Ílt egyszer egy király. Ennek a királynak volt egy daliás szép .fia. De olyan szép volt, derík, hogy mindenki megcsodálta űtet. Örült is ennek az édesapja, de a fiú már tizennyolc éves volt, látja, hogy az ű édesapja mindig szomorú. Kijárt a fiú katonatisztekkel vívni, és mindenkit legyőzött. Vadászatokon mindig a legveszedelmesebb vadra vadászott. Azt mindig azírt tette, hogy az apjának kedvibe járjon. De az apja mégis mindig szomorú volt. Egyszer elhatározta magában a királyfi, megkérdezi az édesapját, mi az oka annak a nagy szomorúságnak. Úgy is tett. Megkérdezte, az apja azt felelte: - Látom, fiam, hogy vitéz vagy, mert a legjobb vivókat is legyőzöd, a legveszedelmesebb vadakat is elejted, de még mindennek nem örülhetek, mert van nekem egy jó barátom; már egy fél éve, hogy kaptam tülle üzenetet. Az én barátom, aranyerdő közzepiben van egy szép selyemrít, abban lakik. De úgy megirigyeltík tűlle azt a szép országot, hogy a boszorkányok ezrivel küldik rá a katonaságot. Ez az üzenet. Az üzenet mellett arra kír, hogy segéljek neki. De látod, én már öreg vagyok, nem tudok odamenni. - Jól van, édesapám, majd elmegyek én. - Igen ám; fiam, csak nem tudod az útat, nem tudsz odajutni. - Mindegy, édesapám, elindulok. Addig megyek, addig járok, míg a te barátodra rátanálok. - Jól van, fiam, ha azt határoztad, s minden módon el akarsz menni, segéljen az Isten az útadban! A fiú rögtön pakolt, s mikor az útravalóval kíszen volt, azt kérdi az apja: - Lovat választottál-e már? - Igen, apám, már a lovász nyergeli is. - Jól van, fiam, jól gondolkoztál, de hallgass énrám! Van az istálló háta megett egy nagy trágyalyuk. Rígen abba gyűjtöttük a trágyát. De mióta megöregedtem, nem vagyok arra való, hogy lovagoljak. És tudod, fiam, mit rejtegetek én abban a gödörben? Az én legínykori paripámat. Ajánlom neked, hogy avval menj el. Igaz, hogy meg kell elébb etetni, de nízd meg, ha egyszer jól lakik, úgy fog kinízni, mint egy csikó. Kiált is a fiú rögtön a kocsisnak: - János, kíszíts zabot elé! Erre megszólal az apja: - Nem zab kell annak, fiam! - Hát micsoda, édesapám? - Na, bizony mi? Tiszta ígő parazsat eszik. Ott van hátull a kertben vagy három vagon fa. Gyújtsad meg! Mikor parázzsá válik, emeld ki a lovat a gödörbűl és vidd oda, me az most olyan gyenge, hogy még odáig se tud elmenni! Meggyújtották a nagy csomó fát. Olyan tüze lett, hogy az egísz városban melegedtek. Mikor izzó parázzsá vált, akkor a királyfi kivette a lovat a gödörbűl. Odacipelte a nagy tűzhöz. Hát, halljunk csodát, gyerekik, nekikezdett a lú enni. Ahogy kezdte enni a parazsat, szemlátomást hízott. Mikor mind megette, még a szőre is tündöklött. Elbámultak a csikósok, de még a királyfi is. Akkor nízett nagyot; mikor látta, hogy a lúnak hat lába van. Amint bámult a királyfi, megszólal az apja: - Most, édes fiam, menj fel a padlásra! Ott vannak az én rígi fegyvereim, válassz ki magadnak egyet! Ugyan megmondom neked, vannak ott fínyesebbnél fínyesebb kardok és fegyverek, de van ottan a többi közt, amelyik olyan rozsdás, hogy úgy níz ki, mintha behintettík volna szíp piros csípős paprikával. Azt ajánlom neked, fiam, hogy azt a kardot vedd magadhoz. Le is hozta a királyfi, próbálgatta kihúzni a pengét a hüvelybűl, de sohugy se tudta: - No, édesapám, jól nízek ki evvel a karddal. Nemcsak hétszer, hetvenhétszer is levághatják a fejemet, míg én evvel vágni tudnék. - Ó, fiam, nem úgy kell azt kihúzni! Mondjad neki: Kard ki a hüvelybűl! Alighogy kimondja a királyfi, egyszerre a kard kirepül. De úgy zúgott a levegő a kard suhogásátúl, hogy mink azt hinnők, hogy valami nagy vihar van. - Most mit csináljak, apám? - Most mondjad: Kard vissza! Abban a pillanatban a hüvelybe rejtőzött. - Na, fiam, így jár ez a kard. De osztán mikor kiparancsolod, mondjad is neki: Vágjad kardom! Megköszönte szépén az édesapjának a kardot, lovat. Az öreg királynak kicsordult a könny a szemibűl. - Hát mír sír, édesapám? - kérdi a királyfi. Feleli az öreg király: - Sose látlak többé, fiam. - Hát hogy, édesapám? Azt jósolták, hogy én meghalok? - Nem jósolták, de tudom én, hogy nem látlak többé soha. Összeölelgőztek, megcsókolták egymást, könnyek közt elbúcsúztak egymástúl. Felült a királyfi a hatlábú paripára, a paripa pedig felreppent a levegőbe. Mintha szárnya lett volna, úgy vitte a királyfit toronyirányba. Egyszer csak hopp, megtorpan a ló, ereszkedik lefelé. Mikor földet ír a lába, elbámul a királyfi. Egy olyan szép erdőben volt, hogy a fák mind aranybúl voltak. "Na - gondolja magában - , itt lesz valahol a selyemrít." Elindult csak úgy gyalogszerrel, a lovat vezette kantárnál fogva. Egyszer meglátta a selyemrít szílit. De azt is látta, hogy a selyemrít közzepibe egy szép sátor áll. Megkötötte a lovát, ű pedig egyedül indult a sátor felé. Mikor a sátorhoz írt, látja, hogy benn a sátor közzepiben alszik egy őszbe vegyült öregember. Hát a sátor egyik sarka el volt függönyözve. Elhúzza a függönyt, s ijedtiben majd elkiáltotta magát. Nízzük meg mi is, mit látott? Egy szép aranyágyat, az ágyban egy olyan tizennyolc év körüli leány aranyhajjal, meztelenül fekszik. Egyik karja és egyik lába lelógott. Megsajnálta a királyfi, odament, megfogja a lánynak a lábát, felteszi szépen az ágyba. A leány nem aludt, fél szemmel nízte; hogy milyen délceg fiatalember áll az ágya mellett. Mikor a királyfi megfogta a karját is, hogy tegye föl, a leány csak átölelte a nyakát. Odahúzta a fejit magához, megcsókolta: - Én a tied, te az enyim, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el egymástúl! Te ide hallgass, tudom hogy fáradt vagy, lípj ki innen, és pihenj le a sátorban! Le is pihent, azonnal el is aludt. Ahogy ű elaludt, az öregember felíbred, látja, hogy egy idegen van a sátorban. Azonnal kihúzza a kardját, fölemeli, hogy vágja le a nyakát. Mikor ippen suhantani akar, akkor jut eszibe: "Hisz ennek is kardja van, én is aludtam, mikor a sátorba jött, ű is megölhetett volna. Nem bántom, majd ha fölíbred, megkérdezem tűlle, kicsoda." Úgy is tett az öreg, leült és várt, amíg a fiatalember fölíbredt. Mikor megíbred, megszólítja az öreg: - Hallod, öcsém, felelj a kérdísemre! Ki vagy, és mit keresell itt? A királyfi felült a fekhelyirűl: - Én, ha nem tévedtem, ippen tíged kerestelek. Az apám küldött, hogy aranyerdő közepibe selyemrít, a selyemríten lakik az ű barátja. - Ejnye, fiam, te volnál az én barátomnak, a Veres királynak a fia? - Égen; én vagyok. Azírt jöttem, me az apám üzenetet kapott, hogy te bajban vagy, de ű már öreg, és engem küldött. - Jó, hogy jöttíl, fiam, me már több mint egy éve, hogy ostromolnak a boszorkányok katonái. Elhoztad az apád kardját, az én kardomnak a cimboráját? Me tudd meg, fiam, akármennyi katonát levág a kardom, ötször vagy tízszer annyi jű mindig helyette. Látod ott azt a nagy hegyet? Ott van egy vín boszorkány, az ontja rám a katonaságot. Még aztat meg nem öljük, nekem nyugtom soha nincs. No, de most már ketten leszünk. Máma, azt hiszem, nem fognak támadni, de holnap egész bíztos. Máma egy kicsit elbeszílgetünk, aztán meglátjuk, mit hoz a holnap. De az öreg olyan ravasz volt, hogy a lányát nem mutatta meg, mind egyebet beszílt. Elbeszílte, hogy fiatal korában űneki a boszorkány, aki abban a hegyben lakik, szeretője volt. Megégérte neki, hogy felesígűl veszi, de azt nem teljesítette, s most a boszorkány bosszújábúl űtet el akarja pusztítani. A beszílgetés után megvacsoráztak, lepihentek. Reggel korán keltek, de szerencsíjek is volt, me ahogy a nap bútt fel, jöttek a boszorkány katonái. Úgy jöttek ki a hegybűl fogyhatatlanul, mint a víz, mikor nagy forrással jű a földbűl. Kirepültek a kardok a hüvelybűl. Volt dolga a két kardnak, aprították a katonákat. Már díl felé kezdtek ritkulni. Ekkor a Veres királyfi megindult a hegy irányába. Előtte a kardja vágta a katonát, akárcsak Szalai a szappant. Mikor ahhoz a lyukhoz írt, aholl a katonák jöttek ki, úgy gondolta, hogy bémegy, megnízi, hogy mi van ott. Úgy is tett, nyomult előre. Hát mikor beírt, mit gondoltok, gyerekik, mit látott? Egy nagy tágos térsíg közepinn egy esztováta. Benne ült egy vén öregasszony, akkora orra volt, hogy a földet írte, az orcáján pedig több ránc volt, mint száz asszonynak a szoknyáján. És ez a vín boszorkány nyomta a lábítót, s valahányszor a vetillőt átaldobta, mindig egy század katona állott elő, s adta ki nekik a parancsot: - Előre a selyemrítre! Öljítek meg azt a vín gazembert! De mikor egy század kipottyant, a királyfi kardja suhant egyet, mind a száznak levágta a fejit. A királyfi pedig odaugrott a vín boszorkányhoz, elővette a zsebkésit; szíven szúrta a vín boszorkányt. Hát csak mi törtínt? Az a nagy hegy úgy szíjjelmállott, mintha soha ott se lett volna. S mit gondoltok, mi lett a helyin? Egy olyan szép selyemrít, mint ahol az öregember lakott, ahuva a vín boszorkány a katonákat parancsolta. Mikor ez megtörtínt, az ősz öreg ember előhítta a leányát, odaállította a királyfi eleibe: - Nízzed fiam, ha nincsen menyasszonyod, nekem más gyermekem nincs, csak ez az egy leányom! Ha szereted, neked adom, vélle együtt az egísz királyságom. Úgy is törtínt. Papot híttak, megesküdtek, még most is a selyemríten ílnek, ha meg nem hóttak. Elmondta: Máté György bálint     szerk. Kovács Ágnes Rózsafiú és Tulipánleány - Akadémiai Kiadó Budapest - 1987