Napi sétáin az Úr szeretett Mihály arkangyallal karonfogvást társalogni. Egy alkalommal arra neszel föl, hogy az annyi vidám csivitelő hangot visszhangzó mennyországban német szó nem hallatszik. A magyar szó, magyar ének, cseh, román, szerb, görög, spanyol, francia mind, mind mondja, fújja, énekli, táncolja a magáét, németül egy ige el nem hangzik, hogy lehet az? Kérdezi Mihály arkangyalt, aki mostani kenyérkeresetében is fontos embe-re a Teremtőnek, hogy tud e valamit a németekről.A mennyország óriás terület, melyik zege-zugában élhetnek? Mihály arkangyal válla közé húzta a nyakát:   - Szégyen, nem szégyen, Uram, Teremtőm a magam eszétől nem tudom, de van nekem egy nagyon megbízható számtartó angyalom, aki a Nagy-könyvet is vezeti, annak tudnia kell!   Előjött a számszaki angyal, szürkülő szárnyait kicsit megrezegtette, mert a fontos kérdésre keresendő válaszához a pápaszemét is az orrára kell biggyessze. A szárny alatt volt a tokja, hogy baja ne essen. Kényes portéka a pápaszem. Nézi a Nagykönyvet, az ujját is megnyálazva ügyeli a beírt sorokat, de németekről egy kukk se. Maga sem hiszi. Elölről kezdi.Mondja a mögötte válaszra váró Mihály arkangyalnak, hogy német se égen, se padláson.A Teremtő, amikor hírül vette a megmásíthatatlant, nagyon elcsudálkozott.Hogy lehet az? Jól emlékszik, annak idején bizony elfutott, poroszkált kismillió év a Tejúton, mégis jól tudja, hogy nagyon szikár agyagból jó kötésű, sűrűbélű németeket gyúrt, s állított lábra.Elevenek voltak, akár a csíkhal. S nincsenek? Ha csak a Dög a hatalmába nem kerítette őket?De annak is az alkotó az okozója. Vigyázni kellett volna a németekre. Mi lehet velük? Nagyon fúrja az oldalamat, Mihály!   - Tudod mit, drága arkangyalom, válaszd ki a legjobban futós lovat, szaladj le közibük, legalább egy hiteles szavú emberüket hozd ide a trónusom lépcsőjére. Mesélje el, hogy s mint élnek.   Mihály mindig is szóértő, szolgálatkész embere volt az Úrnak, ugrik a lóra, csak úgy a szőrén, ahogy annak idején is, már indul, de meghőkölteti a toporzékoló pejkót:   - Uram, miről ismerem meg a németeket a tiritarka földgolyó ezernyi népei között?   - Miről, miről - kapott szakállához az Úr, hát miről is? Bőrnadrágban járnak, hózentrágeruk elöl, hátul andráskeresztben rajtuk, térdig érő strimflit viselnek, még a hajas is parókát tesz a fejére, pipa örökkön a szájukban.Esténként, ahogy a házi kácsák szeretnek összeülni utcahosszat, gombos harmonikát nyekergetnek, ropják hangjára a teddideteddoda táncot.   Ezzel a nagy tudalommal Mihály megrezzentette a pejkó kantárszárát, szállt akár a gondolat, vagy annál is sebesebben.Jó magasból lát egy embert, bőrnadrágost, hózentrágerost, aki répakazlaz-ta a termést óriási gombosvégű vasvillájával.Odatoppan Mihály, illő módon köszön, a kalapját is leveszi, kezet fog a villás paraszttal, mondja neki németül:   - Úr szent színe előtt elmondaná e a németek sorsát, ügyét, baját, hogy miért nincsenek a mennyországban? Hálából bent is maradhatnál az üdvö­zültek sorában. Az Úr, amikor a német ismertető jegyeit Mihálynak elősorolta, nem tett említést arról, hogy süket is lehet a megszólított.Mert a répakazalrakó az volt. Egyik fülére.   - He? - kérdezte Mihályt.   Akkor az arkangyal a villás másik fülébe ismételte az első mondatot, hogy menjen föl véle, egyenest az Úr színe elé.A bőrnadrágos másik füle jól hordott. Megértette, hogy neki mennie kell. Szörnyen meglepődött, a dadogás elfogta, hogy ilyen váratlanul megy a menetel. De megtette, amit tehetett, azt mondta:   - Szakrament, én nem men ota! Apám ment bokolba, én is menek ota!Bogol van sok német, ot fan nagy mulatság.Én nem megyek kenddel a messzi mennyország!   Mihály nem erőltette az értelmetlen makacsot, aki maga ellen cselekszik, nem tudja mit veszít.Ment arrébb. Lát a folyóparton egy óriás vashajót, éppen most tetejézik, kalapálják, egy ember a földről nagy buzgalommal szögecseli. Mihály már tanult iménti vereségéből, nem kezdett lárifárizni a némettel, akiről látni lehetett, hogy az. Strimfli, bőrnadrág, hózentráger, irgalmatlan szorgalom.Egyenest összemarékolja az illetőt bojtos sipkástól, strimflistől, hózentrá­gerostól, teszi maga mögé, másik kezével gyöplűszárat rezegtet, száll a pejkó.Az Úr éppen a mennyország kapufélfájának támaszkodva néz a világ végtelen kékségébe gyönyörödve. Mihály illő módon odaköszön, leugrik a lóról, de ahogy állítaná németjét az Úr elé, már mondja:   - Imhol, Teremtőm - De ahogy odanéz a hozadékra, a szava is eláll, látja, a német nincs ám a gúnyában, valahogy kiemegelte magát a bőrnadrágból. Nemhiába, huncut a német!   Az Úristen, de minden környülálló üdvözültje hangos hahotára fakadt. Visszhangzott a nagy ég a kacagástul. Mihály elpirult. Nem bírt nevetni. Visszament, hogy harmadik hitelest találjon, kettő nem sikerült, dehát tudta három a magyar igazság!Megy lefelé, de már jó magasról látja, hogy egy magányos, strimflis ember ballag magábafeledkezetten egy elárvult úton, de görnyedt, majd az orrával súrolja az árokpartot.Két előző vereségéből okulva Mihály azt gondolta, nem markolász ő vaktában meglett, megbecsült mennyországi ember létére, hanem alaposan körülgondolja, tapogatja emberét.Először is láthatatlanná tette magát, nehogy riasztó külseje emberével olyant mondasson, ami messzi esik az igazságtól, s hazamenve a mennyor­szág nevessen, hangosan hahotázzon, kacagjon rajta. Láttatlanul kérdezte: - Ki vagy, te?   - Én egy kántorságából, képviselői székéből kidobott állástalan ember vagyok.   - Mi volt a bűnöd?   - Most már sok szépíteni való nincs rajta, lehet, hogy temető felé haladtomban már meg is haltam, lehet, az ítélő bírám hangján kérdeznek, megmondom, főbűnöm volt a tütükézés.Annak a rabságába kerülvén, kántori hivatalomat, amivel különben sem volt botfülem miatt elégedett a kenyéradó gazdám, a pap, de azt is elhanya­goltam, azért azt mondta:   -Nézd, te hamishangú, hamis viseletű kántor, neked se füled, se kedved, se hited az isten és hívei szolgálatára, nekem nincs szívem a mostani világban tégedet kenyértelenné tenni, ajánlom, jót teszel a falunak is vele, ajánlom, lépjél föl országgyűlési képviselőnek! Az egyház fogaösszeszorítva nélkülöz majd téged, a falu téged tud legkönnyebben távol a határától is.Így lettem méltóságos képviselő úr. A nagy marha választók velem vízbe ölték a rákot! Mert aki délelőtt eb, kutya az délután is!Ott sem igen törődtem én semmivel. Igaz, csak az üres padlás kulcsa volt rámbízva. Törődtem én a politikával? Egy francot kellett nekem a politika, se az egyik, se a másik.De ez a bársonyszék még több lehetőséget adott a vedelésre.Semmi gond. Pénz annyi, fölvetett. Minden-ahány alkalom-alkalom az ivásra. A társak sem vetették meg. Amerre mentünk, jobb helyekre, magunk­hoz illő intézményekbe: terített asztal, roskadásig az italtól.Azt sajogtam, miért tíz ujjat adott a Teremtő, mert kettő elég lenne, amivel a poharat megfogom, de lenne gyomrom három, négy, hogy lenne mibe innom! Választópolgáraim iránti eskü, kötelező felelősség? Fütyültem rájuk. Nemengem választottak, hanem a lobogót, ami alatt eldadogtam-hazudtam a kezembe nyomott szöveget.Igen, de nemrégen megszámoltattak. Hogy mit is végeztem, hogy egy fogpiszkálónyi értéket használtam é a választóknak, a lobogónak.Biz' arra én nem értem rá. Mire józanodni kezdtem reggelente az előző napi részegségemből, már azon fáradoztam, hogy a tegnapi állapotba dol-gozzam magam. Egyre nagyobb erőfeszítés ám az.A végén, most az elszámoltatók azt mondták: - Eredj a pokolba!Mielőtt megszólított volna ez a hang, éppen a pokol felé tartottam. A temetőben van a lejárata. Kell é ottan kántor?Úgy lehet, hogy épp ottan nagy a hiány botfülű, meg hazug, isten szolgá­latát hitványságból elhanyagoló kántorból. A pokolban a mennyországi bűn lesz az erény! Én leszek ott a hiteles kántor. A politikából pocsékságot csináltam, piros pont a pokolban.Egykori hűséges barátaimat azon nyomban, hogy képviselői székembe ültem, nemcsak megtagadtam, gondjaikról sem kérdeztem őket, de egyene-sen köptem rájuk, nem ismerem őket! Bezzeg dörgölődtek volna hozzám újfent, hogy képviselővé tudtam lenni, de én bölcsen tudom, hogy minden rühes disznónak akad dörgölődző fája.Ezért nagy ívben, óvakodva elkerültem őket. Azóta sincs egy szavam; hozzájuk. Menjenek a fenébe!Semmi dolgom velük, irodalmi lapkiadó szerkesztőségeket, könyvkiadókat irányítottam, regnáltam, ültem rajtuk, míg a tojás zápulni nem kezdett ott is. Csak a munkaujjammal bökdöstem, hogy ki lépheti át a kuratóriumom a jóvoltából fenntartott szentséges műhelyeim küszöbét, ki nem. Csak nevess. Alsó szintje ennek a képviselőség!Hát ezt is bűnnek tartották a megszámoltatóim!Pedig én a színvonalat védtem, amit igazol az a tény. hogy magam nem írtam egyik fórumomban sem.Mivel nem is tudok, nem is pocsékoltam alkotói erőimet ilyesmivel. Ugyan kereső koromban ambicionáltam, pitiztem most általam letiport, subagallérként félrerugdalt Titóistasztalinistaortodoxosoknál, akik nem tudtak a korukkal haladni, elveiket föladni, új barátokkal inni, cimborálni, alattvalóikat gyűlölni, böcsületes törekvéseikben kiröhögni, letiporni, meg­gyalázni, lesenkiházizni!Hallgatja Mihály arkangyal a gyónással fölbuzgó szenny áradásának zúgó morajlását. Döntött: fölviszi. Valljon a németek hollétéről, s döntsön az örök bíró a további sorsáról.Ahogy kigondolta, úgy is cselekedett.Üres kézzel a fönti világ hahotájára immár ő, törik, szakad, de meg nem jelenik! Fogta, nemlétező nyeregkápájához erősítette a vékonydongájú mihasznát, s ott állt véle az Úr szent színe előtt.Mihály azt gondolta, nem hazudik ő a jó Istennek sem, tehát nem mondta se hitelesnek, se igazmondónak emberét, csak odaállította az Isten elé.   - Hallgatlak máris, fiam - mondta az Úr a jövevénynek. Kicsit dülöngélsz, üljél le!   - Talán a nagy magasságoktól, meg a levegő is más járású, mint odalent, a Siralom Völgyében.Nem mondta, hogy az utolsó fillérét is megitta a városszéli becsület-süllyesztőben, még adósságot is csinált képviselői papírjára hitelezve. Akkor ráripakodott Mihály arkangyalra.   - Mihály, több szemetet ne hordjál fel a mennyországba!