Volt egyszer egy szegény asszonynak egyetlenegy legénykéje. De olyan éktelen szegények voltak, mint a templom egere. Nem volt semmi egyéb, amiből éljenek, csak az, hogy a vénasszony minden áldott nap font egy orsó fonalat, s amit azért fizettek, abból éldegéltek napról napra. Egyszer elküldte a szegény asszony a fiacskáját be a városba, hogy adjon el egy orsó fonalat egy krajcárért. El is adta, s mikor eregélne hazaféle, látja, hogy a legényecskék kínoznak egy macskát, be akarják dobni a vízbe. A szegény legényke megszánta a macskát, s így szólt: - Ne kínozzátok ezt a szegény állatkát, adok érte egy krajcárt. Oda is adták. Elvitte haza az öreg anyjának, s elbeszélte, hogy az orsó fonalat eladta egy krajcárért, s vett vele egy macskát. - Ó, istenem, ó, istenem, miért vettél, édes fiam, azzal az egyetlen krajcárral is macskát, mikor egy krajcár sincs az életben, amivel egy befaló falás elemózsiát vehetnénk?! - mondá a szegény anya. - Hagyja el, édesanyám, ne haragudjék, még hasznát vehetjük ennek a macskának. A macskát egy szombat napon vette a fickó legényecske, s vasárnapra virradólag azt mondja az anyjának: - Édesanyám, a többi gyermek elment eprészni a havasba, eresszen el engemet is. El is engedte. A többi gyermek estére hazament, de a szegény asszony gyermeke a többiektől elmaradt, s eltévedt a nagy havasban. Éjfél felé találkozott egy nagy nemesemberrel. Azt kérdi tőle a nagy nemesember: - Miféle járásban vagy, fiam? Elpanaszolta, hogy eprészni indult a többi gyermekkel, de elmaradt tőlük, s elvesztette az utat. - Ehetnél-e, ihatnál-e? - kérdé a nemesember. - Ehetném is, ihatnám is, nagyságos úr, instálom - felelte. A nagy nemesember elhívta magával. Elmentek egy nagy kőszikla alá, ott volt egy forgó vár, s bementek oda. A legényecskének enni, inni adott, akkor elvitte egy akkora kőszikla alá, hogy az ég alatt négyrét volt meghajolva. De, hogy beszédemet össze ne zavarjam, ez a nagy nemesember nem volt más, mint a Veres Vitéz. Azt mondja a legényecskének: - Már hét álló esztendeje várom, hogy a kőszikla megnyíljon, de még sohasem nyílt meg. Van itt egy pince, ebben lakik egy fehér, ősz ember, menj be hozzá. Nála van egy kislámpása kősziklában elrejtve, hozd ki! Ha kihozod, annyi gyémántot, aranyat adok, hogy ha lapáttal szórod, kanállal eszed, úgysem tudod egész életedben elhasználni. A kőszikla fél óra múlva megnyílt, s amint a legényecske bement, meglátta a fejér, ősz embert. A fejér, ősz ember így szólt: - Jól tudom, hogy miért küldött be Veres Vitéz. Ne búsulj, meglesz. Pakold fel magad, légy készen! Mikor kész volt a fickócska, a fejér, ősz ember azt mondá: - E kislámpást vedd a karodba, akármi bajod legyen, csak pattintsd meg, s azonnal előszökik tizenhét óriás, s azt kérdik: „Mit parancsolsz, édes gazdánk?" S amire szükséged lesz, azonnal megteszik. A kőszikla pinceajtaja megnyílt, s azzal kijött a gyermek. Megindult hazafelé, s mikor az erdőből kijött, megpillantotta a kis szalmás házikójukat. Megpattintotta a kislámpás ajtaját. Elébe szökött a tizenhét óriás, s kérdék: - Mit parancsolsz, kedves gazdánk? - Egyebet nem parancsolok, legyen egy aranyszőrű paripám! Eléállott az aranyszőrű paripa aranykantárostól. Felült reá, s mint a villám, úgy elvágtatott rajta haza. Otthon leugrott a lóról, megpattintotta a kislámpás ajtaját, kiugrottak az óriások, s kérdék: - Mit parancsolsz, kedves gazdánk? - Egyebet nem, a paripa úgy ellegyen, mintha itt sem lett volna. A paripa abban a szempillantásban úgy eltűnt, mintha fekete föld nyelte volna el. A legény felvitte a kislámpást a hijuba, eldugta a szalma közé az eszterhéjba, hogy az anyja ne tudjon semmit róla. Aztán kérezett be a házba, de az anyja azt mondta: - Menj el, kísértet! - Nem vagyok én kísértet, édesanyám, nyissa meg az ajtót, mert nagyon fázom! - Nekem nincs fiam, már hét álló esztendeje elveszett. - Nyissa meg, édesanyám, mert én vagyok az elveszett fia. A vénasszony lámpást gyújtott, s azt mondta: - No jó, én nem bánom, megnyitom az ajtót, de ha nem a fiam vagy, hanem kísértet, szecskába váglak össze! Beereszti, hát lelkem istenem, az elveszett fia. Kérdi: - Hol voltál, édes fiam, olyan sokáig? - Szolgálatban voltam, édesanyám. Azzal lefeküdtek. Reggelre kerekedve azt mondja a legényecske: - Keljen fel, édesanyám, menjen el a királyhoz, s mondja meg őfelségének: azért küldött egyetlenegy fiam, hogy adja neki a leányát feleségül. El is ment az öregasszony. Köszönté a királyt: - Jó napot, felséges király. - Isten hozott, vén boszorkány. Miért jöttél, mikor kétszáz esztendeje lakom ebben a kastélyban, s azalatt sohasem jártál itt? - Azért küldött az én egyetlenegy fiam, felséges királyom, hogy adja oda neki a leányát feleségül. A király tréfára vette az egész dolgot, s kikacagta, hogy mit akar. A szolgálónak megrendelte: hozzon fel egy komlós cipót, egy tányér túrót, s adja oda a vénasszonynak. A vénasszony azzal hazament. Mihelyt hazaér­kezett, kérdezte a fia: - No, mit mondott a király, édesanyám? - Kikacagott, hogy egy szegény legény akarja elvenni az ő leányát. Adott egy komlós cipót, egy tányér túrót, azzal hazajöttem. - Hagyja el, édesanyám, az is Isten áldása, legalább jó lesz vacsorára. Megvacsoráltak, lefeküdtek. Másnap még virradat előtt felköltötte a legény az anyját, s azt mondta: - No, egyék, édesanyám, s menjen el a királyhoz, mondja meg őkelminek, ne csúfolkodjék, a leányát, ha akarja, adja ide feleségül. Elment ismét a vénasszony, s köszönt: - Jó napot adjon isten, felséges király. - Isten hozott, vénasszony, hát mi az újság? - Megint azért küldött a fiam, hogy a leányát neki adja-e feleségül, vagy nem. Ha adja, azt is mondja meg, ha nem adja, azt is mondja meg. De ha nem adja, az én fiam az éjszaka elégeti a kastélyt porrá, hamuvá! Erre már a király gondolkodóba esett, s azon törte a fejét, hogy oda adja-e a leányát, vagy ne. Tanácsot kért a feleségétől s a leányától. A felesége azt mondta: - Adjuk oda, hallá-e kied, mert higgye meg, még megcsúfol. De a lány semmiképpen sem akart elmenni. - El kell menned - mondta neki az apja -, mert így is, úgy is megcsúfol. Akkor a király kiment, s azt mondta: No, te vénasszony, mondd meg a fiadnak, hogy odaadjuk a leányunkat feleségül, ha az én kastélyomtól a házatokig olyan aranyhidat készít, melynek széles e világon nincsen párja. Hazament az öregasszony, s mondá a fiának, hogy mit mondott a király. - Nem baj, édesanyám - felelte a fiú -, feküdjék le, s ne legyen semmire gondja. A fiú éjfélkor felment a hijuba, s elévette a kislámpást. Megpattintotta az ajtaját, s rögtön elébe szökött a tizenhét óriás, és kérdezték: - Mit parancsolsz, kedves gazdánk? - Egyebet nem, a király kastélyától az én házamig egy olyan aranyhíd legyen, hogy amikor a király átmegy a hídon, a szeme világa vesszen el tőle. Reggelre kerekedve az anyját felköltötte, hogy frustokoljon és menjen a királyhoz, s mondja meg, hogy teljesítette a parancsot. El is ment és jelentette a királynak: - Felséges király, a fiam végrehajtotta a parancsát. - No, jól van hát, odaadom a leányomat feleségül a fiadnak, csak mondd meg neki: állítson ki egy kompánia katonát s húsz muzsikust, úgy jöjjön a menyasszony után. Hazament a vénasszony, s elmondta a fiának, mit mondott a király. A fia azt felelte: - Nincs semmi baj, ha csak annyit mondott, az nem sok. Feküdjék le, aludjék, s ne gondoljon semmivel. Mikor az anyja elaludt, elévette a kislámpást, megpattintotta, elészökött a tizenhét óriás, s kérdék: - Mit parancsolsz, kedves gazdánk? - Egyebet nem, legyen egy kompánia katona különbnél különb öltözetben, s énbelőlem olyan királyúrfi legyen, hogy amikor a királykisasszony reám néz, a szíve kacagjon örömében. Azonnal egy kompánia katona termett, húsz muzsikus húzta az indulót, belőle pedig olyan királyúrfi lett, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Rögtön felült az aranylóra, a katonaság elé állott, s az aranyhídon megindultak a menyasszony után. A király elébe ment, fogadni a vejét, de a lova úgy megijedt a nagy fényességtől, hogy egy lépést se ment tovább. - Cú, kutya igya meg a véredet! - kiáltotta a király. Elérkeztek a király kastélyába, ott kettőt-hármat táncoltak, azzal felkészültek, s a vőlegény elvitte a menyasszonyt a házához. Három nap folyt a dínomdánom, az apósa átadta a királyságot, ő lett az új király. Lakodalom után egyszer elment az új király vadászni. A felesége meglátta a hijuban a kislámpást, s hát hallja, hogy egy úriember mind azt Küs Miklós királyfi elment a király szobájának ablaka alá, ott olyan táncot járatott a lóval, hogy a flasztert mind felszedte a patkóval, s úgy felugratta a követeket, hogy az ablak párkányán állottak meg. Azt kiáltja le a király: - Jól van, fiam, ügyes ember vagy! De jelenj meg a harmadik öltözetben is! Lement Küs Miklós királyfi a rétre, leszállott az ezüstlóról, elévette az aranykantárt, megrázta, eléállott az aranyló, s kérdé: - Mit parancsolsz, kedves gazdám? - Én nem sokat, csak a felséges király látni akar úgy, ahogy a bálban voltunk. - Kisebb gondod nagyobb legyen annál. Nyúlj be az aranyhajamba, ott az aranyöltözet, vedd ki, öltözz, s ülj fel a hátamra! Felült az aranylóra, s elindultak a kastély felé. Mikor már messziről látták menni, három kapus is szaladt egyszerre a kaput kinyitani, de az reá se gondolt, úgy keresztülugrott a kapu tetején, hogy három német öllel volt fennebb, s egyenesen a király ablaka alá esett. Az ablak alatt olyan hajdútáncot járatott a lóval, hogy a flaszterdarabokkal a király szobájának az ablakait mind beverette, s a királyt is szinte agyonverte. Lekiált a király: - Jól van, fiam! Rögtön tizenkét inast küldött le, hogy felvezessék. A leányát hozzáadta, olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy meghítták az egész világot. Volt nagy tánc, hejehuja, dínomdánom, vigasság. Telt-múlt az idő, tavaszra kerekedtek. Virágszépzöld Annának el kellett mennie, hogy a mezőt virágoztassa, az erdőt zöldítse. Kivirágoztatta a mezőt, kizöldítette az erdőt, hazajött. De ez idő alatt az apja és anyja úgy megöregedett, hogy csakhamar meghalt mind a kettő. Így maradt a királyság Küs Miklós királyfira. Eltemették az öreg királyt feleségestől nagy fénnyel, pompával, s ők ketten maradtak a kastélyban az uralkodók. Következett már a második tavasz, és Virágszépzöld Anna azt mondja: - Édes uram, el kell nekem menni, hogy folytassam a kötelességemet. A kastély alatt volt tizenegy szoba. Tíz szobának a kulcsát átadta Küs Miklós királyfinak, de a tizenegyediknek nem. Azt kérdi Küs Miklós királyfi: - Hát, szívemnek szerelme, mi van abban a tizenegyedik szobába olyan féltős portékád, hogy annak a kulcsát nem akarod átadni? - Hagyd el, lelkem, nem lesz szükséged neked arra, van itt a tíz szobában minden, ami neked kell. - Ha neked még előttem titkos kincseid is vannak, akkor engem életben többet nem találsz meg! - Jó, én nem bánom, odaadom ezt a kulcsot is, de azt is te bánod meg. Oda is adta a kulcsot Virágszépzöld Anna, s útra indult. Arról lehetett megtudni, hol járt, hogy amekkora helységet maga után hagyott, ott a mezők virágoztak, az erdők zöldelltek. Küs Miklós királyfi gondolja magában: összejárja a tizenegy szobát, mert sohasem járt bennük. Tíz szobát összejárt, kapott ott mindenféle drágakincset; azokat bezárta, s ment a tizenegyedikbe. Hát, uram Isten, mit látott ő ott?! Semmi egyebet, mint egy vaskutat, a vaskút mellett egy pléhkannát és egy fekete szerecsent három vasabronccsal a fal oldalára felfeszítve. Amint benyitott oda, rögtön megszólalt a szerecsen: - Isten hozott, Küs Miklós királyfi. Adj te nekem édesapád lelki üdvösségéért egy kanna vizet abból a kútból! Adott is egy kanna vizet a szerecsennek, de abban a percben egy vasabroncs lepattant a derekáról. - Adja az édesanyád üdvösségéért is egy kanna vizet! Azért is ad, s a második vasabroncs is lepattant a szerecsen derekáról. - No, te Küs Miklós király, adj már a magad lelki üdvösségéért is egy kanna vizet! Ad azért is egy kanna vizet, s lepattant a harmadik vasabroncs is. Ekkor a szerecsen megragadta Küs Miklós királyt, kivette a szobakulcsot a kezéből, s azt mondta neki: - No, én ültem itt tizenhárom esztendőt Virágszépzöld Anna miatt, mar most te is ülj addig, meddig az Isten ő szent felségének tetszik. Én most feleségedet magammal viszem. A szerecsen Küs Miklós királyfit bezárta a tizenegyedik szobába, s ő elment Virágszépzöld Anna után. Elfogta az erdőben, s elvitte magához. Küs Miklós búsult nagyon a szobában, de aztán addig dolgozott a vaskúttal, míg leszakított egy darab vasat, s ásni kezdett vele a falon. Sokévi ásás után az Isten úgy megsegítette, hogy kiszabadult. Mikor kiszabadult, egy szuszogó lélek sem volt a kastélyban. Így sóhajtott fel magában Küs Miklós királyfi: - Én istenem, volt nekem három kantárom, ha én azokat megkaphat nám, milyen boldog lennék! Addig kereste a három kantárt, míg a hetedik szobában megkapta. - Most mitévős legyek: se feleségem, se cselédem! Így gondolja magában; EImegyek szerencsét próbálni a nagyvilágban, hátha feleségre akadnék. kiabálja az utcán: - Ki ad egy hitvány, úcska lámpást húsz új lámpásért cserébe? Befut az anyúsághoz az új királyné, s azt mondja: - Anyámasszony, nekünk van egy hitvány, ócska lámpánk a hijuban, adjuk oda az úriembernek, mert húsz új lámpást ad érette. Oda is adták az úriembernek, de hogy szavamat össze ne zavarjam, ez a nemesember volt, a Veres Vitéz. Megpattintotta az úriember a kislámpást, s azonnal elészökött a tizenhét óriás, s kérdezték: - Mit parancsolsz, édes gazdánk, tekintetes úr? - Egyebet nem, az új királyt rakjátok be egy kőfalba! Az úriember bement az új királynéhoz, s azt mondta: - Szívemnek szerelme, te az enyém vagy, én a tiéd, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket egymástól! Azzal az új királynét karon fogva elvitte magához. Otthon a vénasszony mind várta a fiát haza. Azt tudta, hogy elment vadászni, de azt nem, hogy életben van-e, vagy halott. Egyszer a kismacska így szólt: - Elmegyek megkeresem a gazdám. Megindult oda, hol a gazdája kőfalba volt rakva. A kismacska beszimatolt a kőfal közé, megérezte a gazdáját, futott ide, futott tova, hogy beszélhessen vele. Felfutott a kőszikla tetejére, s egy nyíláson meglátta, hogy a kősziklában van. - Hát itt vagy, édes gazdám, a kősziklában? - kérdé. - Itt biz én, édes kicsi macskám. - Éhes vagy-e, szomjas vagy-e, édes gazdám? - Szomjas nem, de éhes vagyok erősen. - Légy csak nyugodt - mondá a kismacska -, mindjárt hozok, mit egyél. A kismacska lejött a kőszikláról, bement a legközelebbi városba egy pékhez. Megvárta, amíg mind lefeküdtek, akkor megfogott egy nagy kenyeret, s húzni kezdte, de nem bírta. Elékapott egy nagy kést, a kenyeret kétfelé vágta. Egyik felét megette, a másik felét elvitte gazdájának. Mikor felért a kőszikla tetejére, kérdezte: - Aluszol-e, édes gazdám? - Nem aluszom, kedves macskám. - Hoztam egy fél kenyeret, ki tudnád-e fogni, ha bevetem ezen a kősziklán? - Kifogom, akárhogy hajítsd! Behajította. - Még egy kérésem volna, édes macskám, ha meg tudnád tenni. - Mi lenne, édes gazdám? - A kislámpást el tudnád-e hozni valami úton-módon a veres királytól? - Ne búsulj semmit, édes gazdám, mert elhozom három nap alatt. A kismacska leszállott a kőszikláról, megindult, s elment abba a városba, hol a veres király lakott. Megállott a kapu előtt. Már esteledett be, mikor megérkezett, s megvárta, míg lefeküdtek, akkor bement az ablakon. Széjjelnézett a palotában, s meglátta, hogy a gazdája kislámpása egy szegre van felakasztva, a veres király pedig tátott szájjal aluszik. Gyorsan leakasztotta a kislámpást a szegről, s kiosont a szobából. Csakhamar megébredt a veres király, látja, hogy nincs a kislámpás. Felkölti a feleségét, keresik mindenütt, de nem kapták meg, mert akkor már a kismacska a kősziklán járt vele. - Aluszol-e, édes gazdám? - kérdezte a macska. - Nem aluszom, de csak a lélek él bennem. - Ne búsulj, mert elhoztam a kislámpást. Bevessem-e a kőfalba a nyíláson? - Ne vesd be, édes macskám, mert összetörik, hanem szállj le a kőszikláról, menj az aljába, ott pattintsd meg a kislámpás ajtaját. Előszökik belőle tizenhét óriás, s kérdik: „Mit parancsolsz, édes gazdám?" Mondjad: „Egyebet nem, csak ezt a kősziklát úgy hányjátok el, mintha itt sem lett volna, hogy a király szabaduljon ki belőle." Úgy is történt. Kiszabadult a király. Örömében össze-vissza csókolta a kismacskáját, hogy megszabadította a haláltól. Azt mondja a kismacska: - Azért mentettelek meg, édes gazdám, mert te is megmentettél engem, mikor vízbe akartak nyuvasztani. Az új király akkor megindult a kismacskával a felesége után. Megérkeztek a veres királyhoz, hát éppen vacsoránál ültek, mikor betoppant az ajtón. Kérdezte: - Hogy szereted te, veres király, az életedet? - Ahogy neked tetszik, éppen úgy bánj el velem - felelte a veres király. - Az az én bajom, hogy bánok el veled, csak mutasd meg előbb, miből álla kastély. - A tálason van négy vasvessző, csapd meg velük a kastély négy szögét, s lesz belőle egy aranyalma. Ha az almát felveted, ismét éppen ilyen kastély Iesz belőle világra. Akkor lecsapta az új király a veres király fejét. A felesége a nyakába szökött, s mind össze-vissza csókolta. - Menjünk haza, kedves feleségem, a mi lakásunkba - mondta az ifjú király. Levette a négy vasvesszőt a tálasról, megcsapta a kastély négy szögét. Lett egy aranyalma belőle. Az aranyalmát a zsebébe tette, s hazamentek az öreg anyjához. Mikor hazaérkeztek, felhajította az aranyalmát, s lett belőle egy olyan filagória, hogy mikor a hold feljött, huszonnégy ablaka megnyílott, s mikor a nap lenyugodott, huszonnyolc ablaka betevődött. Akkor az új király cirkulárist eresztett minden városba, tudatta megszabadulását a haláltól, s meghívott mindenkit a kastélyába a lakodalmára. Meg is jelent román, magyar, cigány, tót, még a huncut német is, s olyan nagy lakodalmat csaptak, amilyent még a világ nem látott. Békességben mulatéroztak hat álló esztendeig. Tál, tányér elég volt, de istenes ember volt, aki egy csepp levest kapott volt. Elmúlt a lakodalom, a király még ma is él feleségestől, ha meg nem halt.