát, csapra üti a tizenkét hordó bort, s a tizenkét hordó pálinkát. Aztán eléveszi a

kártyáját, s elkezd magában játszani, mintha más is ülne az asztalnál, mondogatja:

- Tromfot, János, egyél-igyál, János! Pedig nem ült ott rajta kívül senki, magamagát

biztatgatta, ő volt maga az a János. Egyszer csak, amint ott iddogálna, s ütögetné a kártyát,

megszólal valaki a padlásról.

- Húzódj félrébb, János, mert rád esem!

- Dehogy húzódom, jobb, ha ideülsz mellém, s kártyázol velem.

Abban a pillanatban csak leesett elejébe két láb. Fölpillant János a padlásra, s odaszól:

- Én két lábbal nem tudok kártyázni. Abban a pillanatban leesett annak a valakinek a dereka

is. Egyenesen a két lábra esett, s ott állott az obsitos előtt, fej nélkül. Mondja János:

- Én fejetlen emberrel nem tudok játszani.

Hiszen leesett mindjárt a feje is, ott állt előtte maga az eleven ördög.

- No - mondja az obsitos -, ülj le, komám, igyál s kártyázz velem! De ahogy ezt mondotta,

egyszeriben megnyílt a padlás, s csak úgy potyogtak le az ördögök. Egy szempillantás alatt

tele lett a szoba ördögökkel.

- Szaggassátok széjjel - parancsolta egy öreg ördög a többinek -, de úgy, hogy egy csepp vére

se csöppenjen el!

- Hiszen majd szerteszaggatlak én! - kiáltott az obsitos, s azzal csak szólt a zsákjának: -

Szorítsd, zsákom! - s amennyi ördög volt, mind befogta a zsákba, aztán jó erősen bekötözte, a

zsákot lefektette a földre, s ő is lefeküdött a priccsre, s aludott, mint a bunda. Reggel jön az

inas az ajtóra, kopogtat, hadd lássa, ott-e az obsitos. Kikiáltott az obsitos nagy mérgesen:

- Hagyj aludni, ne háborgass!

Fölmegy az inas a királyhoz, s jelenti, hogy a katonának semmi baja.

- De ilyen-olyan adta, ne hazudozz nekem! - mondta a király, s jól pofon üti az inasát. Küldi a

másik inast, hadd nézze meg az. De az is csak azzal ment vissza, hogy nincs annak az

obsitosnak semmi baja, csak aludni akar. A király jól pofon üti ezt az inast is, aztán lement

maga, kopogtatott az ajtón, s beszólt:

- Itt vagy-e, obsitos?

- Itt, csak menj a pokolba, hagyj aludni! A király nagy szégyenkezve elsomfordált, nem szólt

semmit. Úgy ebéd táján felkel az obsitos, megy a királyhoz, s jelenti, hogy nem történt semmi

baja.

- No, fiam - mondja a király -, még nem volt ilyen emberem, mit kívánsz? Mondta az obsitos:

- Nem kívánok én egyebet, felséges királyom, csak csináltasson egy akkora üllőt, hogy azon

egyszerre tizenkét kovácslegény dolgozhasson. Adjon mellém huszonnégy kovácslegényt,

minden kovácslegénynek egy hordó bort s egy sütet kenyeret. Hiszen a király jó szívvel

teljesítette az obsitos kívánságát. Megy az obsitos az őrszobába, vele megy a huszonnégy

kovácslegény, viszik a nagy üllőt s a sok kalapácsot s a huszonnégy hordó bort. Ott az üllőre

ráfektetik a zsákot s míg tizenkét kovácslegény itta a bort, a másik tizenkettő verte a

kalapácsot. Hej, uramteremtőm, jajgattak az ördögök, könyörögtek, hogy ne üssék, többet a

tájéka felé se jönnek az őrszobának.

- Hát jól van - mondotta az obsitos -, adjatok róla írást. Bezzeg hogy adtak jó szívvel, csak ne

bántsák. Amint az ördögök írást adtak, felment a királyhoz az obsitos, s mondta:

- Itt az írás, felséges királyom, ne féljen az ördögöktől.

- No, fiam - mondotta a király -, annyi aranyat adok, amennyit csak elbírsz.

Mondotta az obsitos:

- Nem kell nekem semmi, felséges királyom, megélek én anélkül is. Azzal továbbment az

obsitos. A dohánya sohase fogyott el, pénze is volt elég, nem szorult senkire. Hanem telt-múlt

az idő, s az obsitos erősen megöregedett. Egyszer csak Krisztus hozzáküld egy angyalt, hogy

vigye fel a mennyországba. Mondta az obsitos:

- Nem megyek én, nem akarok én még meghalni.

- De - mondotta az angyal -, velem kell jönnöd, nélküled nem mehetek vissza.

- Bizony, ha nem, akkor ittmaradsz. - S szólt a zsáknak: - Szorítsd, zsákom! - s beszorította az

angyalt a zsákba. Hiszen jól van, de ettől az órától kezdve az obsitosnak nem volt

nyugodalma. Erősen megöregedett, megkívánta a halált. Ő bizony kieresztette az angyalt a

zsákból, s elindult vele a mennyországba. Fölmennek a mennyország kapujába, kopogtatnak.

Kiszól Szent Péter:

- Ki van odakint?

- Én vagyok, az obsitos katona, engedj be, szentséges atyám!

- Menj a pokolba - kiáltott ki Szent Péter -, amikor híttunk, nem jöttél, most már hiába jössz!

Hej, megszomorodott az obsitos, elindul a pokolba, de amint közeledett a pokol kapujához,

észrevették az ördögök. Kiabálták:

- Jön az obsitos! Jön az obsitos! - s ahányan voltak, mind nekidőltek a pokol kapujának, hogy

az obsitos be ne menjen.

- Eredj a mennyországba! - szóltak ki az ördögök.

Mit volt mit tenni, visszament a mennyország kapujához. Beszól a kapun:

- Eressz be, szentséges atyám! Kinyitja Péter a kaput, s mondja neki:

- Menj innét, nem eresztlek be, nincs itt helyed.

- No - mondja az obsitos -, ha sehol se találok nyugodalmat, szorítsd, zsákom, Pétert is!

Abban a pillanatban befogta a zsákba Pétert. Kijön Krisztus a nagy kiabálásra, s kérdi:

- Hol vagy, Péter?

- A zsákban, uram, eressz ki, eressz ki! Szólt a Krisztus!

- Ereszd ki, zsákom, Pétert, fogd meg az obsitost. A zsák szája azonnal megnyílt, Péter kijött

belőle, s belekerült az obsitos, s még ma ott is fekszik a mennyország kapuja előtt, ha azóta be

nem eresztették!