Volt egyszer, hol nem volt egy pár cseléd s azoknak egy fiúgyermekük. Amikor a gyerek felnövekedett annyira, hogy az iskolát elhagyta, azt mondta az anyjának, ő elmenne szerencsét próbálni. Az anyja váltig nem akarta, de látta, hogy nem bír vele, hát tarisznyát tett néki. A fiú meg beért egy nagy erdőbe, s jól benn járt már, mikor látja, hogy tizenkét szekér jön véle szembe, megrakva tengerinádvesszővel. Odaérnek, köszön, felkiált az első béresnek, hogy adjon neki egy tengerinádvesszőt. - Válasszál, fiam, amilyet akarsz - biztatta a béres. De a tizenkét szekérről sem talált olyat, amilyen kellett volna. Elköszönt, és ott hagyta őket. Ment, mendegélt, az erdőből kiért, ment hetedhét országon keresztül, s elért a tenger széléhez. Ott bámészkodik összevissza, hát két tengerinádat lát egyszerre felnőni! Azonnal tudta, hogy az egyik jó lesz puskának, a másik meg kardnak. Odament, levágta. Hanem a tengerinádak tövében volt egy királyi palota, ő meg beszédbe eredt a királykisasszonnyal, annyira, hogy megkérdezte tőle, nem számít-e férjhez menni. Azt felelte erre a királykisasszony, hogy férjhez menne ő, csak nem kap olyan vőlegényt, akinek éppannyi pénze volna, mint neki, másformához nem adja az apja. Ezzel aztán a legény el is búcsúzott, útnak indult magányosan. Ment, mendegélt tovább, s addig ment, míg beért egy városba. Éppen vasárnapi nap volt, mentek a templomba a népek. Õ is bement, de éppen olyan helyre talált ülni, ahol a király fia ült. Annak azonnal feltűnt, mennyire hasonlít rá a diák, s mikor kijöttek a templomból, meghívta a palotába ebédre. Az öreg király épp kinn sétált a palota előtt, a királyfi meg is kérdezte tőle: - Apám, melyikünk a maga fia? - Te vagy - azt mondja -, megismerlek az öltözetedről. De másképpen aligha tudnám megmondani. Ebédnél rendesen ki is kérdezte a diákot, honnét jött, kicsoda, hová indult. Végül azt mondta, ne kóboroljon már tovább, maradjon velük, fiává fogadja, testvér nélkül úgysem ér sokat az ember. Együtt nevelkedett hát a két fiú, s minthogy nemcsak egyformák, hanem egyidősek is voltak, egyszerre kellett volna házasodniuk is. De ők csak utaltak egymásra, hogy: - Házasodj meg, testvér! - Házasodj te meg! Egyszer aztán azt mondja a királyfi: - Az a baj, hogy nekem tizenkét szekér pénzem van, s az apám csak olyan lányt enged elvenni, akinek ugyanennyi lenne a hozománya. - Tudok egy olyat. Csak azt nem tudom, hozzád menne-é. Megbeszélték a dolgot, s odahajóztak a tengerinádak tövébe, a királyi palotához. Úgy gondolták, hogy a királyfi bemegy, a diák meg kinn marad, megvárja, mire ment a királyfi a lánykéréssel. Ki is jön a királyfi azzal, hogy egy szekér pénzzel többje van a lánynak, nem adják hozzá. - Akkor megszöktetjük. Menj vissza elköszönni, én meg a küszöbhöz állítom a hajót, aztán ha a királykisasszony rálép, megindítom, és már itt sem vagyunk! Úgy is lett, addig búcsúzkodtak, addig beszélgettek, hogy egyszer csak leléptek a küszöbről, s mire a királylány szétnézett, messze benn voltak már a vízen, kénytelen volt velük maradni. Éjjel, ahogy a diák őrzi a hajót, kiáltást hall fentről, s látja, egy griffmadár szól le hozzá: - Tengerinádpálcás diák! Viszitek a királykisasszonyt, de nem tudjátok, hogy kinek! Mert mikor kiértek a víz szélére, ott jártatják a király szürke csődörét. Az megugrik majd a királyfival, és szörnyet hal, mikor leesik! De ha elmondod ezt valakinek, márványkővé leszel térdig! „Majd én vigyázok a királyfira” - gondolta a tengerinádpálcás diák. De megint csak lekiált a madár: - Tengerinádpálcás diák! Viszitek a királykisasszonyt, de nem tudjátok, hogy kinek! Mert mikor a lakodalom javában áll, az új pár kisétál majd a kertbe. Az öreg királynak van egy régi katona szolgája, egy bokorból nyulat les, s nem a nyulat lövi le, hanem a királyfit! De ha elmondod ezt valakinek, márványkővé leszel kötésig! „Majd én vigyázok a szolgára, hogy ilyet ne tehessen” - gondolta a tengerinádpálcás diák, de a madár harmadszor is lekiáltott: - Tengerinádpálcás diák! Viszitek a menyasszonyt, de nem tudjátok, hogy kinek! Mert mikor a lakodalom elmúlik, a királyfit megöli a tizenkét fejű sárkány, a feleségét meg elviszi magával! De ha ezt elmondod valakinek, márványkővé leszel tetőtől talpig! Ezzel ki is értek a víz szélére, felköltötte a szerelmeseket, kisétáltak a hajóból, és tényleg ott jártatták a csődört! A királyfi rögvest fel akart rá ülni, dicsekedett a mátkájának: - Nézd meg, úgy lovagolok, mint a szélvész! A diák meg a tengerinádpuskájával hirtelen lelőtte a csődört. - Ejnye, testvér, mért hozol rám szégyent?! - hökkent meg a királyfi. - Hallgass, mert ha én nem volnék, te sem volnál! - szólt rá amaz. Ezzel aztán felmentek a kastélyba, megmutatták a menyasszonyt az öreg királynak, hogy szép ugyan, de egy fillérje sincs, mert megszöktették. A király nem haragudott érte, összehívta a hercegeket, grófokat, bárókat, tartott javában a lakodalom, csak a tengerinádpálcás diák szomorkodott. Egyre azt leste, az új pár hol, merre járkál, s mikor látta, hogy kimennek a kertbe, ő is felkapta a tengerinádpuskáját, s ment utánuk. Látja ám, hogy az öreg katona ott ül már a bokorban. Mit tegyen? Lelőtte. - Nagyot hibáztál, mert ezért apám erősen megharagszik! Kedves régi szolgája volt, bajod lesz belőle! - hüledezett a királyfi. De ő megint csak azt felelte rá: - Hallgass, testvér, mert ha én nem volnék, te sem lennél már! És mivel igen szerették egymást, nem mondták el, hogy esett a dolog, azt állították mind a hárman, hogy a katona magát ölte meg. Elmúlt a lakodalom, a temetés is, végezte mindenki a dolgát, de a tengerinádpálcás diák olyan szomorú volt, hogy a királyfi megkérdezte tőle: megbánta tán, hogy néki kommendálta a királykisasszonyt? Azt felelte, dehogy bánta ő meg, épp csak az a kérése, hogy lehessen vélük egy szobában egy ideig. Várta, amit a griffmadár harmadszor kiáltott. Ott virrasztott az asztalra borulva. Alighogy elütötte az éjfélt, nagy szél kezdett fújni, mert jött a sárkány. Megverte az ajtót, a diák meg kiszólt: - Ki dörömböl? - Nyiss ajtót, mert a tizenkét fejű sárkány! Odamegy az ajtóhoz, de csak annyira nyitja meg, hogy egy fejét dugja be egyszerre a sárkány, ő meg levágja a tengerinádkardjával. Három feje maradt, mikor beengedte, hogy végezzen vele. Gödröt ásott az ágy alá a karddal, oda elkaparta, aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszaült az asztalhoz, s elaludt. A királyfi meg nézi reggel, hogy minden csupa vér, látja, hogy a diák is, erre már kiabálni kezd. Szaladnak a cselédek, szörnyülködnek. Jön az öreg király, az is. Felébresztették a diákot, s addig-addig faggatták, mi történt, hogy elmesélte, miért tett ő mindent úgy, ahogy tett. De máris márványkővé dermedten állt előttük, beteljesedett a jóslat. Kegyetlen nagy bánat lett úrrá az országban, gyászt hirdettek, s a nép egyre gyászolt még, mikor a palotában aranyhajú ikrek születtek. Így aztán sírtak is, örültek is. Ekkor jött az országba egy öreg koldus, aki megtudta, mi lett a diákkal, s indult a palotába máris. - Király atyám, így meg így hallottam, igaz-e, hogy itt valaki kővé változott? Erre úgy elkezdett mindenki sírni, hogy már nem is kellett mondaniuk semmit. Mikor meg a márványkövet is meglátta a koldus, csak elmondta, amit gondolt, aztán vagy megteszik, vagy sem. Mert az aranyhajú ikrek vérétől változik vissza a kő. Meggondolták a dolgot, s megengedték végül, hogy a koldus megvágja a gyerekek ujját, s a vérrel megkenje a márványkövet. Így változott vissza a kő százszor különbre, mint volt régen. Nagy volt az öröm! A diákra a király rábízta minden kulcsát, a bizalmába vette. Kilencvenkilenc kulcsot adott néki azzal, hogy az utolsót ne használja. Senki nem léphetett az utolsó szobába, talán emberemlékezet óta. Õ meg egyre azon gondolkodott, mi lehet ott, miféle nagy titok, s egyre a kulcslyukon volt a szeme. De csak három kádat látott benn. Egyszer, amint ott talál leskelődni, látja, hogy három kisasszony épp fürödni készül. Ahogy a legkisebbet meglátta, nagy szerelemre lobbant. Attól kezdve mindig várta őket, s épp ott volt, mikor megérkeztek hattyúmadár képében. Berepültek az ablakon, kibújtak a hattyúruhából, s fürdés közben így beszéltek egymáshoz: - Ha most valaki idejönne, s eldugná a ruhánkat, sose tudnánk elmenekülni! „Na - gondolta a diák -, legközelebb el is dugom a legkisebb ruháját, s itt tartom magam mellett!” Úgy is tett. A két idősebb kimenekült az ablakon, a legszebb meg ott maradt ruha nélkül. Nem is ellenkezett, rálett, hogy felöltözik menyasszonyi ruhába, s hozzámegy a diákhoz feleségül. Örült mindenki, összehívták megint a hercegeket, grófokat, bárókat. Egyik úr a másik kezére adta a menyasszonyt, csodálkoztak, hogy olyan könnyeden táncol. A menyasszony meg azt felelte mindig, hogy az igazi ruhájában táncolt különben is! Mivel nem tudták, miről beszél, mindenki kérlelte a vőlegényt, hozza elő az igazi ruháját. Erre már a menyasszony is megijedt: - Ide ne hozd, mert átok van énrajtam, ha magamra veszem, akárhogy szeretlek is, el kell hogy hagyjalak! De a diák megint nem tudta megőrizni a titkot, engedett a hercegek, grófok, bárók kérésének. A menyasszony a táncosa kezén egyszer csak megrázkódott, hattyúvá változott, és kimenekült a nyitott ablakon. Szaladt volna utána a diák, de a magasból szólt csak vissza néki: - Magas hegyen magas vár van, magas vár tetején egy fényes csillag, oda gyere el, ha látni akarsz! Isten veled! A lakodalmas nép csak szörnyülködött, ő meg feltette magában, hogy utánamegy. Túl járt már hetedhét országon, a lova is kidöglött alóla, de még házat nem látott, csak sík földet. Onnan meg erdőbe jutott. De most mintha látna egy kunyhót! Na, hála isten, ott valakinek csak kell már lennie, aki útbaigazítja! Beköszön a házba, s egy öregasszonyt talált benn. Kérdezgette, nem tudja-e, hol van magas hegyen magas vár, magas vár tetején fényes csillag. - Én biz nem tudom, kedves gyermekem - feleli rá az öregasszony -, hacsak a fiam nem tudja. - Ki a kelmed fia? - Az én fiam a Nap. Egész nap oda van napszámban. - Aztán mikor jön haza? - Majd estére - mondja az öregasszony. Nincs más hátra, meg kell várni az estét. Akkor haza is ment a Nap, s kérdi tőle az anyja: - Fiam, tudod-e, hol lehet magas hegyen magas vár, magas vár tetején egy fényes csillag? Mert ez a jó ember oda menne, s nem tudja, hol keresse. - Azt csak az én bátyám ha tudja. - Ki volna az? - kérdezi a diák. - A Szél. - De merre, hol lakik? - Menj az úton, míg egy másik ilyen kunyhót nem találsz, mint a miénk - igazította útba a Nap. Na, reggelre oda is ért, ott is talált egy öregasszonyt, köszönt, és azt is megkérdezte, nem tudja-e, hol van magas hegyen magas vár, magas vár tetején egy fényes csillag. - Én bizony nem tudom, hacsak a fiam nem tudja, a Szél. Egész nap oda van napszámban, este jön csak haza. Kérdik este a Széltől, hol van magas hegy tetején magas vár, magas vár tetején egy fényes csillag. Mondja a Szél: - De hiszen ott voltam ma is, és holnap is oda megyek. Te meg, ha oda akarsz jutni, menj mindenütt a guruló tövisbokor után! Jó sokáig gurult ám a tövisbokor, jó sokáig szaladt utána, egészen a hegyig. De az olyan magas volt, fel se látott rá, csak azt látta, hogy víz fogja körül. A túlsó oldalán talált egy vízimalmot. Bement, hogy a molnártól tanácsot kérjen. - Hát, atyafi - mondta neki a molnár -, oda maga nem jut fel, hacsak egy hordóba be nem fenekelem. Mindennap jön egy griffmadár le lisztért, abban a hordóban felküldöm a liszttel. Azzal befenekelte a hordóba, s kigörgette a malom elé. Délfelé ereszkedett le a griffmadár, karma közé kapta a hordót, vitte felfelé, de nehéz volt, lassan haladt. A kisasszonyok odafenn kiküldték a szolgálót, nézze meg, jön-e a madár a hordóval, kellene már a liszt! A szolgáló azzal ment be, hogy jön, de nagyon lassan, másból kell ebédet csinálni. Nagy sokára aztán a griffmadár letette a hordót a palota elé, begörgették a pitvarba, és hozzákezdtek ebédelni. Ebéd közben töltögették a bort. - Isten éltessen bennünket! De a legkisebb csak sóhajtozott: - Jaj, édes tengerinádpálcás diákom, ha én ezt a poharat neked adhatnám! - Itt vagyok, adhatod! - felelt rá a diák a hordóból. Szaladnak ki az emberi beszédre, nézelődnek, de sehol senki. Bemennek, megint csak töltik a bort, megint ugyanúgy járnak! Na, ekkor már ő is ütötte a hordót odabentről. Kiütötték gyorsan a hordó fenekét, a liszttől szépen megtakarították a diákot, s befejezték végre a lakodalmat. Odafent maradtak a magas hegyen, boldogan élnek a tündérfeleséggel máig is, ha azóta meg nem haltak.   szerk. Dömötör Ákos Fótonfót király - Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1985