Nyomtatás |  Close this window

Mirkó vitéz

Látogatás
4556
Értékelés
Star10Star10Star10Star00Star00
Adatközlő
Ádám Ferenc
Szerkesztette
Nagy Olga
Könyv címe
Mindentudó Dongó
Kiadó
Erdélyi Pegazus Kiadó
Kiadás helye
Székelyudvarhely
Kiadás éve
2004
Forrás helye
Magyar, Maros menti
Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon túl, még azon is túl, volt egyszer egy király. Annak a királynak volt három fia. Ő mindig olyan szomorú volt mégis. A király mindig abban az ablakban ült, amelyik napkeletre nézett. Egyszer a fiúk annyira felnőttek, észrevették, hogy az apjuk mindig az ablaknál áll, amelyik napkeletre néz. S az egyik szeme sírt, a másik kacagott. Egyszer összebeszélnek:   - Te, meg kéne, kérdezzük apánkat, hogy van az, hogy az egyik szemre mindig sír, s a másik kacag. - Te vagy, a nagyobb, te kérdezd meg, miért áll mindig a napkeletre néző ablak előtt, miért sír, az egyik szeme, a másik meg nevet. Akkor a fiú benézett, s megkérdezte az apját: - Édesapám, maga mért áll mindig ennél az ablaknál, amelyik napkeletre néz? - Édes fiam, az én időmben, mikor még fiatal voltam, volt nektek egy bátyátok. Elmentünk a háborúba, s ő ott maradott. - Rendben van, édesapám. Mondja meg nekünk azt is, miért sír az egyik szeme, s miért kacag a másik? - Azért kacag, mert van három fiam. S azért sír, mert a bátyátokat otthagytam a háborúban. - Rendben van, édesapám. Mik majd elmegyünk, s elhozzuk magának, hogy ne búsuljon. - Rendben van.   Na, mármost, a fiúk kimennek, s megtanácskozzák együtt, hogy kéne elmenni a bátyjuk után, hogy hozzák haza az édesapjuknak. Azt mondja a kisebbik a legnagyobbnak:   - Hallgass ide! Te vagy a legnagyobbik, te mész el bátyánk után! - Rendben van.    A legnagyobb fiú bément az édesapjához, s azt mondta neki: - Na, édesapám! Én vagyok a legnagyobbik, és én menyek bátyánk után, hogy hozzam el. - Menjél, fiam!   Készül a fiú, a legnagyobbik, és menyen. Hát meddig jutott el ő egy év alatt? Az ezüsthídig. Tovább nem tudott menni, visszajött. Mikor visszajött, más évben bément az apjához, s jelentkezett, hogy visszajött.   - Édesapám, én csak idáig tudtam menni. Tovább nem. - Ej, te édes fiam! Én ezelőtt, mikor a te korodban voltam, egy perc alatt tettem, meg az utat, amit te egy év alatt. Üli le fiam, ne menj sehová. Na, mármost megbúsulta magát az édesapjuk. Most elment a közbelső fiú. Ez is bé megy, jelentkezik, s azt mondja: - Édesapám! El fogok menni bátyánk után. - Menjél, fiam!   Hát készül a második fia is, menyell a bátyja után. Az is búcsúzik el édesanyjától, édesapjától. Hát meddig ment? Egész az aranyhídig. Ő két évet tett meg az aranyhídig. Na, mármost ő nem tudott tovább menni. Jelentkezik az édesapjánál:   - Adjon Isten jó napot, édesapám! - Isten hozott, édes fiam! Hát meddig voltál? - Ó, édesapám - azt mondja -, az arányhídig. - Hej, fiam, hajajaj! Én, mikor az én időmben mentem, nem két évig, de két percet mentem egész odáig.   Na, mármost hagyjunk ezeknek békét, forduljunk a kisebbik fiúhoz. Az mármost azt se tudta, hogy tudjon eljutni a bátyjához. Elment, megsétálta magát nagy gondban. Ahogy sétált ide-oda, egyszer csak elébe állt valaki. Azt mondja nekie:   - Nana, Mirkó fiam! Nagy bánatod van, mert nem fogadtad el a köszönésemet. - Nem biza! Bocsánatot kérek, de olyan bánatom van. Mert nem tudom, hogy jutnék el a bátyámhoz, hogy elhozzam édesapámnak.  - Na, ne búsulj, Mirkó! Én, majd megtanítalak, hogy juss te oda. - Nagyon szépen megköszönöm ezt a jó szót. - Hallgass ide! Édesapádnak van egy vasderese. Oda más lóval nem tudsz eljutni, csak avval, mert kősziklákon kell, utat törjön magának. Menj be édesapádhoz, s mond meg nekie: „Én csak úgy tudok odamenni, ezzel a lóval, amelyikkel maga járt akkorában, a maga idejiben." - Nana, édes fiam! - mondta a király. - Hát az a ló meg van halva. - Édesapám! Másképp nem tudok menni. - Látom, fiam, hogy nagy eszed van. Ha te gondoltad ezt ki, hát nagy az eszed. Ha más mondta neked, hát akkor is jó.   Nézd meg, fiam, menj bé az istállóba. Ott a sarokban van egy ló. Azt a lovat hozd ki, s csináltass neki acélpatkót, s aranypatkót gyémántfejjel. Az egyiket tegyed a tarisnyába, a másikat vasald a lovadra.   - Nana, édesapám! Még valami van. - Mi, fiam? - A maga kardja! A nélkül nem tudok csinálni semmit.  - Megvan az is, fiam. Menj csak bé a kamarába, oda van bezárva. Húsz éve, hogy letettem, azóta ember nem látta. Menj bé a kamarába, fogd meg jól, és a derekadra kapcsolódik. - Nagyon helyes, édesapám, köszönöm!    Akkor a fiú elment az istállóba, kihozta a lovat, megvasalta, csinált neki még egy pár patkót, s bément az apjához. Elbúcsúzott. Felült a Ió hátára, s ment. Akkor azt mondja neki a ló: - Na, Mirkó! Tudtam, hogy még járok ezeken az utakon. Mikor apáddal itt jártam, már tudtam, hogy veled is fogok itt járni. De mondjad így: „Előttem világság, utánam sötétség!"   Mirkó ki is mondta ezeket a szavakat. Vágtat a ló, a kősziklák szikráznak, hullnak le. Átvágta a ló a kősziklákat, s általmentek. Akkor a ló azt mondja a fiúnak:  - Na, Mirkó, nézz hátra, mit látsz? Néz hátra Mirkó. - Tyű, drága lovam, tán nem jöttünk mi azokon a helyeken?  - Na, látod! Azokon a helyeken jöttünk mi. Én csináltam az utat!  - Hej, drága lovam! Ejsze sose menyünk haza. - Ne félj semmit! Légy bátor!   Avval szépen mennek tovább. Egyszer annyit mentek, hogy elértek egy pallóra. Persze, a palló nem volt szélesebb, mint harminc centi. Azt mondja a Ió: - Na, Mirkó, drága gazdám! Kösd bé a szemedet, nehogy beleguruljál a szakadékba! Mirkó meghallgatta a lova szavát. Beköti a szemit, hát mikor át akarta tenni a lábát a pallóra, azt mondja neki a lova: - Vedd le a keszkenőt a szemedről, nézzél hátra, mit látsz. Leveszi Mirkó a keszkenőt a szemiről, hátranéz: - Hej, drága lovam! Lépjél már, mert biztos beléesünk a szakadékba! - Ne félj semmit, már átjöttünk.    Mennek szépen tovább. Mendegélnek. Annyit mentek, hogy az Üveghegy tövit megtalálták. - Na. Mármost ezen fel kell, menjünk! Húzd le ezeket a patkókat, húzd fel az aranypatkót gyémántszeggel! Csak úgy tudok veled felmenni. - Jó.   Leszáll Mirkó, lehúzza a ló patkóját, megvasalja a lovat. Szépen, gyönyörűen felmennek az üveghegyre. Mikor felérnek a tetőre, mit lát Mirkó? Egy gyönyörű selyemrétet. Annak a közepiben egy ló teknőből tiszta búzát evett, s kard játszodatt ott a ló felett. Akkor az ő kardja kiszökött a hüvelyiből, s ketten úgy csókolóztak, hogy azt se tudták, mit csináljanak örömükben.   Akkor a Mirkó kardja visszajött, s bément a tokjába. A bátyja éppen akkor aludt, egy évi verekedés után éppen most aludt. Mirkó akkor be menyen abba a kicsi kunyhóba, s megnézi jól a bátyját, hogy alszik. Meg volt szürkülve, szegény. Vén volt. A kardja már ott volt felette, s őrizte.   Mit csináljon most? Költse fel a bátyját? Békén hagyta, hogy aludjék. Akkor lefeküdt ő is a bátyja mellé, s elaludt. Mindjárt az ő kardja is kiugrott, s őrizte őt a feje felett. Egyszer felébred a bátyja. Néz le: „Hm! Ki lehet ez?" Fogja a kardját, hogy vágja le a fejit. „Hm! Hát nem! Hásze ő is levághatta volna a fejemet, amíg aludtam. Nem teszem ezt, inkább felköltem.” Mirkó se volt rest:   - Nana, bátyja! Maga hogy gondolja? Le akarja vágni a nyakamat? Nem azért jöttem, hogy magát bántsam, hanem hogy hazavigyem.  - Jól van! De te kié vagy, fiam? - Én a maga testvére vagyok. Én vagyok a legkisebb fiú. Mirkó. - Hát ez nagy öröm! De a bátyja mégiscsak azt gondolta: „Innen sose menyünk haza, mert nem tudunk.”  - Ne búsuljon, bátya!  Amíg ő ottan a bátyjával beszélt, hát annyi ördög jött, mint a haja szála. Akkor azt mondja a bátyja: - Na, Mirkó fiam! Te maradj jobb felől, én meg menyek balra.   Jó. Ő megengedte a bátyjának, hogy így csináljon. Közben a bátyja észrevette, hogy Mirkó mind nem jön. Akkor azt mondta Mirkó a bátyjának:   - Bátyám, nem úgy! Húzódjék maga balra, s én megyek jobbra.   Hát úgy nekifogott Mirkó, két óra alatt levágta mind az ördögöket. Csak egy sánta huszárördög futott, de nagyon futott. Mirkó se volt rest, utána! És bejutott a Fekete világba az ördög után. Persze az ördögnek a felesége, Ördögpilla szőtte a katonákat az osztovátán.   - Híjnye, azt a mindenit ennek a vén boszorkánynak!   Vette Mirkó a kardját, s összevágta az osztovátát. Az ördög hová bútt akkor? Az Ördögpilla szoknyája alá.   - Na, csak gyere, bújj ki onnét!   Persze már Ördögpilla nem tudta szőni a katonákat. Kiveszi Mirkó a sánta huszárördögöt, megfogja, s levágja a nyakát.    - Na, most te jössz lyukra, Ördöngös Pilla! Hogy vágjalak össze! Miattad nem tudott bátyám hazajönni. - Na, te Mirkó! Ha te levágod a nyakamat, innét te nem tudsz kimenni. Bátyád meg nem tud hazamenni, mert az aranypatkó a gyémántszegekkel nálam van. - Hinnye, de jó, hogy megmondtad! Nem öllek meg, csak add ide!   Odaadja szépen Ördögpilla az aranypatkót a gyémántfejekkel. Mirkó bé teszi a tarisnyába. - Na, gyere, vigyél ki innet! - azt mondja Ördögpillának. Az elévezzen egy kendőt, egyet legyint, s máris kinn voltak a Fehér világ szélin. Akkor mit csinált Mirkó? Megfogta a hajától fogva, s levágta a nyakát. S a fejét odavitte a bátyjának: - Na, bátya, több háború nem lesz. Most menjünk haza! - Hinnye! Hát te levágtad a nyakát? S az aranypatkó hol van? - Ne búsulj, bátyja! Az aranypatkó a gyémántfejekkel itt van.  - Na, fiam, ha itt van, akkor menjünk! - Bátya! Vasalja meg elébb a lovát!   Megvasalta a lovát. Levették a régit, s felvasalták az új patkót. Szépen hazafele vették az útjukat. Nagy örömmel érkezik haza a fiú. Estére értek haza. - Jó estét kívánok, drága édesapám! Drága édesanyám! Elhoztam a bátyám.   Hát akkor az édesapja nagy örömmel a nyakába szökik, s csókolja. Hát ott, a nagy örömbe, ahogy beszélgetnek, Mirkó kimegy. Azt mondja az édesapja: - Hát, én is vitéz vagyok, de ilyen, mint Mirkó, nem voltam soha, s nincs is nála vitézebb! Akkor azt mondja a Mirkó bátyja: - Dehogyis nincs! A kutyafejű tatárkirály. Az még nálánál is erősebb! Híjnye! Mirkó pontosan erre a szóra ment be. - De halljuk csak tovább! Folytassák csak tovább! - Nem fiam a világért se! - De nekem tudnom kell!  - Hát nézd, Mirkó! Azt mondja édesapád, hogy több ilyen vitéz, mint te, nincs se a Fehér világon, se a Fekete világon. Én elszóltam magam: „Van még: a kutyafejű tatárkirály". - Hinnye! Ha egyszer így van! Na, nem baj! El menyek oda, a kutyafejű tatár királyhoz is, s el fogom hozni a leányát. - Hej, édes fiam, ne is próbálkozz evvel, mert az a leány, akire ránéz, tiszta bálvánnyá változik, vagy összeég. Olyan csúful néz. - Én nem bánom, akármi lesz, mert én el menyek. De én megkérem magukat, addig üljenek itten, amíg én visszajövek. Mulassanak tovább.   Na, akkor Mirkó szépen elbúcsúzik az egész királyságtól, édesapjától, édesanyjától, testvéreitől. Kimegy a lóhoz. Azt mondja a lovának: - Na, most drága lovam! El kell, menjünk messze. Tudja a bánat, visszatérünk-e vagy se! Azt mondja erre a ló: - Mindegy! Nekünk már el kell menni, ha úgy vetted a fejedbe.    Felül szépen a lovára, s mennek, mendegélnek. Ahol ráesteledett, ott mindig betért a szállodába, a lovát pedig nagyon szépen kúrálták. (Fizetett a lováért.) Reggel felkelt, fizetett, s ment tovább. Addig ment, míg kijutott az országukból, s bé jutott a kutyafejű tatár király határába.   Na, mármost ő mit csináljon? Messziről nézte a gyönyörű szobrokat, de nem tudta, milyen szobrok azok, olyanok voltak, mint az emberek. Kicsit megszeppent akkor, de aztán azt gondolta: ,, Ej, már mindegy! Én is oda fogok jutni, mint ezek az emberek: kőbálvánnyá! " Mit csinál akkor Mirkó? A város végin volt egy vendéglő, oda bé menyen: - Jó estét kívánok, vendéglős úr! - Jó estét, királyfi! Maga mit keres errefelé? - Ej, az ember sokat jár, sokat akar, vitézségre pályázik. S arra, hogy ő lenne a legerősebb. S egyszer elbukik.  - Nana, királyfi! Ha hallgatsz reám, szerencsés leszel. Szépfiú vagy nagyon. A leánynak van két őre a kapunál, egy tigris s egy medve. Oda bé menni nem tudsz. Azok nem engednek bé. Hanem én, majd megtanítalak valamire. Lefekszel, a lovadat elkúráljuk, s reggel megmondom, hogy mit csinálj. - Nagyon szépen köszönöm.   Akkor Mirkó mit csinál? Lefekszik. Reggel felkél, szépen megmosdik, a nagytükörben megnézi magát. Bé megy hozzá a vendéglős, s azt mondja neki: - Na, királyfi! Tedd le magadról a kabátodat, tegyed a karodra, s úgy sétálj arrafelé. A királylány az ablakból már lát tégedet. Varr egy inget, lsten tudja, már hány éve. Tiszta aranying, aranycérnával. S mikor valakire ránéz, tiszta szoborrá válik. De te úgy menjél, úgy faroljál, hogy ne nézhessen rád.   Mirkó még megnézi magát a tükörben, s mind azon töpreng, hogy kéne, úgy szembemenjen vele, hogy a királyleány ne nézhessen rá. Felül a lovára, s megy. Akkor azt mondja neki a lova: - Te, hallgass ide! Én tovább nem tudok menni veled. Hanem rúgjál belém, és csont lesz belőlem. Tégy oda bé egy bokorba. Mikor kijössz, rúgjál ismét belém, s visszaváltozok lóvá. - Jól van.   Odaér Mirkó, belerúg a lovába, az csonttá válik, s bétette egy bokorba. Na, mármost ő szépen felöltözett, s úgy ment, ahogy megnézte magát a tükörbe. Persze, azelőtt vett két kenyeret, s kettévágta. A leány néz rá, integet. ,,Nehogy az Istenért olyan csúf szemmel nézz rám, mert mindjárt szobor leszek én is" - ezt gondolta a királyfi magában.   A leány nem is nézett többet rá csúf szemmel. Akkor odaér a kapuhoz. Kétfelé dobja a kenyeret, s akkor bé megy. A tigris rácsap a fél kenyérre, a medve a másik fel kenyérre, s így tudott bé jutni hozzája.   A királynak a feje akkora volt, hogy az künn volt a kastély tetejin. Bé megy a fiú a leányhoz, köszön, megcsókolja a kezit. A leány azt mondja neki:  - Ej, te Mirkó! Tudtam, hogy más nem tud engem legyőzni, csak te! - Hallgass ide, drága kincsem! Egy kicsit én is megijedtem, amikor megláttam ezeket a szobrokat. Ezek mik? - Hát tudod, mik ezek? Akikre én ránéztem, kővé változtak. Kőszoborrá. - Ó, te lelkem! Hát nem tudnád ezeket visszaváltoztatni? - Hát, ha én visszaváltoztatnám őket, soha nem tudnék többet kővé változtatni.   Gondolja a fiú: „Hát ez kell nekem! Hát neked mi örömed van abban, hogy embereket kővé változtass?" Rendben van. Akkor azt kérdi Mirkó: - Hol van édesapád? - A teste a pincében, a feje a kastély tetejin. Olyan nagy. - Menj el, te! Hát ilyen nagy a te apád? - Ilyen biza!   Na, ott ők beszélgetnek szépen. De a leány így belészeretett, hogy már nem maradott volna el tőle. Akármit csinált is volna Mirkó, ő helybenhagyja. Akkor egyszer azt mondja Mirkó: - Na, hallgass ide, drága kincsem! Hogy tudnánk mi innen elmenekülni? - Csak, ha apám erejit elvessük. De apám ereje egy másik pincében, egy üveghordóban van. Belérúgsz abba a hordóba, eltörik, kifolyik a bor belőle, akkor bírsz vele. Másképp nem. Rendben van. Kifeni Mirkó a kardját. S töpreng, gondolkozik: ,, Hát én megpróbálom!"   Akkor lemegy a pincébe, megkapja azt az üveghordót, belérúg. Hát előtte a bor folyik ki, iszik abból a borból, hát olyan erőt érzett egyszerre. Még egyet iszik, s akkor elfolytatta a bort. Bement akkor a másik pincébe, ahol a tatárkirály volt.   Odament, s egy perc alatt legyőzte: a kutyafeje legurult a kastélyról. Akkor a fiú mit csinált? Tüzet rakott, s a testit elégette, a hamvát szélnek eresztette. - Na, most, drága kincsem, hogy áll a kastély? Mi a jele?  - Né, ott van az az aranypálca, üsd meg a négy sarkát, lesz belőle egy alma. Bé teszed a zsebedbe, s mikor feldobod, visszaváltozik kastéllyá. S rajta lesz az édesapám feje. - De most én, kérlek meg valamire. Mi lesz ezekkel a szobrokkal? - Hát, ha te olyan nagyon kívánod, én felébresztem őket. - Ébreszd fel őket!   Na, ott álltak ketten az ablakban. Akkor a lány elé vett egy sárga zsebkendőt, háromszor intett vele, s egyszerre megelevenedtek az emberek, úgy elkezdtek nyüzsögni, mintha vásárra mennének. Voltak olyanok, akik éppen vendégségbe mentek: egy egész násznép. A királylány az egész násznépet kővé változtatta volt. Most felébredtek, muzsikáltak nagy örömmel, énekelve mentek tovább. Már fel volt szabadítva a város. - Na, drága kincsem, menjünk hazafelé édesapámhoz! - Gyere, menjünk. Most már nem tudok többé embert kővé változtatni.   Gondolta megint Mirkó: ,, Ez kell nekem!", mert azért ő is félt egy kicsit. Akkor Mirkó mit tett? Vette a vesszőt, megütötte a palota négy sarkát. Lett belőle alma. Zsebibe tette az almát. Mentek a lovához. Kiveszi a csontot a bokorból, belérúg. Feltámad. Felülnek ketten a ló hátára. Hova mennek? A vendéglőhöz.  - Jó napot kívánok, vendéglős úr! - Isten hozta, király úrfi! Na, csak teljesült a kívánsága? - Teljesült. Egy kis szállást nem adna reggelig? - Hogyne! Tessék! Mindjárt szobát adott, ételt, italt becsületesen. Reggel felkeltek, nagyon szépen megköszönték a szállást, s avval tovább indultak. Mentek, mentek, mendegéltek. Egyszer csak hazaértek. Otthon, Mirkóék palotájában még nagyban mulattak. Várták haza a kis királyfit. Hat Mirkó úgy rendezte, hogy estére érjen oda. Az apjának volt egy gyönyörű kertje szép drága fákkal. Mit csinált akkor Mirkó? A kert közepibe ment, kivette az almát, szépen feldobta, pontosan oda lett a palota, s a kutyafejű király feje fent a kastély tetejin. S a királyleány fent a legfelső szobában aludott.   Akkor Mirkó bément az édesapjához. Köszönt: - Jó estét kívánok! - Isten hozott, drága fiam! Hát hazajöttél? - Haza, biza!   Tapsolták a többi királyok, hogy Mirkó szerencsésen hazajött abból a nagy veszélyből. Azt mondja akkor a bátyja: - Nahát, fiam! Megölted a kutyafejű tatár királyt? - Meg, kedves bátyám. - Na, nincs akkor még egy olyan vitéz a világon, mint te.   Reggel felé kimennek, s meglátják a kastélyt. - Híjj, milyen csudakastély termett oda! S akkor meglátják a tatár király fejit is. - Nézzétek meg! A mi fiunk még a kastélyt is elhozta! Biztos, elhozta a leányt is. - Lehet. Bé mennek, s akkor meglátják a leányt. Lett ott nagy öröm.  - Hát elhoztad a leányt is, fiam? - El, édesapám. - Hogy tudtál te, fiam, odajutni? S a leány hogy nem változtatott kőbálvánnyá?  - Ej, édesapám, úgy, hogy az lsten megsegített. S még mástól is kértem tanácsot. S nagyon szépen mutatkoztam bé. Így jutottam én hozzá, megtetszettem neki, s rám már nem is nézett csúful. Most, ha néz, már nem változtatja kővé az embereket. Már visszaváltoztatta az egész országot, s nincs többé ereje, hogy kőbálvánnyá változtassa az embereket. - Na, rendben van, fiam, nagyon örvendek.   Akkor bémentek a királyok mind, hogy nézzék meg a királyleányt. Persze, aludott. Akkor felébredt. Mindegyik király hódolt előtte. Ő éppen akkor végezte be az aranyinget aranycérnával. Azt mondja akkor Mirkónak: - Nos, drága uram! Mert már uram vagy. Fürödjünk meg, vedd fel ezt az inget. Már húsz éve készítem neked ezt az inget. S ezzel jössz az esküvőnkre.   - Rendben van.   Akkor megmosdott, megfürdött Mirkó, felvette az arany inget, s megesküdtek. Ettek, ittak, mulattak három nap, három éjjel. Hordták a vizet rostával, vágták a fát kapával, én is ott volta. Egy nagy csonttal úgy megvágtak, hogy az óta fáj mind a két lábam.
Nyomtatás |  Close this window