Volt egyszer egy király. Három fia volt neki s három leánya. A leányok mindig zár alatt voltak, a fiútestvírek a leányokat soha az íletben nem látták. Elhatározták, hogy megkírik az apjukat, egy őszi vasárnap dílután, hagy sétáljanak egy kicsit hatosban. Elhatározták, hogy hát melyik menjen bé. A sor a legidősebbre került bémenni s megkírni, hogy hát bocsássa ki a három leánytestvíreket. Bé is ment a legnagyobbik: - Szerencsés jó napot kivánok, felséges királyapám. A király a felelet helyett, ahelyett, hogy szólt volna, vette a kardját és a fia után dobta. A fia megijedt és kiszaladt. Kérdi a két öccse: - Hát mit mondott apánk? Azt feleli: - Menjetek bé, majd megmondja nektek is! Bément a közbürső is: - Felséges jó napot, felséges királyapám! De annak se felelt semmit, annak is utánnadobta a kardját. Az is kiszaladt. Bément a kisebbik, az is köszönt: - Adjon isten szerencsís jó napot, felséges királyatyám! Bocsássa ki a három leánytestvírünket egypár kiszabott órára, hadd sétáljunk együtt! A király ahelyett, hogy szólott volna, szintén ezután is utánadobta a kardot. A kard megállott az ajtófélfában. A kicsi királyúrfi kapta a kardot és visszavitte az apjának. Azt mondja az öreg király: - Látom, fiam, hogy belőlled ember lesz. Kibocsátom a leányokat, de vigyázz, me ha eltűnnek, nem tudsz véllek bészámolni, víge az íletednek! Ki is bocsátotta mind a három leányt. Nagy öröm lepte meg a fiúkat, sétáltak ott a kertben. Voltak ott azok az őszi mogyorófák, hullottak azok a levelek, peregtek, nagyon jól éreztík magokat. Egyszer csak séta közben a nagyobbik királykisasszony eltünt. Szaladtak erre, szaladtak arra, s nem tanálták sehol se. Így járt mind a három. Mikor már egy királykisasszony se volt, a fiúk megbúsultak. Mi lesz most véllek? Az öreg király kiszólt: - Azt érdemlenétek, hogy hóhérral vétessem a fejeteket. Azt nem teszem, hanem kotródjatok, a szemem előtt többet meg ne lássalak addig, amig a testvíreteket vissza nem hozzátok! A királynénak megesett a szíve a gyerekein, hogy hát hat volt neki, s mind eltávozik, jól bétarisnyált nekik. A legkisebbnek adott egy gyűrűt. Azt mondta neki: - Fiam, mikor nagy bajban leszel, ennek a gyűrűnek a kövit fordítsd belől a tenyered felől, me a kivánságod teljesül! A három királyfi lóra ült, kilovagoltak a királyi várbul, talán örökre. Mentek, mendegéltek. Elírtek egy keresztútat. Azt mondják egymásnak: - Testvírek, nízzítek meg, hagyjuk el egymást, hárman háromfelé próbáljunk szerencsít! A kisebbik ment balra, sok idő elteltivel elírt szintén egy királyi udvart. Gondolkozott, bé kellene menni, de szígyellette, mert a ruha megrongyolódott rajta. De mindenkíppen a vágy ösztönözte, gondolta, nem mondja, hogy ű király, csak kertész. Ahogy ballagott a kertészház felé, tanálkozott egy cseléddel. Azt kérdezte a cseléd, hogy: - Hunnan jöttíl, hun kerültél meg? Mert jegyezzük meg, a kertésznek volt egy hasonló korú fia, s az elveszett, s mintha ippen az került volna elé. Ez az öreg anyóka a királyfiúnak elmondta, hogy a kertíszéknek volt egy hasonló fiok, az elveszett. - Hogyha te vagy az, me hogy én is annak gyanítlak, ajánld bé magad, visszafogadnak fioknak! Bémenyen a királyfi az öreg kertíszhez, s köszön: - Adjon isten öregapám, öreganyám, de rég, hogy nem láttam! - Áldjon meg az isten, fiam! Hunnét kerültél elé? Hun voltál? Hogy nem vesztíl el? - Ó - azt mondja - , édesapám, jó dolgom van. Elmentem, hogy többet tudjak. Tudja, hogy ezek a királykisasszonyok mentűl szebb virágokat követelnek. Elmentem, hogy tanuljak. Most tudok eleget plántálni. Megörült a két öreg szülő. Nem is gyanították, hogy tán nem az ű fiok. Töllök telhetőleg minden jóban ríszesítettík. Ippen vasárnap reggel kellett vinni három bokrétát a három királykisasszonynak. Azt mondja az öreg kertész a fiának: - Eredj fiam, kössél három bokrétát, de kössed össze ügyesen, mert felmegyek vélle a királyi udvarba! Ki is ment a királyfi, s megfordította az ujján a gyűrűt. Azonnal előtte termett egy kis emberke, s azt kérdi: - Mit poroncsolsz, édes gazdám? - Azt parancsolom, hogy szedjél három szép bokrétát, de olyant, hogy csudájára járjanak! Azonnal összehozza a bokrétát a kis emberke, de olyant, hogy olyan nem volt több az udvarban. Felviszi az öreg kertísz mind a hármat, s odateszi a három kisasszony asztalára a virágpohárba. Meglátják, istenem, a lányok! De olyan szép volt, majd hogy az öreget a markokba nem vettík. De a másik szalad: - Felséges királyatyám, jöjjön, ilyen szépet nem látott még soha az íletbe! Szalad a király, szalad a királyné, megnízik mind. Kérdezik az öreg kertészt, ugyan hunnét vette, mikor űk az ű kertjekben olyant nem láttak. Azt mondja az öreg kertísz: - Ezeket a virágokat nem én plántáltam, hanem hazajött az én elveszett fiam, az tud csak ilyeneket plántálni. Azt mondja az öreg király: - Hát mír nem küldöd hozzám, hogy mutassa bé magát? Hát az öreg védekezik: - Felséges királyom, nagyon le van soványodva. Amig egy kicsit nem jű helyre, addig nem akar az udvarba jönni. Hazament az öreg kertísz, mondta a fiának: - No fiam, bezzeg hogy megdícsírtek a bokrétáért. - Nem baj, apám, majd jövőben még szebbet küldünk. Eljött a másik vasárnap, akkor is kimegy a kertíszlegíny, s megfordítja a gyűrűt az ujján. Előtte áll a kis emberke: - Mit parancsolsz, kedves gazdám? - Azt parancsolom neked, hogy most is szedjél három bokrétát, de még egy annyival különbek legyenek, mint a múltkoriak voltak! Azonnal, abban a pillanatban meg is jött a kis ember a bokrétákkal. A kertíszlegíny bévitte az öregapjának, az öreg pedig szépen felballagott a királyi palotába. Mikor meglátták a királykisasszonyok a bokrétát, az öreget majd hogy a markokba nem vettík örömökbe. Hítták az apjokat, az anyjokat, hogy lássák a szép virágot. Mikor meglátja az öreg király, a királyné a bokrétákat, azt mondja: - Ezt már csak nem lehet annyiba hagyni, hogy csak mi lássuk, a család, össze kell hínni a minisztereket, hogy megállapítsák, hogy mégis milyen értéke lehet ennek a három bokrétának. Összeül a minisztérium, megvizsgálják a bokrétákat. Elhatározzák, hogy annyit ír, mint egy fél világ. A kertíszlegínyt jól leitatták egy kis pálinkával - az öreg kertíszt, nem a kertíszlegínyt - avval ű eldöcögött haza, s folytatta egísz héten a heti munkáját. Harmadik vasárnap reggel azt mondja az öreg kertísz a fiának: - Fiam, máma vidd fel te a bokrétákat! - Dehogy viszem én, édesapám, nem menek én még fel az udvarba. Majd eljű annak is az ideje. Máma még csak maga vigye! - Na fiam, eredj csak, majd felviszem én hát - azt feleli az öreg. Mikor a kertben van a királyfi, szintén megfordítja a gyűrűt az ujján, előtte a kis emberke. Azt kérdezi: - Mit parancsolsz, kedves gazdám? - Azt poroncsolom neked, kedves hű szolgám, hogy a másik két vasárnapi bokréta volt, amilyen volt, de most olyant hozzál, hogy olyan ne legyen a kerek világon sohunn! El is hozta a virágot a kis emberke. A kertíszlegíny bévitte az öregapjának. A csoda majd megölte az öreget: - Hunnét hozod te ezt, fiam? Mikor tennap a kertben jártam, . egyet se láttam ezekbűl a virágokbúl. Azt mondja a kertíszlegíny: - Hát hunnét is látta volna? Ott az árok mellett, oda bé a lugosba vannak. Ott maga nem is tud járni, me felbotlanék. - Már akárhunnét is hoztad, fiam, jó hogy itt van - azt mondja az öreg, s azzal veszi s felkocog vélle a palotába. Mikor meglátták a kisasszonyok a három bokrétát, majd elszorult a szívük a gyönyörűsígtűl. Szaladtak, hítták apjokat, anyjokat. Jaj, istenem, jön az öreg király, szintén azt mondja: - Jajajaj, eztet szintén nem lehet annyiba hagyni, eztet szintén meg kell hogy nízzík a minisztériumok, ennek szintén igen nagy az értéke! Összeülnek, uram isten, és csodálkoznak a miniszterek. Kimondják egyszerűen, hogy többet ír, mint az egísz világ. Az öreg kertíszt jól leitatták, de nagyon a szívire kötőttík, hogy már egyszer küldje fel a fiát is. Mikor az öreg kertísz hazament, mondja fiának: - Fiam, mír nem mísz fel? Engem ostromolnak, hogy mír nem mísz fel? Már nincs kitírő út, fel kell, hogy menj! - Édesapám - azt mondja - , menjen vissza! Még a minisztériumok el se oszlottak, ott tanálja mindeniket. Mondja meg a királynak, hogy én felmenek, de csak olyan feltítellel, hogyha nekem adja a legnagyobbik lányát. Lett ott, istenem, egy nagy kacagás! Azt hittík, hogy az öreg elvesztette az eszit. Hogy is mer olyant gondolni, egy királyleány menjen egy kertíszlegínyhez? Azt mondja az öreg kertísz: - Tudom én azt felséges királyom, de nincs nyugtom a fiamtúl, hanem ostromol, hogy jöjjek fel, és kírjem meg a királykisasszonynak a kezit. Azt mondja az öreg király a kertísznek: - Ha olyan merísz fiad van, mondd meg, hogy jöjjön el ű, kírje meg! Elmenyen az öreg haza, mondja a fiának: - A király azt mondta, hogy menj fel te, és te kírd meg, hogyha meg akarod kírni! A kertíszlegíny kimenyen a kertbe, megfordítja a gyűrűt az ujján, előtte a kis emberke. - Mit poroncsolsz, kedves gazdám? - Azt poroncsolom - azt mondja -, egy lovat hozz ide nekem, s szerszámozd fel. De az olyan gyönyörű legyen; hogy annál különb csak kettő legyen az egísz világon! - Hej - azt mondja a kis emberke - , mindjárt itt lesz. Felöltözik a királyfi, illetve a kertíszlegíny, felül a lóra és kerüllő úton lovagol bé a királyi udvarba. Mikor meglátták a lányok ki az ablakon, majd megrepedt a szívök örömökbe. Nagy harc esett közöttük, mind a három hozzá akart menni erőszakkal, holott csak egyet vehetett el. Meglátja, kérem, az öreg király, hogy hát egy idegen, egy lovag jű bé, anélkül, hogy béjelentenné magát, csak jű bé. Megijedt, azt gondolta, hogy hát valamelyik idegen országbúl jött bé, hogy hadat üzenjen. Szalad az,öreg király eleibe, meghajtja magát: - Isten hozott, fiam, hunnét jöttíl? Meghajtja magát a fiatalember is: - Bocsánatot kírek, felséges királyatyám, én bizony csak a kertíszi lakbúl jövök, én vagyok az öreg kertísznek a fia. Már nem is esmérnek rám? Az öreg király nem is tudott szóhoz jutni. A félelem elszállt tűlle, de a csuda nagyon kínozta, hogy ez már mégiscsak rendkivüli, egy kertísznek ilyen fia legyen. - Na már, fiam, akárhunnét jöttíl, gyere bé a szobába! - azt mondja az öreg. Békerülnek a lányok is, bé az öreg királyné is. Az öreg király azt mondja a királynénak: - Nízd - azt mondja - , ez a kertísznek a fia, de - azt mondja -, az nem illő, hogy a király leányát egy kertíszlegíny vegye el. De a lány odakiált: - Hozzámegyek, apám! No, kírem szípen, asztalt terítennek, volt tányér, tál elíg, ki lefelé szájával, ki felfelé fenekivel . . . Mikor megelígedtek, a kertíszlegíny kibeszílte magát a mátkájával, szépen hazalovagolt. Következő nap szintén úgy dílután, úgy kétóratájt, megfordította a gyűrűt az ujján, előtte állt a kis emberke. - Mit poroncsolsz; kedves gazdám? Azt mondja a kertíszlegíny: - A tennapi lúnál szebbet, a ruházatnál sokkal szebbet. Hoppá, recse, a szemit elpillantotta, és ott volt minden. Lúra pattant a kertíszlegíny, s egy másik kerüllő úton újbúl bélovagolt a királyi udvarba. Lett osztán nagy öröm! Azt hittík, egísz más, nem a tennapi. A csoda majd megölte űket. Mikor asztalhoz telepedtek, azt kírdezi a kertíszlegíny: - Felséges királyatyám, hát meddig járogatok én még így? Hát nem ír az úgy semmit, csak jűjjek-menjek. Mikor esküszünk meg? Azt mondja a király: - Jaj, fiam - azt mondja -, nagy gondot üttíl a fejembe! Hogy idehozzalak a királyi udvarba vőnek, egy kertíszlegínyt, nem illik, kikacagnak. Hogy a lányomat levidd a kertíszi lakba, szintén nem lehet. Ha már neked ígírtem, s hozzád akar menni, vidd el, hogy ne is lássam többet soha! Mit gondol, mit nem a kertíszlegíny, azt mondja: - Nem baj - azt mondja -, vasárnap már el is viszem. Vasárnap reggel, mielőtt még nem volt megvirradva, nem volt még éjfél, megint megfordítja a királyfi a gyűrűt, s előtte a kis emberke: - Mit poroncsolsz, édes gazdám? - Egy várat ípíts, ippen olyant, mint a királyé, de huva? Fel a levegőbe. Az ott lógjon - azt mondja -, egy szalmaszálon! Annak a neve szalma aredenciás vár legyen. Na, mire megvirradt, kíszen is állott. De a királyi palota előtt egísz elzárta a világosságot. Azt hitte az öreg király, hogy tán nem is akar megvirradni. Összekocódik a felesígivel: - Eredj, vén disznó, nízd meg, megkötte valaki a hajnalt, hogy nem akar reggel lenni? Menyen az öreg, istenem, hajadonfűn, egy ingben, gatyában . . . mikor felníz, hogy hát borus az idő, vagy miér nem kel fel a nap, mert az órák el voltak már telve, hallott a toronyóra is, hát csak látja, hogy egy vár van az övé felett. Ott lebeg, mint egy arany májfiszek az övének a tetejibe. Szalad bé megijedve, mondja a felesíginek: - Gyere és láss csodát! - Megy az öreg királyné is ki, nízik mind a ketten. Azt mondja: - Jaj istenem, ha le tanál esni, porrá teszi mindenünket! Ahogy járnak ott epedezve előre-hátra, hát csak látják, istenem, egy szép grádics vezet fel a szobájuktúl egészen a szalma aredenciás várig. A grádicsnak a két oldala béültetve szöllőfával, gyümölcsfával, érett alma, körti és szebbnél szebb madarak énekelnek a fákon. Azt mondja a király, mikor meglátja a grádicsot: - Na, gyere felesíg, nízzük meg, ki van odabent? Felmegy a király és a királyné, s látják, odabent a kertíszlegíny az ű leányokkal. - Kedves fiam - azt mondja - , hát ki ípítette ezt a várat? - Ezt ugyan felséges királyom, én ípítettem az íccaka. Megmondta, hogy vigyem el a leányát még a tennap. Hogy veje legyek itt a palotában, azt is restelli, hogy a kertíszlakba vigyem a felesígemet, azt is restelli, hát ípítettem ezt a szíp palotát, hogy hát legyen vélle megelígedve. Meg is esküdtek, és béköltöztek az új lakásba. Leíltík a mízesheteket, a királyúrfi kezdett vadászni járogatni. Váltig haragudt a felesíge, de hát szerette, természetiben volt, hogy járjon künn a szabadban, lásson, halljon. A fiatal királyné ezír nagyon haragudt. Elhatározta magának, ha az ura mindig vadászik, ű megkeríti magának a rígi szeretőjit. Könnyű volt a megkerítís, csak egy leveledzőlap s máris mint vendíg, megjelent a herceglegíny. Jól elbeszílgettek együtt, de a herceglegíny csak arra kényszergette a királynét, tudja meg, miben van az ű urának az az ereje, hogy olyan palotát ípített oda fel. Mikor hazajött a fiatal király, hozott egy pár nyúlat, hozott egy pár fácánt, szóval megjött a vacsorára való. A szakácsník elkíszítettík. Vacsora közben kérdi a királyné: - Kedves férjem, mondd meg nekem - azt mondja -, miben áll a te nagy hatalmasságod, hogy te olyan bokrétákat tudtál hozni, ilyen ípülletet tudtál ípítenni ide a levegőbe? Ezt - azt mondja -,emberi kéz nem teheti. Itt vagy az Isten, vagy az ördög működik. Mondd meg, akármelyik! - Ne firtasd - azt mondja a királyúrfi -, úgyis nincs hasznod benne! De az asszonyt a kíváncsiság még jobban bántotta. - Nízd meg, lelkem, ugyi, királykisasszony voltam, leereszkedtem egy kertíszlegínyhez, aki te vagy, egyetlen szót kírek tűlled, azt is megtagadod tűllem? No, a királyúrfinak ez egy kicsit rosszul esett, megsértődött: - Nízzed, kedves angyalom, ha már úgy tetszik, úgy akarod, ezt is megmondhatom. Nízzed - azt mondja -,itt ez a gyűrű az ujjamon, mikor én ezt megfordítom - azt mondja - , a fejes felit a tenyerembe, azonnal előttem áll az én szolgám. - Na, de fordítsd is már! - azt mondja. Megfordítja a gyűrűt, azonnal a kis emberke ott terem. - Mit poroncsolsz, kedves gazdám? - Nem .poroncsolok egyebet, egy hétig - azt mondja -, szabadságot adok neked. A kis emberke megköszönte, és eltávozott. Hej, de istenem, a királykisasszony, vagyis az új menyecske: - Kedves uram - azt mondja - , erre a gyűrűre vigyázni kell! Eztet őrizzük, mint a szemünk fínyit! Húzzad le az ujjadrúl, ne koptassuk itt éjszaka! - azt mondja. - Tedd oda az íjjeli szekrényre, vagy a kasztenra, ahova tetszik! A király szót fogad. Leteszi az gyűrűt maga mellé az íjjeliszekrényre, űk meg lefeküdtek, szerelmeskedtek, mint a fiatal párok szoktak, kísönn elaludtak. De mi törtínt? A herceglegíny az ágy alatt feküdt egy vasteknő alatt. Mikor hallotta, hogy aluszik az új király, kibútt a tekenő alúl, saját ujjára húzta a gyűrüt. A szolga azonnal megjelent, azt kérdezte: - Mit poroncsolsz, te átkozott gazdám? A herceg azt mondta: - Parancsolom neked, ezt a várad vedd fel, a hetvenhetedik országszílbe tedd le egy kűszikla tetejibe! Ezt a gazembert, aki itt az ágyon fekszik, vedd fel onnat - azt mondja -, s vidd ki arra a hegyre, tedd le oda a gyepre, hadd aludja ki magát! A kis emberke a kedves gazdáját kivitte, le is fektette ahova parancsolva volt. A várat pedig kapta a herceglegínnyel és a királynéval együtt, és elvitte a hetvenhetedik országszilre, ott letette a legmagosabbik kűszikla tetejire. Reggel, mikor felkél az öreg király, már bésütött a nap az ablakán. Micsoda dolog ez, gondolja magában, hászen az ű ablakátúl a világosság el volt zárva, oda a nap nem süthetett bé. Mi törtínt? Menyen ki, látja a szalma aredenciás vár nincs sohunn. Hivatja az őröket, összekürtölnek minden szolgálatban levő embert. Kérdezik, melyik mit tud, hogy tűnt el a szalma aredenciás vár. Szomorú, senki se tud feleletet adni. Meglátja az öreg király, odakint a dombon azt a testet, azt az embert, aki odakint majdnem félmeztelenül fekszik. - Szaladjatok oda, egy ember van ott, hátha az csak látott valamit! Szaladnak és felköltik a fiatal királyt. Ez is mikor felníz, legelőször a gyűrű jön az emlékezetibe. Nincsen sohunn a gyűrű. Tudta már, hogy meg van csalva. Lemenyen, azt mondja az öreg királynak: - Felséges királyatyám, ugyan van egy kedves lánya. Lássa, mennyire bécsapott! Az öreg király vigasztalja: - Ne búsulj édes fiam, van még nekem más lányom is! Válaszd a kettő közzül, amelyik tetszik! - Bocsánatot kírek, felséges atyám, többet ilyen családbúl nem házasodok. Most már addig menyek, még azt a két piszkos alakot megtanállom. Na, a királyúrfinak pínzt adtak eleget, mivel semmije se volt, felőtöztettík a legszebb ruhába, ellátták mindennel bősígesenn. Útnak indult egy gyönyörű szíp paripán. Ment, ment, mendegélt. Egy sötít rengeteg erdőn ment keresztül, de már nagyon ki is volt fáradva. Gondolta, valahol megpihen. Hát csak látja, egy kis kunyhó van előtte, abbúl kiszűrődik egy kis mécsvilág. Elhatározza, hogy odamenyen és szállást kír. Kap is szállást az öreg anyókátúl. A szeleknek az anyjok volt. Azt mondja a szélanyóka: - Fiam, bújj ez a vastekenő alá! A fiam a hétfejű sárkány, ha hazajű, izzé-porrá vagdal. Û aztán bébujik a vastekenő alá, s vár nyugodtan. Az öreg anyóka kifordul a kis kunyhóbúl, s lássatok csudát, istenem belíp az ű testvíre, az a királykisasszony, a legkissebbik, aki ő mellőllik eltűnt séta közben. - Kedves testvírem, hogy kerülhettíl ide? Földi ember itt sose járt. Hanem most nem beszélhetünk sokat, mindjárt jönn az uram, a hétfejű sárkány. - Azt mondja a testvíre: - Nízzed bátyám, itt ez az üveg orvosság! Ez az uramnak az ereje. Hogyha ezt megiszod, könnyen megküzdhetsz véle. Há mire kimondta ezt a szót, a királyfi hamar felhajtotta, de már az ajtóban csörömpölt a hétmázsás buzogány. Hej, de uram, megírkezik a sárkány. - Szervusz, sógor - azt mondja - , mi járatban vagy? Tudom, hogy a testvíredet keresed, az én felesígemet - azt mondja - , de elébb - azt mondja - megküzdünk. Hogy akarod - azt mondja -, karddal vagy buzogánnyal? A királyúrfi azt mondja: - Én csak karddal. Összecsapnak, istenem, hoppá récsé! A sárkánynak annyi ereje se volt, mint egy három hetüs csirkének. A királyfi azonnal leszedte mind a hét fejit. Akkor bémentek a szobába. Elékerült az öreg anyóka, a testvíre. Akkor kérdezik tűlle, ugyan mi járatban van? - Bizony mibe? A szalma aredenciás várat keresem. Nem hallottad hírit? Azt mondja szélanyó: - Hát - azt mondja -, én nem hallottam, hanem - azt mondja - az én fiam a szél az egísz világot béjárja. Minden zugot béjár, de most nincsen itthun. Ha én hazahívom, nagy kavarodást csinál. Igen, mert szénahordás van, rakják az emberek a kazlakat. Haj, de jönnek, istenem, a szelek minden felől. De a szénásszekerek, ahogy jöttek az úton, mind ott voltak a levegőben ökröstűl együtt. Egy uradalomban negyven ember rakott egy kazalt, mind fenn volt a levegőben kazlostúl együtt. Megírkeznek a szeÍek, de káromkodnak: - Anyám, minek hivatsz olyan gyorsan? Az egísz világ mind csak minket átkoz. - Ne haragudjatok, fiaim, csendesedjetek! Szalma aredenciás várnak nem hallottáttok-e hírit, vagy nem láttátok-e valahunn? - Már mi, anyám, a világot béjártuk, de még hírbűl se hallottuk soha. Evvel a királyúrfi útnak ered, a testvírinek megmondja: - Légy türelemmel, valamikor írted jövök! Menyen, mendegél hetedhét országon is túl. Bíkaországba vitte az útja. Olyan bíkák voltak, kérem szípen, mint egy-egy bihaly tehén. Azok ott vartyogtak, hogy utálság volt rájuk nízni. Eléjön osztán a bíkák királya: - Mi járatban vagy, királyúrfi? - Hát - azt mondja - szalma aredenciás várat keresem. Nem tudtok rúlla? Haj, kiáll a bíkakirály az udvarba, megfúvatja a kürtjit. Jönnek, istenem, a bíkák, mint egy-egy bihaly olyanok, olyan a talpok, mint a medvének. Még porzott az út, mikor mind megjelenik. Megkérdezi a királyuk: . - Szalma aredenciás várnak hírit nem hallottátok, vagy nem láttátok-e valahunn? Egy se látta. Reggelre kelve a királyúrfi megint útnak indul. Menyen, mendegél, már hetedhét országot hagyott el a háta megett. Béírkezett Egírországba. Ott, istenem, olyan egerek voltak osztán, mint valami piros tehín. - Haj - azt mondja - , mennyin vagytok, s tudom is én, hol van a királyotok? - kérdezi a királyúrfi. Eléjű a király, megkérdezi tűlle: - Szalma aredenciás várnak nem hallottátok-e hírit? Azt feleli az öreg király: - Hát összehívom a jobbágyaimat, azok a világ minden ríszibe jártak, azoknak tunni kell. Kimegy az öreg király az udvarba, megfúvatja a trombitát. Jönnek, istenem, az egerek. Annyi volt, mint fűszál a ríten. Elkezdi az öreg számbavenni, nem hiányzik-é a létszám? De hát egy hiányzott. Megkírdezi a többit: - Nízzítek - azt mondja -,szalma aredenciás várnak hírit nem hallottátok? - Egy se hallotta. - Ejnye, de hogy nem jű az az egy. Vagy valahunn elfogta a macska, vagy valami baja törtínt. De azt kéne tunni, mer a többiek bé szokták mondanni, ha valami baj törtínt. Hát, uram istenem, egyszer csak szalad egy kis makkos egír. Ráförmed a király: - Te haszontalan, te, ilyen sokáig maradsz, mikor parancsolom, hogy eléjöjjetek? - Felséges királyom, bocsánatot kírek - azt mondja a kicsi makkos egír - , a hetvenhetedik ország szílibűl jövök. Ott vagyon egy vár tiszta aranybúl. Nyitva volt az ajtó, bé tanáltam menni. Mikor hallottam a poroncsát, hogy jöjjek, az ajtó már bé volt csukva. Sok üdűbe tőtt - azt mondja - , amig annyi kis lyukat tudtam vágni, hogy kibúhassak. Mind lement a hátamrúl a bűr is. - Mifíle az a vár? - azt kérdi a király tűlle. - Azt hallottam - azt mondja - , hogy szalma aredenciás vár. - Ejnye, kuttya teringette, sz'azt keressük! - azt mondja a király. - Na jó, ha már tudod hol van - azt mondja -, míssz is avval a fiatalemberrel, hogy megmutasd neki, hogy hol van az a vár! Megörül istenem, a királyúrfi is. - Na - azt mondja az egerek királyának -, mivel - azt mondja - az egereid közül ilyen akadt, aki meg tudja mutatni a várat, mikor jövök vissza, olyan magtárt ípíttetek ide az országodba, hogy a te egereid többet nem mászkálnak, hanem itt nektek teljes megílhetísetek lesz. Megköszönte az egerek királya előre is, a királyúrfi pedig útnak indult. A zsebibe nyomott egy tejes kalácsot, egy kis zsemlét, a makkos egeret mellétette. - Na, kis cimbora, te itt eddegilj a zsebembe, írezd jól magadat! azt mondja. Felpattant ű aztán a lovára, útnak indultak, mentek a szélnél is talán sebesebben. Elírtek estére a szalma aredenciás várnak az aljához. Ott megkötte a királyúrfi a lovát, maga is lepihent. Mire szépen kipihente magát, a nap szépen lecsúszott az égrűl. Gyönyörű szép nyár este lett. A két fiatal pár odabenn a várban beszílgettek együtt egyrűl-másrúl, többfélirűl. Haj, de a kis makkos egír azt mondja: - Ügyelj te, kis gazdám! Te elhoztál a zsebedben, de hogy is vesszük ki a gyűrüt, ha bécsukják az ajtót? De azok a fiatalok lefeküdtek hamar, űnekik nem volt mitűl fílni, letettík a gyűrüt. A kis egír pedig bészaladt, kapta a gyűrűt s kiment vélle. A királyúrfi, mikor látta a gyűrűt, azonnal elvette, az ujjára húzta. Megfordítja az ujján a gyűrüt, azonnal előtte terem a kis emberke. Azt mondja a királyúrfinak a kis emberke: - Mit poroncsolsz, kedves gazdám? - Azt poroncsolom, kedves szolgám, ezt a gazembert, aki ebben az ágyban fekszik, hozd ki, tedd le arra a kűszikla tetejire, amelyiknek a legmeredekjebb az oldala, hadd aludja ki magát! A várat pedig vedd fel és semmisítsd meg - azt mondja - a következő poroncsig! Megindultak osztán hazafelé. Jönnek űk erdőn, bokron, mindenfelől, ahogy csak a lábuk bírta, egy nagy rengeteg erdőn keresztül. Az erdő közzepin volt egy tisztás, volt egy szép kis virágoskert, mellette egy kicsi kunyhó. Gondolja a királyúrfi, hogy jó lenne ott meghálni. Bé is menyen és szállást kír. - Jaj, kedves fiam - azt mondja az öreg anyóka -, hun jársz, ahol a madár se jár? Bújj hamar a vasteknyő alá, mindjárt jű a fiam, a kilencfejű sárkány s szétszaggat. Avval kimenyen a bonya a dolga után és mi történik? Bejű az ű testvíre, aki valamikor a királyi udvarbúl a séta közben eltűnt mellőle. - Kedves bátyám, hunn jársz itt? Földön ílő ember sohase járt itt, csak én, mióta ide hoztak. A kilencfejű sárkány rabolt el, az az én álnok uram. De nízzed, itt ez az üveg, ebben van az összes ereje! Idd ki mind, akkor majd megküzdhetsz vélle! Alig mondja el ezt a pár szót a királyleány, már csörömpöl a kilencmázsás buzogány az ajtóban. Abban a percben ott terem a sárkány is. - Szervusz sógor - azt mondja -, mi járatban vagy? Tudom, hogy a tesvíredír jöttél, de elébb megküzdünk. Milyen kedved van azt mondja -, buzogánnyal vagy karddal? Azt mondja a királyúrfi: - Én csak karddal. Kimennek, hoppá récsé, egypár perc alatt leszedte a királyúrfi mind a kilenc fejit. Na, mikor víge volt, bément szépen, s azt mondja a testvírinek: - Na, gyermekem, kedves testvírem, most gyere te is véllünk! Megindultak hazafelé. Hetek, hónapok múltak, tán még esztendő is, mikor szintén egy nagy rengeteg erdőn haladtak keresztül. Az erdő közzepin szintén volt egy tisztás, gyönyörű szép virágoskert, a kert mellett egy kis kunyhó. Azt mondja -a királyúrfi a testvírinek: - Na, itt meghálunk. Ott is egy öreg anyóka fogadta. - Jó estít, öreganyám - így köszönt a királyúrfi. - Ezer szerencsíd, hogy öreganyádnak szólítottál, máskülönben mind a két szemedet kiforráztam volna. A királyúrfi osztán szállást kír. - Kaptok, fiam - azt mondja - , csak hamar bújjatok el ide ez alá a vastekenyő alá. Az én fiam a tizenkét fejű sárkány, ha hazajű, azonnal szétmorzsol, ha észreveszen benneteket. A bonya kiszalad, hogy adjon enni a rucának, vagy rekessze bé a csirkét, tudom is én, ilyesmikkel vagynak az asszonyok elfoglalva. De hát, istenem, eléáll a legkisebbik testvíre, akit őmellöllök elraboltak akkor, amikor sétáltak azonn az őszi vasárnaponn. - Kedves testvírem - azt mondja -, nem beszílhetek sokat, mindjárt jű az uram, a tizenkét fejű sárkány. Nesze - azt mondja ez az üveg orvosság, idd meg, mert ha megiszod, könnyen elbánhatsz vélle. Meg is itta a királyúrfi, de még jól le se nyelte, már csörömpölt a tizenkét mázsás buzogány az ajtóban. Abba percben ott volt a sárkány is. Kérdi a sárkány az anyjátúl: - Anyám, ki van itt? Ádám-bűzt érzek. - Nincsen, fiam, senki, csak csendesedj. - Dehogy nincsen. Itt van az én drága sógorom. Most azír jött, hogy elvigye a felesígemet, de előbb - azt mondja - megküzdünk. Erre eléáll a királyúrfi is. - Na - azt mondja a sárkány -, há - azt mondja -, hogy akarod? Buzogánnyal vagy karddal? - Én - azt mondja - csak karddal vívok, én nem szoktam buzogánnyal. Kimennek; összecsapnak. Höj, de kedvezett a szerencse a királyúrfinak. Egykettőre levágta mind a tizenkét fejit. Akkor bémentek, vacsoráztak, aludtak nyugodtan. Reggel kelve rögtön útnak indultak. Akkor már vitte mind a kít testvírit magával. A kis makkos egír még mindig a zsebiben volt, még mindig tartott a fél zsemlébűl. A következő nap megírkeztek az egerek országába. Ott a királyúrfi megfordítja a gyűrűt az ujján. Előtte terem a kis emberke. - Mit poroncsolsz, kedves gazdám? - Poroncsolom - azt mondja - , ide ípíts magtárokat, töltsd meg buzával, kukoricával! Na - azt mondja, mikor ezek megvagynak -, az egereknek ne kelljen menni más országba, hanem mindegyiknek bűvön legyen mit enni hóttukig. Mikor látta az egerek királya ezt a nagyszerű ajándíkot, nagyon megköszönte. Azt mondja a kicsi egírnek: - Na, te kicsi egirke - azt mondja az egerek királya -, ezen nagy áldás írted vagyon, te légy itt a főfelügyelő a magtáraknál! A királyúrfi pedig elindul hazafelé a két testvérivel. A kis makkos egír elmaradt mellőlük. Az első felesíge az is ment véllek. Gondolta, jó lesz legalább szólgállónak, sajnálta elpusztítani. Következő nap elírkeztek a szélanyókához. Ott volt az ű harmadik testvíre. Megpihentek ott. Következő reggel kimegy a fiatal királyúrfi, gondolja, há már igen sok volt ebbűl a sétábúl. Megfordítja a gyűrűt az ujján, előtte terem a kis emberke: - Mit poroncsolsz, kedves gazdám? - Azt poroncsolom - azt mondja - , hogy azt a szalma aredenciás várat állítsd elé! Mi itt vagyunk ötön. Mind az ötön benne legyünk, és holnap reggel ott lebegjen a királyi palota felett, ahunnét elhoztad! Mire megvirradt, szintén az öreg király látta, hogy hát az az idő el van telve, me az órákat látta, hallotta benn a szobában, de a világosság nem jű. Mi van? Kiszalad, látja, hogy a vár szintén úgy van, min vólt valamikor annak előtte. Szalad bé, mondja a felesíginek: - Hallod, hé, kelj föl hamar! Hazajött a kedves vejünk! Gyere nízzük meg és hódoljunk neki! Mentek fel a grádicson, hát csakugyan nem csalódtak. Ott vólt az ű vejök, leányok, meg az ű testvírjei, mind a három lány, akik el lettek volt rabolva. - Hát, kedves gyermekeim, hunnét kerültetek meg? - azt kérdi az öreg király. - Hát, bizon hunnét? - mondja az ifjú király. - Azt csak én tudom, de kérdezd meg a lányodtúl, me ű is tudja! - Hát, most mit fogsz csinálni? Bézáratod, börtönbe vetteted, vagy felakasztatod, vagy meghagyod az íletit? - kérdi az öreg a fiatal királytúl. Azt feleli a fiatal király: - Mit gondol felsíged, hát olyan rossz szívű vagyok én? Én a legkisebbik lányodat veszem el. Ûtet - azt mondja - elveszi a bátyám, a középsőt szintén - azt mondja - a bátyám. Holnap elindulunk hazafelé. Véllem jön a kegyesem is. Majd mikor hazajövünk, vissza, akkor tartjuk meg az esküvőt. Ahogy kipihentík magokot, útnak indultak: a hat királyi leány, me már hat volt, a kis királyúrfi. Mentek űk sebesebben a szílníl, me segített a kis emberke. Mikor elírtík a keresztútat, ahol űk elváltak, megállott a királyúrfi, megfordította az ujján a gyűrűt. Azonnal ott termett a kis emberke: - Kedves gazdám, mit poroncsolsz? Azt mondja, hogy: - Nem poroncsolok mást, csak az én bátyáimat, akiktűl itt elváltam, hozd mindjárt előmbe! Abba pillanatban ott termett a kis emberke a két bátyjával. Összevissza csókolgatták egymást. - Ti merre, hogy jártatok? - megkérdezték egymástúl. - Nízzítek - azt mondja -, én még nektek felesíget is hozok! Ha nem tetszik, visszavihetem, úgy, ahogy hoztam. Tetszett, höj, de még ugyan is. Hazaérkeztek az apjok országába, udvarába. Bémutatta az apjának a három leánytestvírit, a három menyire menendőt. - Na, édes fiam - azt mondja az öreg - , már meg is halhatok, mert a kívánságom bételjesült, láttalak mindegyiketek. Csaptak oszt akkor ott egy nagy lakodalmat. Akkor igazán hogy nagy volt. Volt ott minden, mi szemnek, szájnak kellett. Lakodalom vígeztivel ű visszament az apósához a kisebbik királykisasszonnyal s még ma is íl, ha nem hótt meg. Nincs több.       Elmondta: Mihály Márton korpos szerk. Kovács Ágnes Rózsafiú és Tulipánleány - Akadémiai Kiadó Budapest - 1987