Mesetár

 Egy fehér csontkürtöt őriznek a jászberényi magyarok. Azt mondják, hogy ez a kürt Lehel vezéré volt... Akár volt ez a kürt Lehelé, akár nem: kürtös Lehel emlékezete megmaradott s meg is marad, amíg magyar, lesz e földön.

Honszerző Árpád visszaszerezte a magyarnak Attila földjét. Szvatopluktól elvette a Duna s a Tisza közét, s aztán meg sem pihent, míg a magyar nem lett az úr azon a földön, melynek Magyarország a neve. Húsz nap és húsz éjjel tartott a nagy áldomás: a honszerzés áldomása. Hegyek, völgyek, erdők, pusztaságok zengettek a magyarok győzedelmi énekétől, sípoknak, kobzoknak hangjától. Tüzeket gyújtottak a hegyek tetején, puszták rónaságán, s ezeknek a tüzeknek lángja felhatott az egekig, hadd tudja meg Csaba: ím, beteljesedett szívednek kívánsága, a magyarok megszerezték apád örökét. Lobogó tüzek lángja, füstje átcsapott a szomszéd országokba is, hadd tudják meg: itt a magyar.

Árpád halála után egyébként is megtudták a szomszéd országok népei. Mert a magyar vitézségnek szűk volt a haza földje: át-átcsapott idegen földre. Rémület szállotta meg a szomszéd népeket: pusztulás járt mindenütt a magyarok nyomán. De pusztult, fogyott a magyar is, s a magyarok Istene megelégelte az idegen földön való kalandozást. Közéjük küldötte a Balszerencsét, hogy észre térítse s visszaterelje Árpád földjére.

Német földön, Ágosta városa mellett, szörnyű pusztulás érte a magyarokat. A rettentő csatából csak hét magyar került vissza a magyar földre, azok is levágott füllel és orral. Nem is fogadta be őket senki a sátorába. Gyászvitézeknek csúfolták, a szemükre vetették, hogy nem haltak a csatatéren, mint a többi. Mert vagy meghaltak a csatatéren, vagy fogságba estek. Fogságba esett a két vezér is: Lehel és Bulcsú. Fogságba estek, ahelyett hogy a csatában estek volna el, pedig ugyancsak keresték a halált! Szégyen és harag tüze lángolt Lehel és Bulcsú arcán, mikor a győzedelmes német császár elé vezették, hogy hallják ítéletüket.

Ott ült a császár sátora előtt, körötte a főemberek. Összeráncolta a homlokát, sokáig nézte szótlanul a két vezért, aztán rájuk förmedett, mint valami gonosztevőkre:

- Ti vagytok a magyarok vezérei?

- Mi - felelt büszkén, fölemelt fejjel Lehel.

- Hát mért űzitek, sanyargatjátok a keresztényeket?

- Mert Istennek ostorai vagyunk. Azért küldött - mondotta Lehel erős hittel -, hogy ostorozzunk titeket!

- Halál reátok! - kiáltott a német császár. - Hé, katonák! Fogjátok, s vesztőhelyre vigyétek!

- Hallod-e, császár, németek császárja, nem kérek kegyelmet. Megérdemlem a halált, mert elvesztettem a csatát. Csak egyet kérek tőled.

- Beszélj!

- Adasd vissza kedves kürtömet, hogy még egyszer belefújhassak.

A császár intett, s előhozták Lehel kürtjét.

- Nesze, fújj kedves kürtödbe!

Hej, édes Istenem! Aki hallotta ezt a kürtszót, megreszketett a szíve, könnybe borult a szeme, olyan búsan, bánatosan búgott! Összeverődtek a német vitézek, s könnyes szemmel, lehajtott fővel hallgatták a szomorú nótát.

Hanem amikor a szomorú nótának vége volt - mi történt! Kétszer-háromszor megforgatta Lehel a kürtöt, hogy csak úgy surrogott-burrogott a levegő, s úgy vágta a német császár fejéhez, hogy szörnyethalt menten.

- Most már vihettek a vesztőhelyre - mennydörgött Lehel -, szolgám lesz a császárotok a másvilágon!