• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

Az állatsógorok

Részletek

Látogatás
9591
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star10
Hol volt, hol nem volt, az innenen innen, a túlnanon túl, a korpahegyek tájékán magasodott egy üveghegy. Annak a tetején egy fenyőszál, a fenyőszál tetején egy tű, arra volt ráakadva egy rossz szoknya. Annak a szoknyának a hetvenhetedik ráncából pottyant ez a mese. Volt a világon egy szegény ember. Volt neki három szép lánya meg egy János nevű fia. A szegény ember nagyon szeretett olvasgatni. Egyszer azt olvasta, hogy ő a lányait a legelső kérőnek odaadja. Ezt a bölcsességet a János fiának is meghagyta. Mást sem tudott ráhagyni. Hamarosan meghalt. János elörökölte a nagy szegénységet meg azt a hagyatkozást, hogy lánytestvéreit a legelső kérőnek adja oda. Ahogy olvas János, odarepült egy Tarkavarjú: - Kár, kár, add nekem a legidősebb húgodat feleségül! - Már olyat nem teszek, hogy szárnyasállatnak adjam a húgom feleségül! A tarkavarjú elrepült, de a János legidősebb húga elsírta magát: - Látod, édesapánk azt hagyta, hogy a legelső kérőnek adj oda! - Ha mindenáron szárnyasállathoz akarsz feleségül menni, szedd a sátorfádat, eredj! - mondta János. A lány kiszaladt, utánakiáltott a Tarkavarjúnak: - Várj meg! Megvárta, vitte az erdő fáin ringatózó fészkére. Ahogy János másnap olvasgat, beszállt a Feketekánya. - Add nekem a középső húgodat feleségnek! - Már olyat csak nem teszek, hogy a középső húgomat is szárnyasállathoz adjam! Akkor a Feketekánya kirepült, a középső lánytestvér elsírta magát: - Meghagyta édesapánk, hogy a legelső kérőnek adj oda! - Ha mindenáron szárnyasállattal akarsz élni, szedd a sátorfádat, eredj! A lány a Feketekánya után kiáltott: - Várj meg! - Megvárta. Elrepültek a rengeteg sűrű erdőbeli fészkükre. Másnap János éppen olvasgat, berepült a Csergőszarka: - Add nekem a legkisebb húgodat feleségül! - Két testvéremet már szárnyasállat vette feleségül, hogy adnám oda a legkisebb húgomat is! - mondta János. A Csergőszarka azt mondta: cserr, cserr, elrepült. Hanem a legkisebb lány akkor elsírta magát: - Édesapánk azt hagyta, hogy a legelső kérőnek adjál feleségül! - Ha mindenáron szárnyasállathoz akarsz menni, akkor szedd a sátorfádat, eredj! Akkor a lány kiszaladt, utánakiáltott a Csergőszarkának: - Várj meg! - Megvárta, együtt repültek az erdősűrűségek fáin ringatózó fészkökbe. János olvasott tovább. Egy helyen azt találta, hogy létezik a világon egy gyönyörűséges Tündérszép Ilona. A fejébe vette, hogy ő azt fölkutatja, feleségül kéri, ne maradjon magában ezen a vaksi világon, ha már a testvérei férjhez mentek. El is indult, ment egy napot, ballagott kettőt, az erdőben a lába előtt ugrándozik a Tarkavarjú. - Eredj előlem, Tarkavarjú, mert fölrúglak, hogy elesel! - Nono, sógor - így a Tarkavarjú -, már nem ismersz meg? Akkor János megismerte, hogy a Tarkavarjú neki a legidősebb húga révén a sógora. Elmentek mindjárt a kastélyukba. Örült Jánosnak a testvére, hogyne örült volna. De János azt kérdezte: - Hallottátok-e hírét Tündérszép Ilonának? - Már nagy darab földeket beutaztam - mondta a Tarkavarjú -, de sose hallottam róla. Másnap János megindult. Ment a rengetegen keresztül, estére kelvén előtte ugrált a Feketekánya. - Eredj előlem, Feketekánya, mert fölrúglak, hogy elesel! - Nono, sógor, hát nem ismersz meg? - így a Feketekánya. Akkor megismerte János, hogy a Feketekánya neki a középső húga révén a sógora. Mentek is mindjárt a kastélyukba. Mulattak, vacsoráztak, kérdezi János, hogy hallották-e hírét Tündérszép Ilonának. - Már én nagy földeket bejártam Feketekánya létemre, de én még sohasem hallottam róla! Megy másnap reggel János, mendegél a nagy pusztaságokban, hát hirtelen eléje röppen a Csergőszarka. - Eredj előlem, Csergőszarka, mert felrúglak, hogy hetet bokázol! - Nono, sógor - így a Csergőszarka -, nem ismersz meg? Akkor János megismerte, hogy a legkisebb húga révén ez a Csergőszarka neki a sógora. Mentek is nagy örömmel a kastélyába. Reggelig mulattak. Közben kérdezte János: - Tündérszép Ilonának megfordult-e legalább a híre felétek? - De meg ám! - így a Csergőszarka. - Itt lakik az a hetedik korpahegyen innen, a maga kastélyában. A kastély tetején ül egy kakas, az vigyázza a házat. Ha az hamarébb meglát, mint te őt, akkor be se menj a kastélyba. De ha te látod meg hamarébb, leesik, és beléphetsz. Megy János nagy örömmel, de ahogy a várkapuba ér, látja, hogy éles, eleven kardok suhognak a kapu szájában. Elbúsulta magát, de aztán azt gondolta: „Egy életem, egy halálom, minek legyek Tündérszép Ilona nélkül?" Belépett. Addig a kardok megálltak a csapkolózásban. Ment János hetvenhat üres szobán keresztül. A hetvenhetedikben megpillantja Tündérszép Ilonát. Éppen aludt, a kardja a falra volt akasztva. János is fáradt volt. Huszonegy ólomgolyó húzta a szempilláját. Fölakasztotta a kardját a feje fölé, lefeküdt a földre. Elaludt. Mikor a lány fölébredt, látja ám, hogy egy idegen legényféle alszik a szobájában. Mindjárt a kardjához kapott, hogy lekaszabolja, amiért odamerészkedett. De azután azt gondolta, hogy nem teheti, mert az idegen is lekaszabolhatta volna őt, amíg aludt. Az sem tette. Hanem amikor János fölébredt, akkor kérdezte tőle a lány: - Hol jársz te itt, ahol a madár se jár? - Tégedet kereslek szerte a világon, mert apámnak olvastam a könyvében, hogy a világ leggyönyörűbb teremtménye te vagy, Tündérszép Ilona! Elgondoltam, hogy egy életem, egy halálom, nélküled nem lehetek! - Ha már annyit fáradoztál - így Tündérszép Ilona -, én a tiéd, te az enyém, legyünk egymásé! Így éltek aztán egy hétig. Mikor fogytán volt az élelmük, Tündérszép Ilona elment vadászni abba az erdőbe, ahová csak neki volt bejárása. János nem mehetett vele. De hogy ne unatkozzon, azt mondta neki a lány, addig járja végig a kastély kilencvenkilenc szobáját. A századikba ne menjen be, mert abból nagy baj kavarodik. De Jánost éppen a századik szoba után hajtotta leginkább a kíváncsiság. Odament, benyitott, hát uramfia! - egy kilencfejű sárkány volt a falra szögezve, de még fölszögeztében odaszólt Jánosnak: - Ó, János, de régen vártalak, hogy nem jöttél előbb?! Csöppents egy csöpp vizet a lábamra! János csöppentett. A szög eleresztette a sárkány lábát. - Csöppents a kezemre is! János csöppentett. A szög eleresztette a sárkány kezét. - Csöppents a mellemre is! János csöppentett. A szög teljesen eleresztette a sárkányt. Azzal az se szó, se beszéd, kihussant az ablakon, ment Tündérszép Ilona után, fölkapta, vitte a sárkányok tanyájára. János ezt nem tudta. Várta, csak várta Tündérszép Ilona visszaérkezését. De már sötétedett, nem jött. A legény bolyongott a kastélyban, a kertben. Egyszer hallja, hogy az istállóban nyerít, kapar egy ló. Odament hozzá. - Mi bajod, édes lovam, amikor van szénád, van zabod, van italod? - Van szénám, van zabom, van italom, de nincs már szép gazdasszonyom! Elragadta a kilencfejű sárkány! - Tegyünk róla, hogy visszaszerezzük - mondta János. A ló bólogatott, János fölpattant a hátára, meg sem álltak a kilencfejű sárkány kertjénél előbb. Tündérszép Ilona nagy szomorúan sétált benne. János a nyergébe kapta, mint a szél, vágtattak haza. De félúton sem járhattak, a kilencfejű sárkány lova is nyerített, kapart az istállójában. Odament a kilencfejű sárkány: - Mi bajod, édes lovam? Van szénád, van zabod, van italod? - Van szénám, van zabom, van italom, de nincsen már szép gazdasszonyom! Akkor tudta meg a sárkány, hogy itt járhatott János. Mindjárt a lovára ugrott, szélnél sebesebben repült, Jánost meg Tündérszép Ilonát félúton utolérte. - Egyszer már megkegyelmeztem az életednek, amikor a szögről leeresztettél, de most nem menekülsz! Azzal csak egyet szorított Jánoson, annak vége lett. Ezen Tündérszép Ilona annyira elsírta magát, hogy az erdő madarai fölriadtak. Odaszálltak János szárnyas sógorai. Tündérszép Ilonával pedig szélnél sebesebben elvágtatott a kilencfejű sárkány. Akkor aztán a szárnyas sógorok hárman hatfelé repültek. Hoztak élesztő füvet, gyógyító követ, forrasztó erejű nyárfalevelet. Megkenegették a sárkány körmei nyomát, így aztán János fölébredt. - Minek ébresztettetek életre, kedves állatsógoraim, mikor Tündérszép Ilona ölében álmodtam! A sógorai azt válaszolták: - Álmodtál volna örökre, de most nem alhatsz, amikor Tündérszép Ilona vár rád! - Csak tudnám, hogy jutok el hozzá. - Elmégy a kilencfejű sárkány anyjához szolgálni. Követeld ki tőle béredül azt a csikót, amelyik holnapután éjfélben születik. A többi majd megy a maga útján. Úgy is lett. Este János már beköszöntött a kilencfejű sárkány ördöngös anyjához: - Szerencsés jó estét, kedves öreganyám! - Szerencséd, hogy öreganyámnak szólítottál, különben tüstént békává változtattalak volna! Mi járatban vagy erre? - Szolgálatot keresek. - Jó helyen jársz, éppen bérest keresek. Mennyiért állsz hozzám? - Azért a csikóért, ami holnapután éjfélkor születik. - Azt nem adom. Nálam három nap egy esztendő. Adok rá háromszáz forintot. - Akkor olyan gazdát keresek, ahol lóval fizetnek! - emelte a kalapját János. A végén megegyeztek a csikóban. Másnap János legelni hajtotta a lovakat. Az öregasszony vasgereblyével megvakarászta őket, Jánost föltarisznyázta, egy liter bort is adott neki, amitől a fiú elszenderedett. Amikor fölérzik, nincsenek a lovak sehol. Elszomorodott, de eszébe szökkent, hogy van neki egy tűzcsiholó acélja meg kovaköve. A kettőt összecsihantotta, megjelent előtte egy ősz öregember. - Mi a bajod János? - kérdezte. - Nem egyéb, mint az, hogy az ördöngös vénasszony lovai elszöktek. Most aztán vége az életemnek! - Egyet se búsulj - mondta az öregember, hanem látod azokat a kácsákat a vízen, hát a kötőféket vágd a fejükhöz, mindjárt lóvá lesznek! János úgy is cselekedett. Estig legeltetett, amikor hazahajtott, az ördöngösöregasszony mérgelődött, hogy ez a János ugyanvalóst nagyobb bűbájos lehet, mint ő, ha vissza tudta varázsolni a kacsává lett lovakat. Másnap megint megy János lovat legeltetni. Az ördöngös öregasszony Jánost föltarisznyázta kenyérrel, szalonnával, egy liter bort is adott mellé. - Ha a lovaknak valami baja esik, vége az életednek! - mondta. János, ahogy kiért a jó füvű legelőre, maga is evett-ivott, el is szenderedett. Mikor fölérzett, nincsenek a lovak sehol. De a kácsák se a vízen. Nagyon elbúsult, hogy most már vége az életének. Hanem összecsihantotta a tűzi kézségét, az acélt a kővel, megjelent az ősz öregember. - Mi bajod, János? - Nincs egyéb, mint az, hogy a lovak elszöktek valahová. - Egyet se búsulj! Nézd azt a pocsolyát. Ott hempereg benne három kocadisznó. Vágd a fejükhöz a kötőféket, mindjárt lóvá lesznek! János hozzájuk vágta a kötőféket, a disznókból lobogó sörényű lovak lettek újra. Estig legeltetett, hazahajtott. Az ördöngös vénasszony mérges volt, hogy ez a János béres nagyobb bűbájos lehet, mint ő. Fente a fogát, hogy harmadnapra, mikor fizetni kellene, mert kitelt az esztendő, majd elbánik ő Jánossal. Reggel a vasgereblyével nemcsak vakarta a lovait, hanem ütötte is, miért nem bújtak el jobban János elől. De azért föltarisznyázta a fiút, bort is tett neki. - Ha a lovakkal baj lenne, vége az egy szem életednek! - kiáltott még János után az ördöngös. Minden úgy történt, mint a két első napon. János evett-ivott, elszenderedett, mire fölébredt, a lovak nincsenek sehol. Csihantott a csihantójával, megjelent az ősz öregember. - Mi bajod, János? - Nem egyéb, mint hogy a lovak elszöktek, se kácsa a tóban, se disznó a pocsolyában, most aztán vége az életemnek! - Egyet se búsulj - biztatta Jánost az ősz öregember. - Gyere velem az ördöngös tanyájára, mert tojássá tette a lovakat, belekeverte a többi közé, hogy eldugja előled. Majd én segítek kiválogatni. Mentek aztán. Az ördöngös éppen nem volt otthon. Az ősz öreg bebújt a kulcslyukon, adogatta kifelé Jánosnak azokat a tojásokat, amikben el voltak a lovak bújtatva. - Vágd hozzájuk a kötőféket! János hozzájuk vágta. Ott nyerítettek az elveszett lovak. Mikor hazaért az ördöngös, nagyon haragudott Jánosra, amiért kifogott rajta. Nem volt mit tegyen, odaadta a csikót a szolgálatáért. De a csikó olyan gyönge volt, Jánosnak ölben kellett vinni egy darabon. Zsenge fűvel etette, tiszta vízzel itatta. Egyszer erőre kapott a csikó, s megszólalt: - Pattanj a hátamra, kedves gazdám, száguldjunk, mint a szél Tündérszép Ilona nyomában, mert már kisírja a két szemét utánad. Megindultak aztán, hamarost ott is voltak a kilencfejű sárkány kastélyánál. János fölkapta Tündérszép Ilonát, repült vele hazafelé. A kilencfejű sárkány ezt nem tudta. De hallotta, hogy kapar a lova. Kérdezi tőle: - Van szénád, van zabod, van italod, mi a bajod? - Van szénám, van zabom, van italom, de már nincs, nem is lesz szép gazdasszonyom! Akkor kapott észbe a sárkány. Rohant Tündérszép Ilona után, de nem érte utol. A kilencfejű sárkánynak szomorúságában három feje is hervadozott. Aztán megint három, úgy aztán vége is lett. Jánosék boldogan éltek, míg meg nem haltak.   szerk. Tóth Béla Legeltetés a három sárkány pusztáján - Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1984
Értékelés
★★★★½
3 szavazat