• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

Beszélgetés Raffai Judit népmesekutatóval, akinek A magyar mesemondás hagyománya címmel most jelent meg harmadik kötete.

Napjainkban a mese nemcsak tudományos érdeklődésre tarthat számot, hiszen az óvodában és az iskolában is fontos szerepet tölt be, új szöveges és hangzó kiadványok vannak, de nem maradhatnak ki a felsorolásból a tévé és a rádió idevágó műsorai, az internet meseoldalai, a művelődési házak mesedélutánjai, a mesemondó csoportok, versenyek, táborok, fesztiválok sem. Vajdaságban tízéves a Kálmány Lajos Népmesemondó Verseny.

A döntőnek mintegy hatvan résztvevője volt, a hat körzetben azonban sokkal többen próbálkoztak meg ezzel a műfajjal, de legalább kétszáz meseillusztrációt is kapott a zsűri. RAFFAI Judit népmesekutató, a szabadkai Városi Múzeum munkatársa állítja, a mesemondó mozgalomban létezik a vajdasági stílus. A beszélgetést azonban ott kezdtük, hogy ő hogyan jutott a népmese közelébe.

- A Magyar Tanszék hallgatója voltam, de már akkor is a néprajz érdekelt. Mivel a zenét inkább csak hallgatni szeretem, mesét akartam gyűjteni. Ludason találtam rá Szűcs Laci bácsira, aki meghatározta a mesekutatói irányomat. Nagyon jó előadó volt, archaikus meséket tudott, mert az utolsó gyermeke volt az idős édesapjának, aki 1860-ban született. Nyolc éven át jártam hozzá, 1998-ig, ameddig élt. A repertoárja nem volt nagy, 23 mesét tudott, de mindig újra meg újra meghallgattam őket. Nála jöttem rá, hogy a leírt szöveg mennyire nem adja vissza ezt az élményt. Ezért kezdtem el a népmesemondás mikéntjével foglalkozni. Az itteni tanulmányaim befejezése után beiratkoztam Budapestre, a Néprajz Tanszékre. Ott ismertem meg az egyéniségkutató meseiskola lényegét, hogy a mesemondónak nem elég csak a tudását felgyűjteni, az egyéniségét sem szabad elhanyagolni. A tanszékvezetőm Voight Vilmos lett, aki ragaszkodott hozzá, hogy a szakdolgozatomat ebből a témából írjam. Szerencsére ezt a munkát még Laci bácsi életében el tudtam végezni. Az újdonság az volt, hogy megpróbáltam a gesztusokat is leírni. A Folklórközpont segítségével videóra vettük az anyagot, és összeállítottam ennek az embernek a jeleit, a gesztusokat, a fejmozgásokat.

- Ez A mesélő ember címmel meg is jelent Budapesten 2001-ben, A Rézmonyos című könyvedet viszont Szabadkán adták ki 2000-ben. A harmadik, legújabb köteted A magyar mesemondás hagyományai címet viseli.

- A Rézmonyos gyűjteménnyel az volt a célom, hogy a ludasi gyerekekhez visszakerüljön az ő meseanyaguk, A mesélő ember természetesen Szűcs Lászlóról szól, az ő meséi vannak benne, és hozzá a tanulmány, amely a stílusát és a jelrendszerét vizsgálja. A magyar mesemondás hagyománya című könyv a budapesti Hagyományok Háza felkérésére íródott, pedagógusoknak, mesemondó csoportoknak szántuk. Érdekes, hogy a Hagyományok Háza korábban csak zenével és tánccal foglalkozott, de két évvel ezelőtt létrehozták a Népmesemondó Műhelyt, ami annak köszönhető, hogy a mese a reneszánszát éli, most van a mesemondó versenyek és a színpadi mesélés virágkora. Mesemondó táborok, meseházak, mesélő délutánok létesülnek, sokan sok formában foglalkoznak ezzel a műfajjal, jó lenne, ha a tudomány tapasztalatait is alkalmazni tudnák.

- A könyv annyira friss, hogy még nem jutott el a Vajdaságba, de remélem, az érdeklődők itt is használhatják majd.

- Ebben bízom én is. Nagyon fontos az is, hogy a most induló sorozat első két kötete éppen vajdasági, a másik ugyanis, a Szőcs Boldizsár meséi című gyűjtemény kazettával, melyet Beszédes Valéria állított össze. A táncházmozgalomban részt vettek ugyan a vajdaságiak, de a köztudatba nem a saját táncaikkal kerültek be, inkább erdélyi, esetleg dél-alföldi táncokat roptak. A mesemondó mozgalomban viszont van egy olyan stílus, amelyet vajdaságinak nevezhetünk. Még a magyarországi, bukovinai székely mesemondó versenyen is általában a mi székelykevei fellépőink és a hertelendyfalvi Lőcsei család jeleskedik, de a Kárpát-medencét felölelő, Mátyás királyról szóló vetélkedőn is sok vajdasági győzött. Ez részben a gesztusrendszerüknek tulajdonítható, de nagyon fontos az is, hogy megmaradtak a nyelvjárásaik, és használják is őket.

- Nemrégiben zajlott le a X. Kálmány Lajos Népmesemondó Verseny döntője Zentán. A bírálóbizottságnak te is tagja voltál. Hogyan összegeznéd ezt az eseményt?

- A rendezvény az első mesemondó versenyek között volt a Kárpát-medencében, most is az egyik legerősebb, és minden évben jobb és jobb. Az idén nagy meglepetések értek minket. Régebben a középiskolás és felnőttkategóriában csak egy-két szereplő volt, most tizenöt. Közöttük mutatkozott be a bácskertesi Toldi István, aki egy számunkra ismeretlen tündérmesét hozott. Ez azért jelentős, mert Bácskertesről csak két mese van a vajdasági gyűjteményben, a helybeliek ugyanis azt állították, náluk a 20-as, 30-as években megszűnt a mesemondás. Vannak falvak, például Torontálvásárhely és Székelykeve, ahol mozgalommá vált a mesemondás, máshol, például Csantavéren és Ludason, már a második generáció vesz részt a vetélkedőn. A gyerekek végre rájönnek arra, hogy a nyelvjárásukat használva is érhetnek el sikereket, sokkal magabiztosabbá válnak. Ludason a hagyományápolás feléledése éppen a mesemondással kezdődött. Most már olyan összetartó ereje van, hogy a szülők ismét a helybeli iskolába íratják a gyermekeiket, nem a környező települések valamelyikére, mint korábban. Ludas egyébként elzárt közösség, oda még autóbusz sem jár, de a kulturális élet nagyon felerősödött.

- Te mesélsz, vagy csak kutatod a meséket?

- Én ritkán mesélek, inkább csak a családban. Arra születni kell, a mesemondó külön egyéniség. Ezek az emberek bármilyen történetet nagyon élvezetesen elő tudnak adni. A mesélő ember mellett kell lennie hallgató embernek is. A színpadi mesemondás nem azonos a prózamondással, nem betanult szöveget kell mondani, az improvizáció jelentős szerepet kap. Az állandósult részeket természetesen szó szerint kell visszaadni, de a többi rögtönözhető. A mese olvasása is sokban különbözik a mesemondástól. A könyvben a kép segít, az előadónak viszont meg kell teremtenie a képiséget, a közönségnek is látnia kell azt a világot.

- Jelenleg a szabadkai Városi Múzeumban dolgozol, a Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnöke vagy, írod a doktori munkádat. Mindig tudtad, hogy vissza akarsz jönni Pestről?

- Voltak pillanatok, amikor úgy gondoltam, mégsem jövök haza, de az "itthon lenni" nekem nagyon fontos kérdés. Azt hiszem, ha Pesten maradtam volna, akkor is a vajdasági mesemondással foglalkoznék. A visszatérők többsége a szívére hallgatott, nem az eszére. Most már maradok, de hiányzik a könyvtár, az ottani szakmai légkör. Nem volna baj, hogy Pest ilyen távolságra van tőlünk, ha az ember bármikor fel tudna ugrani pár napra. De ennek anyagi akadályai vannak, és nem utolsósorban a határ. Itt teljesen más jelentősége van a tudománynak és a kutatásnak, ami Pesten fontos téma, az itthon teljesen elsikkad. Annyi más dologgal kell foglalkoznom, például a néprajzi társaságban az adatbázis létrehozásával, pályázatok írásával, elszámolásával. Ehhez nincs szükség a néprajzi felkészültségemre. Nálunk sokkal nagyobb szerepe van az alkalmazott néprajznak, nincs kutatóintézetünk, nincsenek kutatói fórumaink, nincs olyan tudományos életünk, ami napi szinten működne. Évente van pár konferencia, de ezt még nem nevezném egységes kutatási programnak. A doktori munkám a vajdasági mesekatalógus lesz. Amikor azon dolgozom, akkor úgy érzem, mintha úri passziómat végezném. Lehet, hogy furcsán hangzik, de mivel az elmúlt években nagyon sok munkát vállaltam, most az a tervem, hogy a doktorátusomon kívül ne csináljak mást, de nem tudom, sikerül-e, mert máris vannak új ötleteim.

Forrás: Hétnap - 2004. június - Szabadka
TÓTH Lívia