Élt a világon egy szegény ember. Olyan szegény volt a falubelijeivel együtt, hogy napjában egyszer kapott korpalevest a kolostor kertjében. Déli harangszókor. Egyszer elkésett. Éppen arra járt egy sánta ördög, éhes volt, látta a gazdátlan tányér levest, odaült, bekanalazta. Amikor odaér a szegény ember, látja, hogy nincs leves. Kért, de nem kapott. Az ördög meg nagy elégedetten ment hazafelé, alászállott a poklokra, ahol már tudták, hogy bezabálta a szegény ember korpalevesét. Büntetésül rárótták, hogy béresi szolgálatban töltsön hét esztendőt annál a szegény embernél, akit megcsalt a korpalevessel. Másnap már vándorlegényi öltözékben jelentkezett a korpalevestől elütött szegény embernél béresnek. A szegény ember egész éjszaka nem aludt, annyira hányta a gondok habja feleségestől, hogy betévőjük alig van, s mégis bérest fogadjanak a házukhoz. Hajnalra abban egyezett a szegény ember az oldalbordájával, hogy meg­fogadják a bicegő legényt három napra. Addig éhen is kibírják, s ha meg­maradnak ezek után, akkor a többit majd meglátják. Úgy is cselekedtek. Reggel költeni akarja béresét a szegény ember, hát ahogy kinéz, látja, a béres mindent, amit parancsolt volna neki, elvégzett a maga eszétől. Udvar fölsöpörve, vályú teli vízzel, lovak lecsutakolva, szerszámok olajba téve, kocsi lemosva körömhegyig. És állt a béres haptákban a szegény ember gazda előtt, kalaplevéve köszöntötte rá a szöröncsés jóreggelt, ahogy a pokolbéli büntetőparancsban leírták neki. Így ment ez másnap is, meg harmadnapra virradóra. Annyi különbséggel, hogy a lovak szemlátomást gömbölyödtek. Beszakadt horpaszuk a zabtakar­mánytól megtelt, szőrük kifényesedett. A falut a markában szorongató uraság kerek szemmel nézte, milyen jó lovai vannak a szegény embernek. Megirigyelte őket. Hogy is mer a szegény ember az övénél jobb lovakat hajtani? Ráparancsolt a szegény emberre, hogy ha a határban lévő ötven ember sem emelheti nagy mihaszna követ a kastélya kapujába nem viszi, amikor ilyen difinyós lovai vannak, hát akkor emezamaz szalmakalap, maga látja kárát! Megijedt a szegény ember, mivel volt is oka. Sírva ért haza. Kérdi tőle a bérese, hogy mi lelte, segíthet é rajta? A szegény ember elmondta az úr teljesíthetetlen parancsát, emezamaz szalmakalappal tetejézve. A béres vigasztalta. Oda se búsuljon neki, majd ő eligazítja az urat, meg a követ. Reggel befogott, kiment a határba, az ötven ember sem bír vele behemót terhet föltette a kocsira, hajtott a kastély kapujába. Az uraság már messziről kiabált a béresnek, hogy ne vigye oda, csak útban lesz, ő nem kerülgeti, a feladatot is csak azért sózta a gazdája nyakába, hogy ne tudja teljesíteni, s következzen az emezamaz szalmakalap, vagy elvette volna tőle a lovait. De a béres tette, hogy nem látja, hallja az uraságot, a követ úgy helyezte a kastély kapujába, mint valami kezebéli kosarat. Hajtott nagy füttyösen hazafelé, szinte a lovak lába nem is érte a földet. De akkorára ott volt ám az uraság másik parancsa, hogy holnap reggel kilenc órára, mivel sürgős meghívást kapott látogatásra, kocsizza el a pokolba. Sírdogált a szegény ember, hogy ő nem tudja teljesíteni, pedig az üzenet-ben ott állt, hogy különben emezamaz szalmakalap, de ő azt sem tudja, hol a pokolba a lejárás. A béres megvigasztalta a gazdát, oda se bojszintson neki, úgyis vágyódik már haza szülei látására, egyúttal teljesítik az uraság kívánságát is. Másnap hajnali kilenc órakor odaállítottak a kastély kapujába, hogy az uraság pokolbeli látogatásában a szolgálatára legyenek. Az uraság is talpon volt immár. Állt a kapuban. Úri rugós ülés, lábzsák, pincetok teli borosüvegekkel. A béres kezébe markolta a gyöplűt, a lovaknak se ostor, se beszéd nem kellett. Mint a táltosok. Szinte repültek. Az utasok, az uraság meg a szegény ember csak hasonfekve maradhattak meg a kocsiderékban, ott is úgy, hogy az oldalkasba fogódzkodtak, különben akár a szalma, úgy szóródtak volna le a nagy sebesvágtában. A szegény embernek a kalapja is elrepült a száguldásban. Időre érkeztek. De a pokol kapujában várták már őket. Két markos kan ördög hónaljon fogta az uraságot, vezették a számára elkészített fortyogó üsthöz, hogy tüstént bele vele. A béres a szegény ember gazdáját elvezette a szülői házba. A szülők nagyon örültek rég látott gyereküknek, vége-hossza nem akart lenni az örömködésnek, traktálásnak. Addig-addig mulatoztak az ördög szülők asztalánál, hogy hirtelen letellett a büntetésből béreskedő ördöglegény szolgáló ideje. De azért még befogta szegény ember gazdájának a lovait, elkísérte a pokol határáig. Vidáman utazott hazafelé a szegény ember. Örült. A kalapját is megtalálta.