Volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek két ökröcskéje s egy kicsi szántóföldje volt minden gazdagsága. Ez a föld is messze, kint az erdő szélén volt; mikor termett gabonát, mikor nem. Elmegy egyszer a szegény ember szántani, s amint szántogat, valami szörnyű ordítást meg keserves vinnyogást hall. Beszalad az erdőbe, hadd lássa, mi van ott. Hát, Uram teremtőm, még ilyet se látott világon való életében: egy lompos medve verekedett egy kicsi nyulacskával. Nagyot kacagott a szegény ember, akkorát, hogy kacagásától zengett az erdő. - No - mondta a szegény ember -, kenyerem javát megettem, de ilyet sem láttam, hogy a medve a nyúllal verekedjék. Hej, szörnyű haragra lobbant a medve. Azt mondta a szegény embernek: - Megállj, te hitvány féreg, azért, hogy kikacagtál, elpusztítom mind a két ökrödet, de elpusztítalak téged is! Bezzeg a szegény embernek elment a kedve a kacagástól. Könyörgött a medvének, csak estig ne bántsa, estére megszántja a földjét, beveti búzával, legalább maradjon valami a gyermekeinek. - Jól van - mondta a medve -, meghagyom az életedet estig, csak eredj szántani. Visszament a szegény ember az ekéhez, de majd felvetette a nagy búbánat, szomorú volt, mint a háromnapos esős idő. Történetesen arra vetődik egy róka, köszön s kérdi: - Miért búsulsz, földi? - Haj, ne is kérdezd, róka koma, nagy az én bánatom! Mikor a szántást elvégzem, idejön a medve, s elpusztít engem is, az ökreimet is. Mondja a róka: - No, azért ne ereszd búnak a fejedet, majd segítek én rajtad, hanem aztán mit fizetsz? - Hát én mit tudjak fizetni - kesergett a szegény ember -, mikor semmim sincs az égvilágán. - Na de mégiscsak van valamid - mondja a róka -, ahol van ökör, van ott tyúk is, kakas is. “Az ám - gondolja magában a szegény ember -, van a feleségemnek kilenc tyúkja s egy kakasa, azt a rókának ígérem.” Egyszeriben kezet csapnak, megegyeznek, hogy a szegény ember kilenc tyúkot s egy kakast ad a rókának, hogyha az megmenti az életét. Azt mondta a róka: - Hallgass ide, szegény ember. Én elbújok egy bokor mögé, s mikor jön a medve, kürtölök. A medve megijed, azt hiszi, hogy vadászok jönnek, még ő kér téged, hogy rejtsd el valahová. De míg estére kerekednék az idő, hozok én neked egy szeneszsákot a szénégetőktől, s abba a medvét belebújtatod. Akkor én előjövök a bokor mögül, kérdem tőled: “Mi van abban a zsákban, te szegény ember?” Mondjad te, hogy szenestőke. “De azt már nem hiszem” - mondom én. “No, ha nem hiszed, mindjárt elhiszed” - mondjad te, s vágj a fejszéddel, ahogy csak tudsz, olyan erővel a medve fejéhez. Azzal a róka elszaladt, s egy óra sem telt belé, hozott egy szeneszsákot a szegény embernek, aztán elbújt a bokor mögé s várta a medvét. Hát amikor a szegény ember elvégezte a szántást, jött csakugyan a medve, s messziről mormogta: - No, szegény ember, most vége az életednek! De bezzeg egyszeribe inába szállott a bátorsága, mert a róka a bokor mögött elkezdett kürtölni. - Jaj, jaj, szegény ember, nem bántlak, csak bújtass el valahová! - Én nem tudom - mondja a szegény ember -, hová bújtassalak, hacsak ebbe a szeneszsákba be nem bújsz. - Ó, de jó - mondotta a medve -, itt nem találnak meg a vadászok! Hirtelen belebújt a szeneszsákba, a szegény ember bekötötte a zsák száját; akkor jött a róka, s úgy, ahogy megegyeztek, kérdezte, mi van a zsákban. A róka nem hitte, a szegény ember pedig fogta a fejszéjét, úgy rácsapott a szenestőkére, akarom mondani a medve fejére, hogy az egyszeribe szörnyethalt. - No, te szegény ember - mondotta a róka -, megmentettem az életedet, ne felejtsd el, hogy mit ígértél. Holnap elmegyek a kilenc tyúkért meg a kakasért. - Csak gyere, róka koma, gyere - mondotta a szegény ember. Gondolta magában: “Hiszen ha neked van eszed, van nekem is, tanultam tőled valamit.” Hazamegy a szegény ember, vacsorázik, lefekszik, de jó hajnalban, mikor a kakas elkezd kukorékolni, már jött a róka, kopogtatott az ajtón. - Itt vagyok, szegény ember, eljöttem a kilenc tyúkért s egy kakasért. - Várj csak, komám, várj - kiáltott a szegény ember -, egyszeribe felöltözöm! De eszében se volt, hogy felöltözzék, hevert tovább az ágyban, s egyszerre csak elkezdett csaholni, mint egy kopó. Bekiált a róka: - Talán bizony kopó van nálad, szegény ember? - Jaj, lelkem komám, én nem tudom, honnét, honnét nem, két kopó az este besompolygott a szobába, s most nem bírok velük, megszagoltak téged, s rád akarnak törni. Megijedt a róka, bekiáltott: - Csak addig tartsd vissza, míg elszaladok! Bezzeg nem kellett neki sem tyúk, sem kakas, szaladott, mintha szemét vették volna, árkon-bokron keresztül. Még talán most is szalad. Itt a vége, fuss el véle!     szerk. Kovács Ágnes Icinke-picinke - Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1972