Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember a feleségével meg egyetlen lányával. A lány édesanyja megbetegedett, meghalt, így az édesapjával maradtak ketten. A lány amit tudott, végezte a konyhában. Egyszer odatolakodott az emberhe egy özvegyasszony. Annak is volt egy lánya. Azt mondja: - Hallja-e, kend, elvehetne engem feleségül. Én is özvegy, maga is, nekem is egy lányom, magának is. - Hát elgyönne hozzám? - El én. - No jó, akkor hónap mehetünk is az összeírásra, elveszem. Mondja otthon az ember a lányának: - Édes lányom, mennősülök, mer terád igy nagyon sok a munka. Mennősülök, majd könnyebb lesz az életőnk. - Jó van, édesapám, maga tudja. Meg is nősült az ember. Pár hétyig jó ment a sora a lánynak, de aztán a mostohája csak a magáét őtöztette, cicomázta, étette, itatta. A mostohalányának csak kenyérhéjakot, miket vetett, veszekedett rá. - Mér nem mégy szolgálnyi? Nincs belőled semmi haszon itthon, te. Má rád se nézhetek, menjé el szolgálnyi! - Jó van, anyám, elmenek. - No jó, akarom is. A gonosz asszony kenyérhajokot, miket pakolt a lány kosarába. - Csak -menj, menj, ne is lássalak, ne lábatlankodjá itt! Ment a szegény árva lány, ment, mendegélt, míg elért egy nagy rétre. Összetanálkozott egy sánta kutyával. - Jaj, édes jányom, nem tudok nyulat fogni, éhen pusztulok. Egy nagy tövisk ment a lábamba. Legyé olyan jó, szabadítsá meg tőle, húzd ki a lábambó! - Nagyon szívesen, kutyuskám. Azzal letelepedett a jány, óvatosan kihúzta a kutya lábábó a tövisket. Nagyon örült a kutya, azt mondta: - Hej, édes árva jány, jótettedér mindég jót várj! Ment, mendegélt a szegény jány, elérkezett a szőlőtőkéhe. Azt mondja a szőlőtőke: - Jaj, édes jányom, itt van egy veder mellettem, hozzá rám vizet, mer elszáradok ebbe a nagy forróságba! - Nagyon szívesen. A patakbó merített a jány vizet, megöntözte alaposan a szőlőtőkét. Örült a szőlőtőke, a levelei csak sugdosták: - Jótettedér jót várj, te szép lány! Ment, mendegélt a jány tovább, elért egy kemencéhe. Az is megszólította: - Édes lányom, összeroskadok. Tapasszá meg, ahogy tudsz, mer különben végem van, nem süt bennem a sok asszony kenyeret. - Nagyon szívesen. A lány letette a kosarát, felhajtotta a kötényét, csinált sarat, tapasztgatta a kemencét. Szépen elsimogatta, ügyesen rendbe tette. Örült a kemence, azt mondta: - Édes lányom, jótettedé jót várjá! Ment, mendegélt a szegény árva lány, míg elérkezett egy nagy-nagy kastélyho. Körülötte nagy magas vaskerítés, a kapujába meg két oroszlán. De az oroszlánok olyan szelídek lettek, ahogy meglátták az árva lányt, hogy nem bántották. Bement a lány nyugodtan a kastélyba. Egy öregasszonyt tanált ott, hát illően köszöntötte: - Adjon Isten jó napot, édes öreganyám! - Adjon Isten, édes lányom, mi járatba vagy? - Édes öreganyám, szegény árva vagyok. Elkergetett a gonosz mostohám szolgálnyi. Erre hozott az utam, a sorsom. Hogyha lenne olyan jó, befogadna. - Beszegődhetsz hozzám, édes lányom, mer éppen előtted ment el a másik. - Beszegődök, édes anyókám, persze hogy beszegődök. - Hát most, édes lányom, dolgozol először vagy eszel? - Ó, édes öreganyám, dolgozok elébb. Addig nem érdemlem meg az ételt, míg nem tettem érte valamit. Dolgozok, édes öreganyókám. - Nem dolgozol, édes fiam, most azér is ülj le az asztalomho, egyél! A lány szót fogadott, eszegetett. Aztán mingyár azon vót, mit csinálhasson: söprött, takarítgatott, égett a kezi alatt a munka. Hamar megszerette az anyóka. Igen ám, de akkor még három napig tartott egy esztendő. Olyan ügyesen letelt az a kis idő, hogy a lány észre se vette. Az anyóka levitte a lányt a pincébe. - Gyere, édes lányom, a szolgálatodér válasszá magadnak egy dobozt, amelyiket csak akarod. Van itt mindenfajta: fábó, vasbó, aranybó, ezüstbő, gyémántbó. - Jó van, édes öreganyám, nekem az a kis fadoboz is jó lesz. - Vigyed lányom, ha azt választottad. De melyik kapun mégy ki: a vaskapun vagy az aranykapun? - Egy szegény árva lányt a vaskapu illet meg, jó lesz nekem azon is. Mikor a kapuho ért a lány, megrántott egy kötelet az anyóka, és csakúgy hullott a sok arany a lány szőke hajára, ruhájára. Csakúgy csillogott-villogott a ruháján, a haján. Ment, mendegélt hazafelé a lány nagy boldogan. A kemencének a füstji messziről hajlongott feléje, mintha hívta vóna: - Gyere, gyere, te szép kislány, bennem van a sok szép finom kalács, pakolj meg belőlem! Örült a lány. A kosarát tetejivel megpakolta. Jó lesz az a kalács, mer messze van az útja. - Köszönöm, kemence, nagyon köszönöm. Ment, mendegélt egy jó darabon. A szőlőtőke má messzirő virult, fénylett a sok szép fürttől. Megszólította a lányt: - Gyere, édes lányom, szakítsá rólam annyit, amennyi jólesik! - Köszönöm, szőlőtőke. Szedett szépen, ett belőle. A kosarára is tett vagy négy szép fürtöt, aztán továbbment. Messzire haladt, mikor a kutya szaladt elejbe. Egy jókora nyulat tartott a szájába. - Édes lányom, fogtam neked egy nyulat, nesze, vigyed! - Jó van, édes kutyuskám, köszönöm. A kötényébe tette, úgy vitte a nyulat. Mikor a házokhoz közeledett, elkiáltotta magát a kakas: - Kikiríkú, itt gyön a mi szép lányunk aranyba, ezüstbe! Kinézett a gonosz mostoha. - Te kakas, rögtön elcsavarom a nyakad, csak hazudozzá! De a kakas másodszor is kikiríkult: - Kikiríkú, itt gyön a mi szép lányunk aranyba, ezüstbe! Kinézett a mostoha, és meglátta a lányát. Mérgébe bevágta az ajtót, de a lány csak bement. - No, mit hoztá, mér szolgátá? - vette oda a szót neki a gonosz anyja. - Kalácsot, szőlőt hoztam, kóstolják meg. Itt egy szép nyúl is, nyúzzák meg, süssék meg, jó lesz vacsorára. - Bontsad, bontsad azt a dobozt, ami a kezedbe van! türelmetlenkedett a mostohatestvéri. Kinyitták, hát abba annyi arany ékszer vót, hogy még a szemnek is sok vót. Majd szétvette az irigység a mostohatestvért. Azt mondja: - No, anyám, most én menek szolgálnyi, de ennél sokkal különbeket fogok hoznyi. Elmenek, édesanyám, hát süssön, főzzön, pakoljon nekem a kosárba! - Jó van, drága gyermekem, tróbálj szerencsét, hátha neked még jobban sikerül! Egész nap sütött-főzött neki az anyja, pakolgatta az útravalót. - Járj szerencsével, drágám! Csókolgatta, ölelgette, minden. Ment, mendegélt a lány nagy hegyesen, hát szembetanálkozott a kutyával. - Édes lányom, vedd ki a lábambó a töviseket, mer így nem bírok nyulat fognyi, éhen pusztulok. - Nem veszem én. Azzal ment tovább hegyesen. A szőlőtőke is megszólította. - Édes, drága lányom, öntözzé meg engem, mer elhervadok, elszáradok. Hozzá rám vizet, a vödör is itt van, a patak is itt folyik! - Hogy képzeled? Bizony nem öntözlek én! Ment tovább hegyesen a kemenceig. A kemence is rimánkodott neki: - Édes lányom, tapasszá be, mer így összeroskadok, nem sülhet bennem többet kenyér! - Hogy veled piszkosodjak, saraskodjak? Szó se lehet róla! Nagysokára elért a rengeteg erdő közepire, ahol a kastély állt. A két oroszlán éktelen ordításba, ugráncozásba kezdett, ahogy mellátta. Az anyóka kinézett az ajtón: mi az, hogy annyira meg vannak vadulva az oroszlánok. Hát látja, hogy nem akarnak beengednyi egy szép lányt. Mingyár lement, elcsendesítette az állatokot, felvezette a lányt. - Jaj, anyókám, má köszönnyi is elfelejtettem, úgy megihedtem a csúnya állatjaitó! - Mi járatba vagy itt, fiam? - Szolgálatot gyöttem keresnyi. - Nálam dolgozhatsz: söprögethetsz, törülgethetsz, fonhatsz, meg ami munka adódik. Először dolgozol vagy eszel? - Jaj, hogy képzeli, hogy olyan nagy útró gyövök, osztan dolgozzak! Eszek, eszek én elébb! - No, most azé is fonnod kell! Míg ezt a hat kócot le nem fonod, nem ehetsz egy falatot se! A lány sírt, szaggatta, tépte a kócot, köpdöste, úgyhogy a felitő többet is elköpdösött. Másnap, ahogy kel az anyóka, látja, hogy minden poros, rangasz, míg a lusta lány alszik kényelmesen a puha ágyba. Seprűnyelvel felverte. - Te szolga vagy? Mi vagy? Egy szolgának dolgoznyi kell! - Jaj, mér nem hagyott még egy kicsit aludnyi? - Keljé, mer szolga vagy! Hozzá vizet, mosogassá, törülgessé! De a lány mindent kelletlenű csinát, jófurmán mindent az anyóka végzett el helyette. Alig várta az anyóka, hogy leteljen a három nap, megszabaduljon a lusta lánytó. Végre letelt a három nap. Azt mondja az anyóka: - No, menjünk le a pincébe, válassz magadnak egy dobozt! - Jaj, nekem nem kell se a fa, se a vas, nekem a legszebb, a gyémántláda kell! - Jó van, viheted - mondta dühösen az anyóka - , no, melyik kapun mégy ki? - Jaj, nem gondolja tán, hogy a vaskapun? Az aranykapun! Megrántott egy kötelet az anyóka, aztán hullt a lányra a sok szurok, piszok, mocsok, mindenféle csúnyaságok. Sivalkodott, szaladt a lány. Elérkezett a kemencéhe. - Jaj, de jó illat van itt! Benézett a kemence száján, látta a jobbná jobb süteményeket. Nyúlna bele, hogy szed a kosarába, de a kemence összeégette, hogy csupa hólyag lett a kezi. Ment tovább nagy mérgesen, dühösen, piszkosan. Elérkezett a szőlőtőkéhe. Megkívánta a szép nagy szőlőfürtöket. Nyúlt vóna értek, de a tüskék megszurkáták a hólyagos sebes kezit, hogy ordított fájdalmába, de szőlőt nem tudott egy szemet se levennyi. Ment tovább véresen, szurkosan, sebesen. Egyszer csak a kutya ott termett előtte, a szájába egy nagy nyulat tartott. - No, legalább ez a nyúl legyen az enyím, látod, hogy nézek ki! Vette vóna el a nyulat, de a kutya megharapdosta a lába szárát. Sivalkodott a lány, ahogy a torkán kifért. Mikor közeledett a házokho, felszállott a kakas a gátra, elkikiríkulta magát: - Kikiríkú, itt gyön a mi szép lányunk piszokba, szurokba, vérbe fagyva! Kinézett az anyja, de nem látott semmit. - Te kakas, kicsavarom a nyakad, ha nekem ilyet kikiríkulsz! Bement az asszony, de kisvártatva megint kikiríkult a kakas: - Kikiríkú, itt gyön a mi szép lányunk vérbe fagyva! Kinézett az asszony, meglátta a lányát, hát csak összecsapta a kezit. Nagy sírva elejbe szaladt. - Mi lett veled, édes lányom? - Jaj, ez mind azé van, édesanyám, mer nem tanított a jóra, a dologra. De a gyémántláda nálam van! Menjünk be, nyissuk ki, hogy mi van benne! Bevitték a ládát, felvették a tetejit. Hát kigyött belőle egy viperakígyó. A lányt és a gonosz asszonyt úgy megmarta, hogy rögtön meg is haltak.    Nagy Zoltán -Nagy Ilona Az ikertündérek - Akadémia Kiadó Budapest - 1990