• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

Szamárbőr királyfi

Részletek

Látogatás
12058
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star10
Élt egyszer egy király meg egy királyné. Szépek voltak, gazdagok voltak, mindenük megvolt, amit csak kívántak; csupán egy híja volt a boldogságuknak: nem volt gyermekük. A királyné mindegyre csak emiatt búslakodott, s napjában százszor is elmondta: – Szomorú az én sorsom, olyan vagyok, mint a meddő szántóföld. Addig-addig epekedett, míg végül is teljesedett a kívánsága. Hanem a kisded, akit a világra hozott, nem emberi csecsemő volt, csak egy kis csacsi. Szegény királyné csak akkor kezdett igazán jajveszékelni, amikor a magzatát meglátta. – Inkább ne is lett volna gyermekem, mint hogy ilyen csúfságot ringassak! És kiadta a parancsot: vessék a csacsit a vízbe, hadd falják föl a halak. A király azonban közbeszólt: – Nem! Akármilyen, mégiscsak a fiam. Ha meghalok, övé lesz a trónom és a koronám! Fölnevelték hát a kis szamarat. Szépen gyarapodott, szép nagyra nőtt a füle is. Vidám kis jószág volt, sokat ugrándozott, sokat játszadozott, különösen a zenét szerette. Egyszer aztán fogta magát, elment egy híres-neves muzsikushoz. – Taníts meg a művészetedre – mondta neki. – Én is szeretném olyan szépen pengetni a lantot, mint te. – Jaj, kedves úrfi – szabadkozott a muzsikus –, nehéz lesz az neked, nem arra valók a te ujjaid; kissé nagyok hozzá, attól tartok, elpattannának alattuk a húrok. De hiába volt minden, a csacsi mindenképpen meg akarta tanulni a lantpengetést. Szorgalmasan, kitartóan nekilátott a gyakorlásnak, és a végén már olyan szépen muzsikált, hogy a mester sem különben. Egyszer az úrfi tűnődve sétálgatott a városban. Odaért egy kúthoz belenézett és meglátta benne a két nagy szamárfülét. Ezen aztán úgy elbúsult, hogy bánatában világgá ment. Nem is szólt senkinek, nem vitt magával senkit, csak egyetlen hűséges szolgája mehetett vele. Jártak-keltek, vándoroltak a világban, végül eljutottak egy messzi országba. Ott egy öreg király uralkodott, s annak volt egy világszép lánya. – Ide betérünk – mondta a szamár, és bekopogtatott a palota kapuján. – Nyissátok ki – kiáltotta –, vendég jött, be akar menni! De nem nyitották ki. Erre leült, fogta a lantját, és gyönyörűségesen játszani kezdett rajta a két elülső lábával. A kapuőrnek kerekre nyílt a szeme ámulatában, szaladt a királyhoz, s azt mondta: – Uram királyom, egy fiatal szamár ül a kapu előtt, s olyan szépen pengeti a lantját, hogy egy mester sem különben! – Hát akkor engedd be azt a muzsikust – szólt a király. Ahogy a szamár belépett, mindenki kikacagta a fura lantost. Csakhamar eljött az ebéd ideje. A hopmester a szolgák meg az inasok asztalához akarta ültetni a csacsit, annak azonban sehogyan sem tetszett a dolog. – Nem közönséges jószág vagyok én, hanem előkelő szamár – mondta. – Hát ha az vagy – mondták –, ülj a katonák közé! – Nem – felelte –, én a király asztalánál akarok enni. A király jót nevetett rajta; értette a tréfát, hát azt mondta: – Jól van, csacsi, legyen úgy, ahogyan kívánod; gyere ide az asztalomhoz! A királyfi odament, s várta, hol lesz a helye, hová ülhet. A király ránézett, azt kérdezte tőle: – Hogy tetszik a lányom, csacsi? A szamár a királykisasszony felé fordult, jól megnézte, és kedvtelve bólintott: – Nagyon tetszik; olyan szép, hogy még sosem láttam ilyen szépet. – Akkor ülj mellé – mondta a király. – Magam is úgy szerettem volna – szólt a szamár, s leült a királylány mellé. Együtt evett-ivott a királyi családdal, és szép csendesen viselkedett az asztalnál. Így éldegélt egy ideig a király udvarában. Lantolgatott, sétálgatott; a királyi palotában lakott, a királyi asztalnál étkezett, s olyan kedvesen viselkedett, hogy hamarosan mindenki megszerette. Hanem egy idő múlva egyre szomorúbb lett, s egy szép napon azt mondta magában: "Hiába minden, csak haza kell mennem!" Jelentkezett a királynál, megköszönte neki a szívességét, és kérte, hadd mehessen az útjára. A király azonban nagyon kedvelte, és szerette volna ott tartani. – Mi bánt, csacsikám? Egy idő óta olyan savanyú képet vágsz, mintha vadalmába haraptál volna. Mondd meg, ha valami kívánságod van; mindent megadok neked, csak hogy a kedvedre legyek. Aranyat akarsz? – Nem – felelte a csacsi, és a fejét rázta. – Ékszert, drágaságot? – Nem. – Fele országomat? – Azt sem. – Csak tudnám, mivel szerezhetnék örömet neked – tűnődött a király. – Talán a lányomat akarod feleségül? – Azt már igen! – felelte a csacsi, s egyszeriben jókedve kerekedett, hogy így kitalálták a titkos gondolatát, mert hát ez volt a szíve vágya. A király nem sokat teketóriázott, hozzáadta a lányát, és megtartották a fényes lakodalmat. Mikor leszállt az este, bevezették az ifjú párt a hálószobájukba. A király azonban ki akarta tudni, vajon a csacsi ott is illemtudóan, pallérozottan viselkedik-e, ezért elbújtatta egy függöny mögött az egyik szolgáját. Ahogy az újdonsült házaspár a szobába ért, az ifjú férj gondosan bereteszelte az ajtót, körülnézett, és mert azt hitte, csak magukban vannak, egyszeriben ledobta magáról a szamárbőrét; hát egy szépséges királyfi állt az ámuló királylány előtt! – Most megtudhatod, ki vagyok, és láthatod, hogy nem vagyok méltatlan hozzád – mondta. A királylány nagyon megörült neki, hogy az ura ilyen szép legény; nyomban tiszta szívből megszerette, megcsókolta. Másnap, ahogy megvirradt, a királyfi ismét magára húzta a szamárbőrt. Alig bújt bele, máris kopogtatott az ajtón az öreg király. – Ejha! – kiáltotta meglepődve, amikor beengedték. – A csacsi már fölkelt? – és a lányához fordult, halkan azt kérdezte tőle: – Ugye, bánkódol miatta, hogy nem emberformájú a férjed? – Dehogy bánkódom, édesapám! – felelte a lánya. – Úgy megszerettem mintha a legszebb legény volna a világon, el sem hagyom életünk fogytáig! A király elcsodálkozott, de a szolga, akit elbújtatott a szobában, hamarosan mindent elmondott neki. – Ez nem lehet igaz – mondta a király. – Ha nem hiszed, uram, virrassz ott magad ma éjjel, s látni fogod a tulajdon két szemeddel. S tudod, mit, királyom? Csend el az irháját, és vesd a tűzbe; akkor nincs mit tennie, az igazi formájában kell megmutatkoznia. – Ez jó tanács – mondta a király, és este, mikor a házaspár lefeküdt, beosont a hálószobájukba. Odasurrant az ágyukhoz, és a holdfényben látta, hogy egy gyönyörűséges ifjú fekszik benne, a szamárbőr meg az ágy mellett hever a földön. A király gyorsan fölkapta, nagy tüzet rakatott az udvaron, és az irhát a lángok közé dobatta. Nem is mozdult el a tűz mellől, míg az egész hamuvá nem égett. De a király azt is látni akarta, mit művel majd a megrablott ifjú, ha nem leli a szamárbőrt; hát fönnmaradt egész éjjel, virrasztott és leskelődött. A királyfi jól kialudta magát, hajnalhasadáskor fölébredt, és föl akarta ölteni az irháját, de sehol nem találta. Megijedt, azt rebegte félve, nagy búsan: – Most aztán egy-kettő, el kell tűnnöm innét! De ahogy kilépett a szobából, elébe toppant a király. – Édes fiam, hová olyan sietve? Mit forgatsz a fejedben? – kérdezte. – Maradj csak itt, ilyen szép legényt el sem engedek magam mellől. Máris legyen a tiéd fele királyságom; holtom után megkapod az egészet. – Ami jól kezdődött, jó véget is érjen: itt maradok – mondta az ifjú. Az öreg neki adta a fele királyságát. Egy esztendőre rá meghalt, s ráhagyta a másik felét is. Telt-múlt az idő, évre év múlott, s egy szép napon követség érkezett, s jelentette, hogy meghalt Szamárbőr királyfi édesapja is. A trón megürül , s az egész ország egyhangúlag őt akarja királyának. A királyfi elfoglalta azt a trónt is, két országon uralkodott, és zavartalan, napsugaras boldogságban élt a feleségével. Talán még ma is él, ha meg nem halt.  
Értékelés
★★★★½
12 szavazat