Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy végtelenül öntelt, beképzelt király. Állandóan a saját szépségéről, kedvességéről, jó tulajdonságairól, tetteiről, uralkodói nagyságáról beszélt, semmi egyéb nem érdekelte. Csak olyan udvaroncokat tűrt meg maga körül, akik mindezt elhitték, istenként imádták őt, és szüntelenül a hiúságát legyezgették. Az uralkodó csak talpnyalók társaságában volt látható. Volt a királynak három leánya. Egy napon magához hívatta őket, mert meg akart győződni a szeretetükről és hűségükről. - Drága gyermekeim - szólott kegyesen hozzájuk -, embereim azt mondják, hogy én vagyok a legkülönb király mindazok közül, akik valaha is éltek a világon. Annyira szeretnek és tisztelnek, hogy bármely pillanatban készek életüket áldozni értem. Mást se tesznek, csak dicsőségemet zengik. Most azt szeretném tudni, miként vélekednek a leányaim róla! Mondja el mindegyikőtök, mennyire szeret engem! Mihez tudjátok ezt a szeretetet hasonlítani? – S először a legidősebb leányhoz fordult válaszért. - Atyám! El se tudom mondani, mennyire szeretlek – felelte a legidősebb hercegnő. - Az én szeretetem irántad olyan végtelen és hatalmas, mint a kék ég, mely átölel téged, és olyan tiszta, mint a színarany. A király elégedett volt a legidősebb leány válaszával, és most középső leányához fordult. - Atyám! El se tudom mondani, mennyire szeretlek! - felelte a középső leány. - Az én szeretetem olyan mérhetetlenül mély irántad, akár az óceán, és számban felmérhetetlen, mint a kincstárad drágakövei. A király kacagott örömében és boldogságában. Várakozással pillantott a harmadik leányára. - És mi hát a te véleményed? Te mennyire szeretsz engem? A legkisebb leány olyan zavarban volt, hogy nem tudott felelni atyja kérdésére. A király azonban unszolta őt, hogy szóljon valamit, mondjon még szebbet, még jobbat, mint a nénjei. - Drága apám - szólalt meg végül a legifjabb hercegnő -, az én szeretetem éppen olyan, amilyennek lennie kell egy apa iránt! - Mégis mennyire szeretsz engem? Mihez tudnád hasonlítani ezt a szeretetet? - kérdezte a végtelenül hiú király. A legkisebb leány sokáig gondolkozott, végül is így szólt: - Atyám, csupán azt tudom mondani, hogy pontosan annyira szeretlek, mint amennyire a sót is szeretem. - Micsoda?! - mennydörögte a király. - Csak annyira kedvelsz engem, mint a sót? - Igen, atyám. – felelte a legifjabb hercegnő. - Hogyan merészeled közönséges sóhoz hasonlítani a szeretetedet?! – ordította a király. - Ilyen olcsó lennék? Azonnal vond vissza meggondolatlan szavaidat, különben tudni fogom, hogyan kell bánnom veled! - De atyám, ezt így érzem! – felelte a hercegnő. A király tombolt haragjában. - Keservesen fogsz megbűnhődni, mert megsértettél! – fenyegette őt. Ettől a naptól kezdve nem törődött a legkisebbik leányával. Még látni sem akarta, tudni sem akart róla. Telt-múlt az idő. A király dús hozománnyal férjhez adta egy-egy hatalmas királyhoz a két nagyobbikat. A harmadik leány egyedül maradt. Egy napon a királyné arra kérte férjét, hogy – indiai szokás szerint - harmadik leányának is keressen férjet. - Férjhez adni ezt az ostoba teremtést? - mondta megvetően a király. - Rendben van, várj egy keveset, és meglátod, kit választok férjül ennek a buta leánynak. Ezzel a király kihajolt az ablakából, és lenézett az utcára. Az első ember, akit megpillantott, egy koldus volt. A király lekiáltott neki, és behívta a palotába. - Ki vagy te, és mit csinálsz az utcán? - kérdezte tőle a dölyfös király. - Sok-sok napja nem jutottam munkához, ezért ennivalóért koldulok az utcán – felelte az ember, és elszántan a királyra nézett. - Szóval koldus vagy. Nagyon jó! – mondta a király. - Feleségül adok hozzád egy hercegnőt. És aztán ketten koldulhattok! A király megtartotta a szavát. A koldushoz adta feleségül a legkisebb leányát, és mindkettőjüket elküldte a palotából. A hercegnő zokszó nélkül vállalta a büntetést, hogy többé nem hercegnő, nincs rangja, se vagyona. Mindene a férje, ez az ágrólszakadt koldus. De a hercegnő bátor leány volt. Először is meg akarta tudni, hogy ki is valójában az ő férje? Mi volt a mestersége, mielőtt koldulásra adta a fejét? Az ifjú férj elmesélte, hogy ő nem igazi koldus, csak ereje fogytán kényszerült kéregetésre, így látta meg őt a palota ablakából a király. Az ifjú férj tele volt tervekkel, és most - okos feleségének bátorítására – messzire vándoroltak, új életet kezdeni. Egy távoli kicsiny kunyhóban telepedtek le. Az ifjú asszony pár ékszerét eladták, a pénzből kicsiny földdarabot béreltek, és gazdálkodni kezdtek. Földecskéjük jól fizetett. Újabb és újabb parcellát béreltek, amely bő termést hozott. De egyre keményebben és keményebben dolgoztak, hogy a gyarapodó földet rendben megműveljék. Néhány éven belül már saját földecskét vettek, és lépésről lépésre virágzott fel kis majorságuk. A következő pár év múltán már szép nagy házat építettek. Elszántan és buzgón dolgoztak tovább, míg végül hatalmas földjeik és fejedelmi házuk volt, teljes kényelemmel berendezve. Hercegi módon éltek, csodálatos palotájuk a város központja lett, s minden fontos embert meghívtak és vendégül láttak otthonukban. Egy napon a hercegnő gőgös, öntelt atyját hívták meg vacsorára. A király elfogadta a meghívást, nem is sejtve, hogy legkisebb leányához megy vendégségbe. Pazarló bőkezűséggel rendezték meg a lakomát. A király és a vendégsereg elámult a csodálatos berendezés, az ínycsiklandozó falatok nagy sokasága, a káprázatos terítés láttán. A házigazda és felesége a vendégek közé vegyült, figyelmesen gondoskodva róluk. Amint a hercegnő közeledni látta atyját, arcát fátyla mögé rejtette, és főhellyel kínálta meg őt. A király leült a vacsorához. Színarany edényekkel terítettek neki, számtalan étel és ital párolgott előtte a dúsan megrakott asztalon. A király nagyon éhes volt, ezért maga elé húzta az egyik aranytálat, és jóízűen beleharapott egy csirkecombba. Meglepődve tapasztalta, hogy teljesen íztelen, mert elfelejtették megsózni.  Letette a csirkecombot, a párolgó kecskehúslevesbe merítette kanalát. Ez is só nélkül készült. Megkóstolta a szalonnás babot, a fűszerektől illatozó bárányoldalast, de mind ehetetlen volt só nélkül. Hiába kereste egyre nagyobb bosszúsággal a sót, az bizony eltűnt az asztalról. Egyre mérgesebben próbált végig minden fogást, de kivétel nélkül mind tökéletesen sótlannak bizonyult. A király nagy haragra lobbant. Csalódottan nézett körül a teremben, látván, hogy a többiek milyen jóízűen lakomáznak, hogy szinte se nem látnak, se nem hallanak élvezetükben. Ekkor a lefátyolozott háziasszony odalépett a királyhoz. - Felségednek nem ízlik az étel? - kérdezte kedvesen. - Még hogy nem ízlik?! - dörögte a király.  - Hogy merészeltek ilyen ételeket elém tálalni?! Hisz mindegyik só nélkül készült! Ebben a házban megsértették a király személyét! Magát az uralkodót! A háziasszony ekkor ledobta arcáról a fátylat, s így szólt: - Szóval mégis szereted a sót! Nagyon szereted! Nincs semmi kétség, hogy értékesebb számodra, mint a színarany és a drágakövek! A király kíváncsian nézett a háziasszonyra, és ámulva ismerte fel. Legkisebb leánya állt előtte! Nem tudott mit válaszolni. Megértette, hogy a só, legyen bár közönséges és olcsó, aranynál, drágakőnél fontosabb az embernek. - Ó, leánykám – mondta a király, átölelve a hercegnőt -, bocsáss meg az ostobaságomért! Nagyon elszégyellte magát, restellte, hogy gonoszul bánt legkisebb lányával. Hogy jóvátegye vétkét, leányának és vejének adta egész birodalmát. Még sokáig éltek boldogságban és szeretetben.