Vót egyszer egy mónár, aki igen gazdag vót. Ennek a mónárnak vót egy nagyon-nagyon szép lánya. Olyan szép vót a lány, hogy minden legény magának szerette vóna. Egymás sarkát taposták a kérők, de hiába. Azt mondta a mónár, hogy ő bijony nem adja senki másnak feleségül, csak a királynak. A kérőkvel szóba se állt, elkergette mindet. Csak a királyra várt, hogy az ő világszép lányát annak adhassa. De híába várt, csak nem gyött a király. Így hát fogta magát, ő kereste fel a királyt a palotájába. - Felséges királyom, restellem a dolgot, hogy nekem kellett elgyönnyi magáho. De tudja-e, van énnekem egy nagyon szép lányom, akit senkinek nem adok a világon, csak magának. - Télleg olyan szép a lányod, ahogy mondod? - Olyan szép az, hogy nincsen párja hetedhét országba . . . De az még semmi, szalmábó aranyat is tud fonnyi - tódotta meg egy hazugságval, csakhogy szerencséji legyen. - No, te mónár, ha minden szavad igaz, feleségül veszem a lányod. Ha hazudtá, karóba húzatom a fejed, de még a lányüdét is. - Értettem, felséges királyom. Hazaballagott a mónár nagy búsan, mer bizony annak csak a feli vót igaz, amit a királynak mondott. Mer télleg szép vót a lánya, de aranyat bizony nem tudott fonnyi. Hej, mi lesz most ővele. Otthon mondta a lányának: - Jaj, nagy bajt csinátam, édes lányom! Azt hazudtam a királynak, hogy aranyat tudsz fonnyi. Végőnk van, ha nem tudunk kitanányi valamit, amíg érted nem gyön a király. Törték a fejiket, de nem tudtak semmi okosat kisütnyi. A király meg gyött a négylovas hintóval, a szép mónárlányt felvette maga mellé, elvitte. De hova vitte? Egy nagy faházba, amelyik tömve vót szalmával. - No, ide figyelj, te mónárlány, ezt a sok szalmát reggelre fond meg aranynak az utóssó szálig, mer ha nem, karóba húzatom a fejed az apádéval együtt! A király nagy lakatot tett az ajtóra, bezárta a szép mónárlányt. Az meg búnak adta magát, keservesen sírnyi kezdett. Ahogy rívogatott, éjféltájba egy pöttömke törpe bebújt a kúcslyukon, odatoppant eléje. - Mér sírsz, mé rísz, szép mónárleány? - Jaj, aranyos kis törpém, hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor ezt a tömérdek szalmát reggelre aranynak kéne fonnom. Ha meg nem csinálom, apámnak meg nekem karóba lesz húzva a fejem. Segíts rajtam, kis törpém, ha tehetséged van hozzá! - Egyet se búsulj, szép mónárlány, segítek én rajtad, csak add ide a nyakadbó azt a szép láncot! - Boldogan, csak mentsd meg az életem meg az apámét! A szép mónárlány leakasztotta a láncot a nyakábó, a kis törpének a nyakába kötte. Erre a törpe egyet büssengezett, kettőt büssengezett, varázsszókot kiabát: - Hipp-hopp! Hipp-hopp! Amőre elbüssengezett, csakúgy csillogtak az aranyak, a rengeteg szalma mind arannyá vált. A szép mónárlány azt se tudta, hova legyen a boldogságtó. - Köszönöm, aranyos kis törpém, soha nem felejtem el, mit tetté velem! Ahogy virradt, a király izgatott vót, sietett a pajtáho. Látta a deszkahasadékon keresztű, hogy csillog a sok arany a napfénybe. Boldogan nyitta ki a nagy lakatot, ölelte, csókolta a szép mónárlányt. Ültette hintóba, vágtatott vele hazafelé. A palotába étette, itatta. - Kedvesem, senki más, csak te leszel a feleségem. Nincs még olyan lány a világon, mint te vagy. De tudod, nagy az én birodalmam, keves az arany, amit fontá. Csak akkor esküdhetünk meg, ha még egy pajta szalmábó aranyat csinálsz nekem. A szép mónárlány elkezdett könyörögni a királynak, hogy ne tegye ezt vele, elég az az aranya, így is ők lesznek a világon a leggazdagabbak Hiába vót minden könyörgés, a király nem engedett. Egy másik pajtát telitömetett szalmával, beleültette a szép mónárlányt. - No, ide figyelj, szigorúan meghagyom, hogy ez a sok szalma, amit látsz, mind arany legyen reggelre, mer különben karóba húzatom a fejed, de még az apádét is. Bánatja lett a szép mónárlánynak, sírt, kesergett. Észre se vette, hogy éjféltájba ott termett mellette a kis törpe. - Mér sírsz, mé rísz, szép mónárlány? - Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor ezt a temérdek szalmát arannyá kéne fonnom reggelre. Egy szálbó se tudok aranyat csinálnyi, nemhogy az egész kazalbó. - Ne ríjj, ne ríjj, megcsinálom én azt neked. De mit adsz? Mit adsz? - Mit adjak, kis törpe, mindenem a tied. - Add ide az ujjadró azt a kis gyűrőt! Lehúzta a lány a gyűrőt, a törpének adta. A törpe meg egyet büssengezett, kettőt büssengezett, varázsszókat kiátott: - Hipp-hopp, hipp-hopp! Erre mind aranynak vált a szalma. Boldog vót a szép mónárlány, ahogy a rengeteg aranyat látta. Gyött a király virradatkor, bekukucskát. A hajnali nap rásütött a deszkahasidékokon a sok aranyra, csakúgy csillogott-villogott az egész pajta. - No, most má télleg én leszek a leggazdagabb ember a világon -gondolta a király, aztán felpattantotta a lakatot, ölelte, csókolta a szép mónárlányt. A hintajába ültette, úgy vitte a palotába. Nem sokáig vót boldog a mónárlány, mer a király egyszer azt mondta neki: - Te szép mónárlány, rengeteg aranyónk van, az igaz, de tudod-e, hogy három a magyar igazság? Az a parancsom, hogy még egyszer fonjá nekem, utána feleségül veszlek. Sírt-rítt a mónárlány, mer arra gondolt, hogy mi lesz ővele, ha a kis törpe nem keresi fel. Kérlelte a királyt: - Felséges királyom, elégedjen meg avval az aranyval, amit eddig fontam. Hótta napjáig nem lesz gondja, vígan élhet akkor is, ha két marokval szórja boldog-boldogtalannak. De a király hajthatatlan maradt, egy harmagyik pajtát is teletömetett szalmával, a szép mónárlányt meg betessékelte. - Látod azt a sok szalmát? Ebbő reggelre mind arany legyen, mer máskülönben karóba húzatom a fejed, de még az apádét is! A mónárlány ahogy magára maradt, sírt-rítt keservesen. Hát még hogy nem gyött a kis törpe, teljesen nekikeseredett. Majdnem hajnal vót, mikor végre bebújt a kúcslyukon. Azt mondta: - Mér sírsz, mé rísz, szép mónárleány? - Meginn aranynak kéne fonnom ezt a rengeteg szalmát. De tudod, nem boldogulok én egy szálval se, nemhogy ennyi temérdekvel. Segíts rajtam, még az egyszer, mer ha nem szánsz meg, végem van nekem is, az apámnak is! - Segítek, de mit adsz? Mit adsz? - Kérj akármit, édes kis törpém, mindenem a tied! - Mit kérjek tőled, mikor má semmi ékszered nincs? Hát most ne adjá semmit, de ha majd elvesz a király, oszt gyereket szülsz tőle, azt add nekem! Mit vót mit tennyi a szegény mónárlánynak, megígérte, hogy az első gyerekit a törpének adja. A kis törpe meg erre egyet büssengezett, kettőt büssengezett, varázsszókat kiátott: - Hipp-hopp! Hipp-hopp! A sok szalma arra mind aranynak változott. Hajnalba gyött a király, örült a sok aranynak. Ölelte, csókolta a lányt. - No, kedvesem, nem kell többet fonnod! Most má én is azt mondom, elég lesz az arany, amíg csak élünk. Téged meg feleségül veszlek, ahogy ígértem. Meg is tartották a nagy lagzit, amelyik két hétyig tartott. Nagy lagzi vót ott, még a patakba is bor folyt. Aztán tellett-múlott az idő, a fiatalasszonynak fia született. Nagy boldogságába meg is feledkezett a kis törpérő, de az bezzeg nem feledkezett meg róla. Egy éccaka ott termett a királyasszony szobájába. - Hallod-e, királyasszony, mit ígérté énnekem? Hogy az első gyereked nekem adod. No, azé gyöttem. Hej, Uram Teremtőm, olyan sírásba kezdett a királyasszony, hogy patakokba hullt a könny lefelé a két arcán. - Édes kis törpém, kérjé valami mást, csak az egyetlen szép kis gyermekemet ne kívánd el tőlem! - Pedig nekem más nem kell. Abba vót az egyezség, nekem csak ő kell! - Jaj, mi legyek? Nem adhatom, sehogy se válhatok meg tőle! Csinálj akarmit velem, de a gyerekem nem adom! - No, ide figyelj, hát engedek valamit. Három éccaka elgyövök hozzád. Ha aggyig kitanálod, hogy hínak engem, maradhat a gyerek, de ha nem, akkor viszem. Másnap a szép királyasszony mindenkit szétkűdött: az öregeket, a fiatalokot, az embereket, az asszonyokot, hogy menjenek minden irányba, tudják meg a kis törpe nevét, mer különben elveszett az ő gyönyörű kisfia. No, el is ment mindenki. Csak egy nyomorék kis seprőslány maradt az udvarba. Még annak is azt mondta a királyasszony: - Menj, édes lányom, menjé te is! Hátha éppen te jársz szerencsével! El is ment a sánta kislány, bicegett a mezőkön keresztű. Nem messze jutott, mer hamar elfáradt, leült a gyepre. Ahogy ott pihengett, hangokat hallott a főd alól, kacagást, kiabálást. Jó odaszorította a fülit a fődhö, hát megértette a kiabálást. - Hozom a királygyereket, mer a királyasszony soha nem találja ki a nevem! Olyan nevi senkinek nincs, mint nekem! Csilicsali Csalamádé a nevem! A seprőslány bicegett vissza a palotába, ahogy a sánta lábaival birt. Jelentkezett a királyasszonyná. - Felséges királyné, úgy gondolom, szerencsével jártam. Egy helyen leültem a gyepre, mer nagyon fájt a lábam. Hát hangokat hallottam a főd aló. Az egyik valami királygyereket emlegetett. Azt kiabáta, hogy ő Csilicsali Csalamádé. Hej, megörült a királyasszony. Egy házat ígért bebútorozva a seprőslánynak, ha csakugyan igazat mondott. Elgyött az éccaka, megjelent a kis törpe. - Szép királyasszony, gyöttem a gyerekedé. Viszem, ha a nevemet nem tudod, No, hogy hínak? Mondta a királyasszony: - Csili. - Nem. - Akkor Csali. - Nem. - Csilicsali Csalamádé a neved. Erre a törpe nem számított, csakúgy kapdosott a levegő után, mérgibe meg se tudott szólalnyi. Úgy elszaladt, hogy vissza se gyött többet. A királyasszony meg azóta is boldogan él családjával, ha meg nem halt.   Nagy Zoltán -Nagy Ilona Az ikertündérek - Akadémia Kiadó Budapest - 1990