• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

Az aranytollú madár

Részletek

Látogatás
9589
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star10
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy fiatal király, s annak egy szép felesége. Még egy esztendeje sem múlt a házasságuknak, háborút üzent a szomszéd ország királya, s a fiatal király keserves könnyhullatások közt elbúcsúzott a feleségétől, s ment a háborúba. Telt-múlt az idő, a háború sokáig tartott, s azalatt a királynét két aranyhajú gyermekkel áldotta meg az Isten. Fiú volt az egyik, leányka a másik. De a királyné meg sem láthatta a szívéről szakadt drága gyermekeit, mert az a vénasszony, akit a király a felesége mellett hagyott, amíg oda lesz a háborúba, éjnek idején, amint a gyermekek megszülettek, kilopta őket a palotából, beletette egy kosárba, elvitte az erdőbe, s ottan egy fa alá letette. Reggelre visszatért az öregasszony, s mondta neki a királyné: - Jaj, hallgasson ide, öreg szülém, milyen csudálatos álmot láttam az éjen! Azt láttam álmomban, hogy két aranyhajú gyermekkel áldott meg az Isten. Mondta az öregasszony: - Az bizony elég csodálatos álom, felséges királyné, mert be is teljesedett az álma, de visszafelé. Nem megáldotta az Isten, hanem megverte, mert két szörnyeteg teremtést találtam az ágyában, s hogy ne irtózzék tőlük, ha felébred, elvittem az erdőbe, s ott elpusztítottam. Sírt a szegény királyné, hogy őt az Isten így megverte, de aztán mégiscsak megköszönte az öregasszony jóságát. Ha már úgy volt, s csakugyan szörnyeteg teremtésekkel verte meg az Isten, jobb volt, hogy meg sem látta, s még jobb, hogy a király nem látja meg - ne is tudjon róluk. Hej, pedig ha tudta volna, hogy a vénasszony boszorkány volt valóképpen, s azt szerette volna, hogy a király az ő leányát vegye feleségül! De a királyné erről semmit sem tudott. Hát azalatt az erdőben mi történt? Az történt, hogy ahová a gyermekeket letette a boszorkány, arra ment egy fehér szarvas, szarvánál fogva fölvette a kosarat, s vitte a gyermekeket az erdőn át. Ment, mendegélt a szarvas, aztán megállt egy csorgós kútnál, ott háromszor egymás után nagyot bődült, hogy csak úgy zengett belé az erdő. Egyszerre csak honnét, honnét nem, elélibbent egy tündérleány, lekapja a kosarat a fehér szarvas szarváról, és eltűnt a sűrű rengetegben. Ez a tündérleány az erdők leánya volt. Ott lakott az erdőben, mégpedig gyémántpalotában, egyes-egyedül: No, most már nem volt egyedül. Örült is a gyermekeknek, hogy nem találta helyét nagy örömében. Úgy dajkálta őket, mintha édes gyermekei lettek volna. Telt-múlt az idő, a gyermekek már hétesztendősek voltak, s egyszer az erdők leánya elküldte a fiút egy korsóval, hogy hozzon vizet a csorgós kútról - de meghagyta erősen, hogy sokáig ne maradjon, siessen vissza a palotába, a korsóra pedig úgy vigyázzon, mint a szeme fényére. Elment a fiú a csorgós kúthoz, s amint éppen vizet akarna meríteni, látta, hogy egy aranytollú madárka mindig ott repked fölötte. Mindjárt félbehagyta a vízmerítést - szerette volna megfogni a madarat, kapkodott utána a kezével, a kalapjával, még a korsójával is, de hiába, az aranytollú madár csak ingerkedett vele. Megcsapta a szárnyával a fiú arcát, s mikor éppen meg akarta fogni, huss! Följebb reppent. Aztán ismét lecsapott a madárka, csalogatta a. fiút, addig s addig, hogy a fiú utána dobta a korsót. Haj Istenem! De lett erre sírás. Most ő mit tud csinálni? Ha korsó nélkül megy haza, megveri az anyja! Ezalatt az erdők leánya nem tudta elgondolni, hová maradhat ilyen sokáig a fiú. Utána küldte a kisleányt, ennek is egy korsót adott a kezébe, s ugyancsak a lelkére kötötte, hogy egy szempillantás alatt mind a ketten otthon legyenek. Odament a kisleány, s hát a testvére sír keservesen. - Hát te miért sírsz? - Jaj, hogyne sírnék, lelkem testvérem! Látod azt a szép aranytollú madarat? Meg akartam fogni, s eltörött a korsóm. Abban a pillanatban ismét lecsapott az aranytollú madár, s meglegyintette a kisleány arcát. - Jaj de szép! - kiáltotta a kisleány, s utána kapott a madárnak. Ám ahogy utána kapott, puff! Kiesett a korsó a kezéből, s eltört az is. De még csak most volt igazi sírás, de olyan, hogy aki hallja történetesen, megesik a szíve rajtuk. - Jaj, édes Istenem! - sírtak a gyermekek. - Most hogy menjünk vissza anyánkhoz? Amint így keseregtek, egyszerre csak megszólalt a madár: - Ne sírjatok, gyerekek! Az, aki titeket felnevelt, nem édesanyátok. A ti édesanyátok ezen a rengeteg erdőn túl lakik, s ennek az országnak a királynéja. Csak gyertek mindenütt utánam, amerre én repülök. Nem viszlek egyenesen haza, mert még valamiképpen elpusztítana benneteket a boszorkány, aki az erdőbe hozott, de ne búsuljatok, majd reátok talál a ti édes szülétek. Repült a madár keresztül az erdőn szép csendesen, s mentek utána a gyermekek. Mikor aztán az erdő széléhez közeledtek, egyszerre csak lecsapott a madár a földre, s mondta a gyerekeknek: - Gyertek ide, gyertek! Ezt az almát s ezt a vesszőt vegyétek fel. Odaszaladtak a gyermekek, s hát, Uram Teremtőm, mi van ott: egy gyémántalma s mellette egy aranyvessző! Az egyik felvette az almát, a másik a vesszőt, aztán a madár tovább szállt, a gyermekek meg mindenütt utána. Kiérnek az erdőből, rengeteg nagy pusztaságra érnek, rengeteg nagy pusztaságnak a közepén leszáll az aranytollú madár, s mondta a gyermekeknek: - No, gyerekek, ezt az almát üssétek meg a vesszővel, s olyan gyémántpalota kerekedik ide, hogy csodájára jár majd az egész világ. A palota hetvenhetedik szobájában egy képet találtok a falon, az az édesapátok s édesanyátok képe lesz. Azt a képet sűrű fátyollal takarjátok le, majd eljön aztán az apátok s az anyátok, s megkérdik tőletek, hogy mi van a fátyol alatt. Ti csak mutassátok meg bátran, abból rátok ismernek, s minden jóra fordul. Többet nem mondott az aranytollú madárka. A gyermekek megköszönték irántuk való jóságát, s azzal az aranytollú madár visszarepült a rengeteg erdőbe. Amint a madár elrepült, a gyermekek letették a gyémántalmát a földre, rásuhintottak az aranyvesszővel, s ím, kerekedett belőle egy olyan gyémántpalota, hogy szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól. Fölmentek a gyémántgrádicsokon, végigsétáltak a szobákon, de mi minden volt azokban a szobákban, Istenem, azt emberi száj nem tudná elmondani. Aranylócák, gyémántalmáriumok, ezüstasztalok, ezüstasztalokon aranytálak s poharak, s volt étel-ital, minden, ami jó megenni való. Maradhattak itt akár örök életükre, a sok drága jóból ki nem fogynak soha. Eltelt egy hét, el talán kettő is, amíg minden szobát bejártak, s míg mindent jól megcsudáltak, úgy értek a hetvenhetedik szobába, a legutolsóba. Abban nem volt egyéb a képnél. Jaj, édes Istenem! De megörültek ennek a képnek. Csókolták százszor, ezerszer, aztán sűrű fátyollal szépen betakarták, s többet nem volt nyugalmuk, várták éjjel-nappal az édesanyjukat s az édesapjukat. Eközben nagy híre ment a gyémántpalotának, jöttek a csudájára mindenfelől. Mindenki jött, csak a király nem. Hanem addig beszéltek a fülébe az udvarbeli népek, hogy így, hogy úgy, nézze meg, mert olyan szép palotát világon való életében még ő sem látott, hogy ő is elszánta magát a palota látására. Észrevette azt a boszorkány, megsejdítette a gonosz lélek, hogy abban a palotában a király gyerekei laknak, s most azon kezdett mesterkedni, hogy a királyt visszatartsa. Fogta magát, valami port kevert a király kávéjába, s a király attól olyan rosszul lett, hogy nem mehetett el, pedig már elő is állott volt a hatlovas hintó. Mondta a boszorkány a királynak: - Ó, hagyja el, felséges királyom, minek is menne oda, majd én elmegyek, megnézem, s szegről végre mindent elmondok felségednek. Elmegy a vén boszorkány a hatlovas hintóval, behajtott a palota kapuján, a gyermekek elébe mennek, s fogadják nagy tisztelettel. Jártak-keltek a kertben, mindent megmutogattak a vén boszorkánynak, azután felvezetik a palotába, végigvezetik a szobákon, csak éppen a hetvenhetedikbe nem vezették be. - Ördög fajzatjai - mormogta magában a vén boszorkány -, tudom, hogy mit rejtegettek ottan, de csak várjatok. Aztán kimentek a palotából, s mikor leértek a kertbe, azt mondta a vén boszorkány: - Hiszen szép, szép a palota, szép a kert is, de akkor volna csak igazán szép, ha ide hoznátok a világ zengő fáját. Többet nem szólt a boszorkány, elhajtatott, mint a fergeteg, s a gyerekek magukra maradtak, de ettől a pillanattól kezdve a fiúnak nem volt nyugodalma. Azt mondta a húgának: - Egy életem, egy halálom, addig meg nem nyugszom, míg a világ zengő fáját meg nem találom. Hiába beszélt a húga, hogy ne menjen, van elég fa az ő kertjükben, szebbnél szebb, a fiúnak nem volt maradása: elindultak hetedhét ország ellen. Ment, mendegélt a királyfi hegyeken-völgyeken által, hét nap, hét éjjel meg sem állt, s akkor ért egy fekete várba. Ennek a várnak a kapuja előtt egy nagy fekete ördög állt strázsát. Rákiált a királyfira. - Hé, megállj! Ki vagy? Mit akarsz? Mondta a királyfi: - Én a világ zengő fáját keresem, nem tudna-e kend útba igazítani? Mondotta az ördög: - Sok mindent láttam s hallottam, de a világ zengő fájának hírét sem hallottam. Ám innét hét mérföldre van még egy ilyen fekete vár, az előtt az egyik bátyám áll strázsát, menj oda, hátha útba igazít. Tovább ment a királyfi, elért ahhoz a fekete várhoz, s hát csakugyan ott áll a kapuja előtt egy nagy fekete ördög, s rákiált az is: - Hé, megállj! Mit akarsz? Mondta a királyfi, hogy mit akar. - Hírét sem hallottam, fiam. Talán a bátyám tud róla. Eredj, megtalálod hét mérföldre innét, az is strázsát áll egy ilyen vár előtt, mint én. Az mindent tud, kérd meg szép szóval, talán útba igazít. Ment a királyfi a harmadik várhoz, de már messziről megfenyegette az ördög: - Ide ne jöjj, ha az életed kedves! - De ha már eddig eljöttem - mondta a királyfi -, egy életem, egy halálom, nem fordulok vissza. Ment nagy bátran az ördög elé, köszöntötte illendőképpen. Rákiált az ördög ijesztően: Azonban a királyfi ezt válaszolta szelíden: - Ne haragudjék kend, a világ zengő fáját keresem. Ha tudja: merre van, igazítson útba, ha nem tudja, Isten áldja, megyek tovább. Tetszett az ördögnek ez a bátor beszéd, s mondta a királyfinak: - Megállj, fiam, megállj! Jó helyen jársz: itt van a világ zengő fája, ebben a várban. Csak vidd el, ha embere tudsz lenni, én már úgyis meguntam a zengését. Nesze, itt egy aranyvessző, ezzel sújtsd meg a vár hetedik kapuját, arra a kapu megnyílik, te szaladj be, ne nézz se jobbra, se balra, hívnak, csalogatnak szebbnél szebb asszonyok s leányok, hogy maradj ott, de te rájuk ne nézz, se rájuk ne hallgass, hanem szaladj a kert közepére. Ott van a világ zengő fája, színarany az ága, levele, mindene, s olyan szép nótákat zeng, hogy a szíved majd meghasad belé, de te meg se állj, hanem háromszor kerüld meg visszafelé, aztán szaladj ki, ahogy tudsz, mert ha az orrod előtt becsapódik a kapu, ott maradsz örök életedre. A királyfi mindenben megfogadta az ördög szavát. Bement a várba, s szaladtak elébe a szép asszonyok s lányok, hívták, csalogatták édes szóval, de ő meg sem állt, félre sem pillantott, futott egyenest a világ zengő fájához, háromszor megkerülte visszafelé, aztán uccu neki, vesd el magad, ki a várból, mintha szemét vették volna ki. Éppen jókor ért ki, mert mindjárt becsapódott a kapu rettentő döndüléssel - ott is maradt a csizmája sarka. Ment a királyfi, meg sem állt hazáig, s hát mire hazaért, ott volt a kert közepén a világ zengő fája. Zengett, zúgott, elhallott a zengése messze földre, s jöttek a népek mindenfelől, látni s hallani a nagy csudát. Meghallotta a fa hírét a király is. - No - mondta -, most már csakugyan elmegyek. De az istentelen boszorkány megint valami port kevert a kávéjába, s a királynak most is otthon kellett maradnia. Akkor bement hozzá a boszorkány, s mondta: - Én nem is tudom, minek kívánkozik felséged az után a fa után? Majd én megnézem minden ága-bogát, levelét, s amit láttam, mindent elmondok felségednek, töviről hegyire. Hát jól van, a király otthon maradt, a boszorkány elment. A gyermekek fogadták, s mutatták nagy örömmel a világ zengő fáját. Majd megpukkadt a boszorkány a bosszúságtól, de jó arcot mutatott, s mondta a királyfinak: - No, ez igazán szép fa, de még csak az volna szép, ha ezen a fán énekelne a világ szépen szóló madara. Ahogy elment a vén boszorkány, indult a királyfi is. Egyenesen azon az úton ment, ahol először járt. Ment az első fekete várhoz, onnét az ördög utasította a másodikhoz, a második a harmadikhoz. - Hát te mit akarsz itt megint? - kérdezte az ördög. Mondotta a királyfi: - Én a világ szépen szóló madarát keresem, ugyan bizony, hallotta-e hírét? - Nemcsak hírét hallottam, hallom a hangját is mindennap. Meg is untam már, vigyed, ha tudod. Megtalálod a várnak a nyolcadik szobájában. Abban a szobában annyi az aranykalitka, hogy esztendeig sem győznéd megszámlálni. Ezekben a kalitkákban szebbnél szebb aranytollú madarak énekelnek, de te ezekre rá se nézz, mert a világ szépen szóló madara rozsdás kalitkában van, s ha amiatt ott hagynád, bizony mondom neked, élve nem kerülsz ki a várból. Fogadkozott a királyfi, hogy így, meg úgy, nem bánja, tőle ugyan ellehetnek a többi madarak - rájuk sem néz. Hanem mikor bement a nyolcadik szobába, amennyi madár volt, mind énekelt - csak az nem, amelyik a rozsdás kalitkában volt. Gondolta a királyfi: „Ej, ez nem lehet a világ szépen szóló madara." Hirtelen lekapott találomra egy kalitkát, s szaladt ki az udvarra, de ott meg is állt mindjárt, mintha odacövekelték volna. Amikor az udvarra ért, egyszeriben kőbálvánnyá változott. Várta, várta a királykisasszony a bátyját, de hiába várta. Õ bizony, mit gondolt, mit nem magában, bezárja a gyémántpalotát, s elindult a bátyja után, s addig ment-mendegélt, míg az első fekete várhoz nem ért. Ott állt az ördög most is, és megszólította a leánykát: - Hát te hol jársz itt, ahol a madár se jár? - Jaj, ne is kérdje! A bátyámat keresem, aki elment a világ szépen szóló madaráért, s valahol elveszett szegény. Mondta az ördög: - Én láttam, amikor itt elment, beszéltem is vele, de visszajönni csakugyan nem láttam. Eredj a bátyámhoz, hét mérföldre van innét a vára, hátha az többet tud, mint én. Ment a szegény leány, el is ért a második várhoz, de az az ördög sem tudott többet mondani. Ment a harmadikhoz, az már megmondta az igaz valóságot. - Jó helyen jársz, húgocskám! Itt van a bátyád, csak eredj be a várba, megtalálod kőbálvány képében. Ha szavamat nem fogadta, hát úgy vette hasznát. Ha te reám hallgatsz, a világ szépen szóló madarát is megkapod, s a bátyádat is megszabadíthatod. Szaladj be a nyolcadik szobába, akaszd le hirtelen a rozsdás kalitkát, azzal szaladj ki, a kőbálványt háromszor visszafelé kerüld meg, aztán vissza se nézz, szaladj, ahogy tudsz, meg se állj hazáig. Bement a királykisasszony, látta a bátyját kőbálvány képében, majd megszakadt a szíve, de mégsem állt meg. Futott a nyolcadik szobába, ott sem nézett sem jobbra, sem balra. Tőle ugyan csilloghattak-villoghattak az aranykalitkák, énekelhettek az aranytollú madarak, csak a rozsdás kalitkát nézte, s amint meglátta, lekapta a szegről; szaladt ki, ott kint a kőbálványt háromszor megkerülte visszafelé, s aztán vissza sem nézett, futott ki a vár kapuján. Így is éppen akkor döndült be a kapu, mikor kilépett, oda is szakadt egy darab a szoknyája széléből. Ott elbúcsúzott az ördögtől, el a másiktól, el a harmadiktól, s ím, halljatok csudát, mikor hazaért, már otthon volt a bátyja. Egyszeriben feleresztették a világ szépen szóló madarát a világ zengő fájára, de olyat még a világ nem hallott, mikor egyszerre zengett a fa, s énekelt a madár. Fának a zengése, madárnak az éneke elhallott a világ végére. De jöttek is a népek a világ minden tájékáról, annyian jöttek, hogy nem fértek az udvaron, a kertben, a palotában. Mikor a király meghallotta a világ szépen szóló madarának az énekét, kikiáltott a kocsisnak, hogy fogjon be a hatlovas hintóba, meg kell, hogy nézze azt a csudát. Hanem az a vén gonosz lélek harmadszor is megrontotta a királyt. Nagy nehéz betegség verte le a lábáról, hétszer is kirázta a hideg egymás után. - Lássa, lássa, felséges királyom - mondta a vén boszorkány -, minek is akart odamenni, bizonyosan amiatt lett beteg. Majd én elmegyek, s megnézem azt a madarat is. Elment a boszorkány, megnézte a madarat, s mondta a királyfinak: - No, én igazán nem hittem volna, hogy el tudod hozni a világ szépen szóló madarát. Hátha még a világ ezüsttavát ide tudnád hozni, akkor lenne még csak szép a kerted! Gondolta magában a királyfi: „Hisz hadd el, elhozom én azt is. Ott van az a tó is, ahol a világ zengő fája volt, láttam én jól." Harmadszor is elment a királyfi egyenest abba a fekete várba, ahol a világ ezüsttava volt. De hogy biztatták, csalogatták eddig a tündérasszonyok s leányok, hogy nem: mostan közrefogták, cirókálták, marókálták, édes szóval mondogatták: - Maradj itt! Mennyországban sem lesz ilyen dolgod! Egyszer-egyszer megtántorodott a királyfi, de aztán még gyorsabban nekiiramodott, egy szempillantásra megkerülte a tavat visszafelé, azzal ki a várból nagy hirtelen, meg sem állt hazáig, s hát mire hazaért, már ott is volt a tó a világ zengő fája mellett, úszkáltak, játszadoztak benne a szép aranyhalak. Híre ment a világ ezüsttavának is, de mármost a király sem nem evett, sem nem ivott, csakhogy megláthassa azt a sok csudát. Hiába mesterkedett a boszorkány, befogatott a hintójába, vitte a feleségét is, mentek egyenest a gyémántpalotába. A gyermekek eléjük mentek, s amint a király meglátta őket, mindjárt mondta a feleségének: - Nézd, feleség, hogy hasonlít reád ez a leányka! - Az ám - mondta a királyné.- Ez a fiú meg szakasztott olyan, mint te. De nem szóltak semmit a gyermekeknek, csak mentek velük, s megnézték a világ ezüsttavát, a zengő fát, a szépen szóló madarat, aztán fölmentek a palotába, végigsétáltak a szobákon, be a hetvenhetedikbe is. - Hát az alatt a fátyol alatt mi van? - kérdezte a király. A gyermekek szépen levették a fátyolt, s ím, ott látta a király s királyné a maga képét. De még csak most ámultak-bámultak igazán. Mindjárt el kellett mondani mindent a gyermekeknek, amit tudtak. Hej, volt öröm, édes Istenem, de milyen nagy öröm! Egyszeriben vitték a gyermekeket, hintóba ültették, s mentek haza a király palotájába. - Ki a házból, vén boszorkány! - kiáltott a király. Ott mindjárt ló farkára köttette, a városon végighúzatta, aztán a testét négyfelé vágatta, s úgy szegezték ki a vár négy kapujára. Arra megszólalt a világ zengő fája s a világ szépen szóló madara, de olyan szépen, olyan ékesen, hogy sírt, aki hallotta. Hét álló hétig állt a vendégség a király házában. A zengő fa folyton zengett, a szépen szóló madár folyton énekelt, összegyűlt az egész világ, volt nagy tánc, hejehuja, vigasság. Holnap legyenek mind a ti vendégeitek!   szerk.Majtényi Zoltán Tündér mesék-Hajnalcsillag - Unikornis Kiadó Budapest - 1999
Értékelés
★★★★½
2 szavazat