Mesetár

 Szegény árva fiú volt Várdai Péter, de nagy volt az esze s a tudománya. Hogy, hogy nem, az eszes, sok tudó fiút megismerte Vitéz János, a híres esztergomi érsek, keze alá vette Pétert, iskolába adta, sőt még külső országba is el küldötte, hogy elméje jobban pallérozódjék. Mikor aztán hazakerült külső országból, egyenesen a nagy Mátyás király színe elé vezették, s a királynak úgy megtetszett Várdai Péter, hogy egybe megtette íródeákjának. De bezzeg meg volt vele elégedve Mátyás király. Szép gömbölyű írása volt Péternek, s amit megírt, az olyan szépen s okosan volt megírva, hogy a király nem győzte eleget dicsérni.

- Na, Péter - mondogatta a király -, sok íródiákom volt már, de hozzád hasonló tálentom még egy sem vala. Csak egy kicsit emberesedjél meg, gondom lészen reád.

Mátyás király olyan király volt ám, hogy a szavának ura is volt. Amint Péter megemberesedett, megtette őt kalocsai érseknek. Nagy hivatal volt ez akkor is. Az esztergomi érsekség után következett, éppen, mint most.

Várdai Péter ezután is ki-be járós volt a királynál, szabad beleszólása volt az ország dolgaiba, s Mátyás király szívesen meghallgatta az ő tanácsait. Egyszer-másszor erősen meg is mondogatta az igazat az igazságos Mátyás királynak, de olyan erősen, hogy más embernek a fejét vétette volna a király. Mert hát hiába, az igazságos Mátyás sem találta el mindig az igazságot, s az sem tetszett mindig, ha valaki más mutatta meg az egyenes utat. Egy szó, mint száz: ember volt őkígyelme is.

Hát bizony megesett, hogy egyszer szörnyű haragra lobbant Várdai Péter irányában is. Akkor volt ez, mikor Mátyás a híres-nevezetes Frigyes császárral hadakozott, s elfogyott a pénz. Mert a régi jó világban is pénz, pénz és pénz kellett a háborúhoz. Mátyásnak pedig nem volt. No, ha nincs, majd lesz. Fogta magát, s fejenkint minden emberre egy aranyat vetett ki adóba.

- Felséges királyom - mondta Várdai Péter -, sok lesz ám egy arany. Szegény a nép, már most is roskadozik a nagy teher alatt: porba rogyik, ha még egy aranyat a vállára vetsz.

- Hát mit csináljak?! - kérdezte haraggal a király. - Megver Frigyes, ha a katonáim éheznek.

- Inkább verjen meg, semhogy minden néped elpusztuljon.

- Mit?! Hogy engem megverjen a német?! Hogy mersz ilyet a szájadra venni?! Hé, istrázsák, lépjetek bé! Vigyétek érsek őkegyelmét az árvai várba, halálig tartó nehéz fogságba!

Még szót sem szólhatott Várdai Péter, vitték az istrázsák. Mátyás király pedig félig búsan, félig nevetve utána szólt Péternek:

- Arva fuisti, arva eris, et in Arva morieris.

Amely mondás ennyit tészen magyarul: árva voltál, árva leszel, Árvában fogsz meghalni...

Hanem mégsem úgy történt. Az ország tartó nagy urak körülfogták Mátyás királyt, s addig kunyoráltak kegyelemért, míg a király meg nem engesztelődött. Az igaz, hogy erre az engesztelődésre sok esztendeig kellett várnia Várdai Péternek. Ha nem is halt meg Árvában, sokáig árva volt, az árvánál is árvább szegény feje...