Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király. Volt annak egy juhásza, aki nagyon hűségesen szolgált. A juhász nyájában meg volt egy fekete bárány, amelyik már kétszer is fialt, de annak a fiai mindig elvesztek. Amikor éppen harmadszorra várták, hogy a fekete báránynak fiai legyenek, a király ráparancsolt a juhászra: - Ha a fekete bárány fiával nem tudsz elszámolni, vége az életednek! A juhász hűséges volt most is. Megkötötte a fekete bárányt, de egy idő múlva megsajnálta, csak szabadon engedte, hadd szaladozzon. Az meg annyira szaladozott, hogy beszaladt a városba, éppen a pap kertjébe, ott is egy odvas fának az odvába. Kereste a juhász nagy szomorúan, de nem jutott a nyomára. Mit volt mit tennie, jelentette a királynak, hogy egy életem, egy halálom, én a fekete bárányt nem találom! Ebben maradtak. A juhásznak nem lett bántódása. Hanem a fekete báránynak közben megszületett a kisfia. Ki sem mozdult vele hét éven keresztül a pap kertje zege-zugának odvas falyukából. A hetedik évben a fekete bárány kivezette a fiát a búvóhelyről. - Gyere ki, fiam, lássam, milyen erős vagy most, mekkora fát bírsz tövestül kirántani a földből. A fiú próbálta, de csak amolyan kisebbel bírt el. Akkor visszamentek, a fekete bárány még hét évig szoptatta a fiát. Annak leteltével megint próbára tette. - Gyere ki, fiam, lássam, mekkora fával bírsz el! Juhfi Jankó nekiállt a legvastagabb fának, hát a kisujjával kilökte a földből. Az anyja elégedett volt vele. - Most már látom, elég erős vagy, a földön csak egy van erősebb nálad. Elindulhatsz világot próbálni. De amíg ezt mondta, adott a fiának egy szál juhszőrt, hogy kösse a nyakába. A fia pedig adott az anyjának egy hajszálat, hogy ő is tegye el emlékbe. Mert ezekből lehet majd megtudni, hogy a másik él-e, hal-e. Ha ezekből tej csöpög, akkor él a viselője, de ha vér, akkor nagy a baj, mert a másik meghalt. Ebben megegyeztek, kezet ráztak, elindultak. A fekete bárány visszament a nyájba, Juhfi Jankó pedig elindult világot próbálni. Ment Jankó hetedhét ország ellen. Egyszer csak látja, hogy tizenkét vassal rakott szekér beleragadt a sárba. Tizenkét béres toporog körülötte, de se ki, se be. Kérdezte aztán: - Mit adnátok annak az embernek, aki kirántana bennőtöket a sárból? - Nem adhatunk egyebet, mert szegények vagyunk, csak annyi vasat, amennyit egy ember elvihet a hátán. Akkor Jankó kifogta mind a tizenkét szekér elől az ökröket, összekötötte mind a tizenkét szekeret, kirántotta a rakományt a partra. A tizenkét szekéren pálcavasak voltak. Jankó, akár valami madzagot, összegombolyította, a vállára vette és ment. A béresek nem mertek neki szólni. Szomorúan mentek a gazdájuknak jelenteni, hogy is jártak az úton. A gazda is kíváncsi volt, milyen ember lehet az, aki tizenkét szekér vaspálcát, mint egy gombolyag madzagot elvisz a vállán. De amikor meglátta Jankót, ő sem mert szólni. Jankó odaért egy országúti kovácsműhelyhez. Kérte, hogy a mester kovácsoljon ki egy hétmázsás buzogányt a vasgombolyagból. A kovács 100 forintot kért, meg a maradék vasat. Megegyeztek, de Jankó azt mondta, ha elkészül a buzogány, tegyenek próbát: feldobja a hétmázsás buzogányt, és ha az visszaestében a fején eltörik, akkor a kovács köteles újrakalapálni. Így is cselekedett. Fölvágta a buzogányt a csillagos égnek. Amikor az nagy suhogva esett lefelé, alá állt, a fejére esett. Kétfelé tört a hétmázsás buzogány. A kovács megharagudott, hogy Jankónak ilyen kemény feje van. De azért még hétszerte erősebbre kalapálta a buzogányt, mint azelőtt volt. Jankó megint elkapta, fölvágta a csillagos ég Fiastyúkjáig. Amikor esett lefelé, de fütyült ám, mint a hajderfityfiritty, hát Jankó alá állt, a buzogány ráesett a fejére. Nem tört el, hanem még, akár a labda, fölpattant róla száz méter magasságra. Elégedetten ráztak kezet, elváltak, ment mindenki az útjára. Ahogy megy Jankó, egy reggelre kelvén elér egy sűrű erdő szélére. Egy bokor alól két lábat lát kilógni. Buzogányával rávág a talpára: - Kelj föl, ne lustálkodj! Aki ott feküdt, valahonnét messziről sóhajtott. - Jó is lenne felkelni, szétnézni. Jankó ment tovább, már délre járt az idő, amikor a hasához ért a fekvő valakinek. Buzogányával odavágott neki. - Kelj föl, ne lustálkodj, a bolhák csípdessenek meg! Jankó haladt tovább az erdő sűrejében, estére odaért annak a fekvő valakinek a fejéhez, rávágott egyet a buzogányával, de az csak annyit szólt, hogy ideje lenne fölkelni, mert a féreg is megterem a haja között. Jankó ment tovább, gondolta jó lesz ezt a valakit itt hagyni, alighanem ő lesz az, aki erősebb nála, akiről az anyja beszélt elválásuk idején. Ez valami nagy erejű óriás lehet. Ahogy megy, mendegél, hát egyszer csak összetalálkozik Hegyforgatóval, aki úgy dobálja a legnagyobb hegyeket is, mint kisgyerek a rongylabdát. Köszönt neki Jankó nagy tisztességgel: - Jó napot adjon isten, Hegyforgató pajtás! - Adjon neked is, Juhfi Jankó pajtás - válaszolt Hegyforgató - hol jársz-kelsz? - Járok-kelek, szerencsét próbálok. - No, akkor én is veled tartok - mondta Hegyforgató. Együtt mentek, összetalálkoztak Vasgyúróval, aki úgy bánt a vassal, mint dagasztó asszony a kenyértésztával. Odaköszöntek neki: - Jó napot adjon isten, Vasgyúró pajtás! - Nektek is - válaszolt Vasgyúró. - Hát hol, merre jártok? - Járunk-kelünk, szerencsét próbálunk. - Elmennék én is veletek - ajánlkozott Vasgyúró. Így vándoroltak hárman, amíg elérkeztek egy városba. Éppen akkor dobolják mindenfelé a hírt, hogy a királynak elveszett mind a három lánya. Gazdag jutalom jár a megtalálóknak, de arra való emberek feleségül is vehetik őket. Akkor elindult Juhfi Jankó, Vasgyúró meg Hegyforgató, hogy ők az elveszett királylányokat a föld alól is fölkutatják. Mennek hetedhét országon keresztül, elérnek egy sűrű erdő közepébe. Találnak benne egy fehér házat, amelynek egyik szobájában három hegedűt látnak fölakasztva. Jankó elcsodálkozik. Ki járhat ide a fehér házba, ki használhatja a hegedűket? Elhatározták, hogy meglesik. Estére őrnek állították Hegyforgatót. Ahogy közeledett az éjfél, elnyomta az álom. Jankónak nyitva volt a szeme. Látja ám, hogy egyszerre berepül három fehér galamb. Hegedültek, daloltak, reggelre elszálltak. Másnap éjszakára Vasgyúrót állították őrnek. Éjfél körül azt is elnyomta az álom. Jankónak nyitva volt a szeme. Látja, hogy berepül a három galamb, hegedülnek, énekelnek, táncolnak, reggelre elhussannak. Harmadnapra Jankó állt őrt, várta az éjfelet. Jöttek a fehér galambok, Jankó nem késlekedett, megkérdezte tőlük: - Kik vagytok ti, akik ide jártok? - Mi vagyunk az a három elveszett királylány, akikért a dobokat verik a városban. - No, ha ti vagytok a királylányok, hát mi titeket keresünk éppen - mondta Jankó. - Sebesen eresszetek bennünket szabadon, mert mi három sárkánynak vagyunk a feleségei. Ha lejár az idő, jönnek utánunk, vége az életeteknek! De Jankó nem ijedt meg, nem eresztette el a királylányokat. Lejárt az idő, jöttek a sárkányok, hogy hol maradtak el az asszonyok. Mikor látta a három sárkány, hogy Jankó tartja a markában őket, hát nagy dühösen elkezdték az ablakon behányni a homokot, de annyira, hogy a ház is rájuk dőlt. Meghalt mind a három vándor, a fehér galambok pedig elrepültek. Hanem akkor a fekete báránynak elkezdett a vér csöpögni a szőréből. Mindjárt tudta, hogy a fiával valami nagy baj esett. Odaszaladt, fölélesztette Juhfi Jankót, de az csak egyet sóhajtott: - Minek élesztettél, olyan jót aludtam, a három királylány ölében álmodtam. De ha engem fölélesztettél, éleszd a barátaimat is! Úgy is lett. Azután ment tovább mindenki az elkezdett útján. A fekete bárány visszaszaladt a nyájához, Juhfi Jankó meg két társa elindult a sárkányok felkutatására. Egy helyen tanyát ütöttek. Éhesek voltak, Hegyforgatót kérték, hogy amíg ők odajárnak, főzzön ebédet. Főzi aztán Hegyforgató az ebédet, de még félig sincsen készen, odaállít a Hétsingszakállú. - Én eszem meg a kását! - Ebből te nem eszel, nem neked főztem! - mondta Hegyforgató. - Márpedig én olyan urasan eszem, hogy a tüzes bográcsot a hasadra teszem. Te leszel az asztalom! Úgy is történt. A Hétsingszakállú Hegyforgató hasáról kanalazta be a kását. Az meg újra tett a tűzre, sietett, ha jönnek a társai, észre ne vegyék, milyen szégyen esett meg rajta. Másnap Vasgyúró maradt otthon kásafőzőnek. De még félig sem rottyant meg az étel, Hétsingszakállú ott termett. - Én eszem meg a kását! - Ezt ugyan nem! - berzenkedett Vasgyúró. De Hétsingszakállú nem nézett semmit, Vasgyúrót földhöz vágta, a tüzes üstöt a hasára tette, onnan kanalazta be a kását. Amikor ez megvolt, Vasgyúró újra tett a tűzre, sietett, ha jönnek a társai, észre ne vegyék, milyen nagy szégyen esett meg rajta. Harmadnapra Juhfi Jankó maradt otthon szakácsnak. Fogott egy nyulat, abból főzte a paprikást, amikor odaért Hétsingszakállú. - Most még jobb ebéd lesz, mint két nap volt, a hasadról eszem meg a paprikást! - Most már tudom, mért nem volt meg eddig idejére az ebéd! Mert mindig te gazdálkodtál itten! - válaszolt Juhfi Jankó. - De te ebből nem eszel! Akkor egymás hajába kapaszkodtak. Juhfi Jankó összeszedte minden erejét, Hétsingszakállút egy fához cipelte, szakállánál fogva odakötötte, a buzogányával is jól odaszögezte, hogy majd ha jönnek, megmutatja társainak. De akkor már nagyon félt Hétsingszakállú, és annyira erőlködött, hogy mind kiszaggatta a szakállát, elszabadult a fától. Elmenekült. Hanem az útján mindenütt szakálldarabok maradoztak széjjel. Juhfi Jankóék ezen a nyomon követték, mert gondolták, hogy Hétsingszakállú nem lehet más, mint a sárkányok édesapja, mivel ilyen erősnek mutatta magát. Addig mentek a szakálldarabok nyomán, amíg találtak egy kis ajtót. Benéznek, hát óriási mélységbe látnak. Hogy lehetne oda lejutni? Se létra, se lépcső! Vesszőkosarat fontak, meg vesszőkötelet. Juhfi Jankó beleült a kosárba, a társai leengedték. Ment Juhfi Jankó, mendegélt hetedhét országon keresztül, amikor lát egy szarkalábon forgó várat. Rászólt: - Állj meg, vár! - Nem állok, mert nem a gazdám parancsolja - így a vár. - Állj meg, vár, mert ha nem állsz meg, leütlek a buzogányommal! A vár megállt, Jankó besétált a kapun. - Adjon isten jó napot! Egy kisasszony válaszolt a köszönésre: - Hol jársz te erre, hol a madár se jár? - Járok-kelek, érted jöttem! - Jaj, siess innét, mert ha az uram hazaér, vége az életednek! - ijedt meg a kisasszony. De Jankó nem ijedt meg, csak azt kérdezte, mivel jelzi az ura az érkezését. - Mikor hét mérföldről hazahajítja a buzogányát, akkor kezdem neki főzni az ebédet. Alighogy ezt elmondja a várbeli asszony, már zuhog is a buzogány, csak úgy sistereg. Jankó kilépett a vár elé, elkapta, a kisujjával visszadobta, de olyan erővel, hogy hétszer olyan messze repült, mint ahonnét jött. Akkor kapott észbe a sárkány, hogy valaki lehet a várában. Megkereste a buzogányát, sietett haza. - Asszony, emberszagot érzek! - Ugyan mit éreznél? - Idegen tartózkodik a házamban, add elő, mert másképp vége az életednek! - A testvérbátyám jött el látogatóba - mondta ijedten az asszony. A sárkány erre úgy tett, mintha megbékélne. - Hol jársz erre, sógor, ahol a madár se jár? - Járok-kelek, eljöttem hozzátok. - De miért tettél olyat, hogy visszahajítottad a buzogányomat? - Azért tettem, sógor, mert majdnem agyonütöttél vele - mondta Jankó. - Hozd be, asszony, a kőkenyeret meg a fakést! - Nem élek én ilyennel, különben is ettem az úton. Te csak egyél, sárkány sógor. De az sem evett, hanem kihívta Jankót az udvarra, hogy birkózzanak. Összekapaszkodtak, a sárkány bokáig belevágta Jankót az udvar földjébe. Jankó sem volt rest, belecsapta a sárkányt térdig a földbe. Ezen a sárkány sógor úgy megharagudott, Jankót gatyakötözésig a földbe vágta. Juhfi Jankó ekkor kapott erőre. A sárkányt nyakig beletűzte a földbe, mind a három fejét levágta egyszerre. Amíg ez megtörtént, a sárkány vára piros almává lett. Jankó a zsebébe tette, ment tovább az útján. Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, s odaért egy varjúlábon forgó várhoz. Sejtette, hogy ez a hatfejű sárkányé. Azt mondja Juhfi Jankó neki: - Állj meg, vár! - Nem állok, mert nem a gazdám parancsolja - így a vár. - Állj meg, különben leütlek a buzogányommal! A vár megállt, Jankó beköszönt: - Jó napot adjon isten! Egy asszony fogadta a köszönést: - Hol jársz erre, hol a madár se jár? - Járok-kelek, érted jöttem! - Jaj, siess innét - ijedt meg az asszony -, mert az uram mindjárt hazaér, akkor vége az életednek! De Jankó nem sietett, azt kérdezte, mivel jelzi az érkezését. - Amikor az uram tizennégy mérföldről hazahajítja a buzogányát, akkor teszem föl az ebédet főni. Alighogy ez elhangzik, már zuhog is a buzogány, csak úgy sistereg. Juhfi Jankó a kisujján megállítja, hétszer annyira visszahajítja. Akkor már gondolta a sárkány, hogy valaki idegen lehet a várában. Mérgesen köszönt be: - Emberszagot érzek, asszony, add elő, mert különben vége az életednek! - Ugyan, ne mérgelődj, a testvérbátyám jött el látogatóba - védekezett az asszony. A sárkány úgy tett, mintha kedvére lenne a látogatás. - Ugyan, sógor, hogy jöttél ide, ahová a szálló madár el nem jut? - Járok-kelek, eljöttem már hozzátok - válaszolt Jankó. - De miért tettél olyat, hogy a buzogányomat hétszer messzibbre visszahajítottad? - Hát, sógor, ha vissza nem hajítom, agyonütsz vele! - Máskor ne tegyél ilyet! Hanem asszony, hozd a kőkenyeret meg a fakést, vendégeljed a sógort! - Ó, nem élek én vele, amúgy is túl vagyok az ebéden - szabadkozott Jankó. - Te csak egyél-igyál, sárkány sógor! Hanem a sárkány se evett, nem is ivott, kihívta Jankót az udvarba birkózni. Összeakaszkodtak. A sárkány bokáig vágta Jankót a várudvar földjébe. Jankó sem volt rest, derékon kapta a hatfejű sárkányt, úgy belecsapta a földbe, hogy annak csak a fölsőteste maradt ki. Ezen a sárkány megdühödött, ahogy kimászott, Jankót gatyakötözésig a földbe vágta. Jankó összeszedte az erejét, nekiugrott, és mint a palántát a frissen szántott földbe, úgy ültette el nyakig a hatfejű sárkányt. Mindjárt le is vágta mind a hat fejét. Közben a vár piros almává változott. Jankó a zsebébe tette, ballagott tovább az útján. Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, mikor meglátta a hollólábon forgó várat. - Állj meg, vár! - Nem állok, mert nem a gazdám parancsolja - így a vár. - Állj meg, mert leütlek a buzogányommal! A vár megállt, Jankó beköszönt: - Adjon isten jó napot! Ijedt hangon válaszolt egy asszony: - Hol jársz te erre, ahol a madár se jár? - Járok-kelek, érted jöttem! - Jaj, siess innen, mert ha az uram hazaér, vége az életednek! Jankó csak azt kérdezte, mivel jelzi érkezését. - Amikor az uram huszonegy mérföldről hazahajítja a buzogányát, akkor kezdem el az ebédjét főzni! Alighogy ezt kimondja az asszony, zuhog a buzogány, csak úgy sistereg. Jankó megállítja a kisujján, visszavágja hétolyan messzi, mint ahonnét jött. A sárkány ebből már látta, hogy valaki lehet a házánál. Mihelyt hazaér, bekiált: - Micsoda idegen szagot érzek, asszony, add elő, különben vége az életednek! - Ugyan milyen idegen szagot érezhetnél, mikor a testvérbátyám jött el látogatóba? A sárkány úgy tett, mint aki örül a rokonnak. - Hol jársz te erre, ahol a madár se jár? - Járok-kelek, látogatóba jöttem. - Ej, sógor - így a sárkány -, miért hajítottad vissza a buzogányomat? - Azért, sógor, mert majdnem agyonütöttél vele! Máskor ne tegyél ilyet. A kilencfejű sárkány biztatta a feleségét, hogy hozza a kőkenyeret meg a fakést, vendégelje meg a sógort. De Jankó szabadkozott, hogy nem él ő ilyennel, meg nem is régen ebédelt az útban. A sárkány kedveskedett, hogy akkor menjenek ki az udvarra birkózni. Összeakaszkodtak, a sárkány bokáig vágta Jankót az udvar földjébe. Jankón volt a sor. A kilencfejűt térdig rogyasztotta a saját várudvarának földjébe. Mérgesen kászálódott ki a gödörből a kilencfejű sárkány, derékon kapta Jankót, gatyakötésig a földbe csapta. Akkor Jankó erőt vett magán, a kilencfejű sárkányt nyakig beleöltötte a földbe, mintha kést vágott volna az aludttejbe. Mindjárt le is nyisszantotta mind a kilenc fejét. A vár piros almává lett, Jankó a zsebébe tette. Elindult a föld szájához, ahol leereszkedett a vesszőkötélre csomózott vesszőkosárban. Ahol Hegyforgató meg a Vasgyúró cimborája már istenvilág unta óta várta. Előbb a három piros almából kieresztette a három királylányt, azokat a vesszőkosárban fölküldte a föld színére. Mikor újra jött a kosár, Jankó beletette hétmázsás buzogányát, azt küldte föl maga helyett. Harmadjára nem jött érte a kosár. Lent rekedt Jankó a föld gyomrában. Mit volt mit tennie, hiába várta a kosár érkezését, hát elindult nagy szomorúan vándorolni. Ment, mendegélt hét nap meg hét éjjel, emberrel nem találkozott. Hanem egyszer csak rátalált a griffmadár fészkére. Éppen hét kis fióka gubbasztott benne, az anyjuk meg nem volt sehol. Kerekedett egy fekete felhő, Jankó látta, ha nem védelmezi, a jégeső agyonveri a kis griffmadarakat. Gyorsan négykézláb állt fölöttük. Így a kismadarak megmaradtak. Jön haza az anyjuk, éhes volt, mindjárt Jankónak esett, hogy éppen jó lesz vacsorára, mert a zimankó miatt nem talált ennivalót. De a kismadarak azt mondták az anyjuknak, hogy kímélje meg Jankót, mert neki köszönhetik az életüket. - Na, ha megmentetted a fiaim életét - így a griffmadár -, akkor mondjad: mi a kívánságod? - Nem kívánok én egyebet, csak azt, hogy vigyél föl a föld színére! - Nehéz azt megtenni, mivel éppen onnan jövök. Eléheztem, elfáradtam. De mivel a fiaim élete a kezeden forgott, hát legyen meg a kívánságod. Szerezz tizenkét göbölyökröt, tizenkét hordó vizet, azt reggelre teremtsd ide, akkor indulhatunk. Ha jobbra tekintek, egy göbölyökröt vess a számba, ha balra tekintek, egy hordó vizet önts bele. Így elindulhatunk. Jankó elgondolta, hogy nem szerezhet ő máshonnét tizenkét ökröt, csak a tizenkét fejű sárkány pusztájáról. Hanem a sárkány nem adta ám a hízott ökreit olyan könnyen. Azt mondta Jankónak, adni ad, ha egy hízott ökröt hamarébb meg tud enni, mint ő. - Ha te eszed meg hamarébb, akkor tied a tizenkét göbölyökör, de ha én, akkor nem kapod meg őket. Jankó is éhes volt veszettül. Egy harapásra befalt egy combot, annak a csontjával úgy képen találta törülni a tizenkét fejű sárkányt, hogy hét fejéből mindjárt kihullottak a zápfogak. Még lassabban tudott enni. Így aztán Jankó megnyerte a fogadást, övé lett az útravaló tizenkét göbölyökör. Másnap fölrakta a griffmadár hátára a tizenkét hordó vízzel együtt, elindultak a föld színére. Mentek aztán madárszárnyon. Mikor a griffmadár jobbra nézett, Jankó a szájába vetett egy ökröt. Mikor az balra nézett, utána öntött egy hordó vizet. Egyszer csak elfogyott a tizenkét ökör meg a tizenkét hordó víz. Lassult a griffmadár. Éhes volt. Azt mondta Jankónak, csak úgy érnek a tetthelyre, ha magából kiszakít egy darabot, s azt adja oda. Jankónak annyira sürgős volt az út a legkisebb királylány után, hogy nem sajnálta magát. Vágott egy darabot a testéből, azt lökte a griffmadár szájába. De az megsajnálta Jankót, visszaadta a kivágott darabot, meg is gyógyította a helyét. Egyszer azért odaértek a városhoz, ahonnét a három királylány keresésére indult Jankó, Hegyforgató meg Vasgyúró. Jankó bekopogtatott a várba, szolgálatot keresett. Meg is fogadták udvarosnak. Akkor látta, hogy az ő kedvese, akiért a föld színét, a föld alját összejárta, disznópásztorkodik a királyi csürhénél. A lány testvérei pedig, akik férjhez mentek Hegyforgatóhoz meg Vasgyúróhoz, élik ám világukat a királyi várban. Megharagudott Jankó, egy disznót mindjárt a földhöz vágott. Látta ezt a király, felelősségre vonta: - Hogy mered te ezt megtenni? - Hogyne merném! Hűséges szívű kedvesemért élek-halok! A világot bejártam utána, most meg a szemem láttára pusztítsák el a disznók? Hát rárohannak, nem bír velük! Nem ezt a sorsot érdemli! - Hogy mered te hűséges kedvesednek nevezni a legkisebb lányomat, mikor én még a híredet sem hallottam? - kérdezte a király. - Hogyne merném hűséges kedvesemnek nevezni, amikor én vagyok a megváltója! - Hogy tudod te ezt bizonyítani? - kíváncsiskodott a király. Akkor Jankó elővette a három piros almát, azokból mindjárt három vár lett. Szarkalábon forgó, varjúlábon forgó, hollólábon forgó. Rögtön megbizonyosodott, hogy Jankó ezzel váltotta meg a három lányt. Erre már a királylányok is nagyot néztek, hogy Jankó előkerült. Kivallották, hogy szándékosan hagyták a fiút a föld gyomrában, és a legkisebb lánytestvérüket szándékosan hagyták vőlegény nélkül disznók mellett szolgálni. Akkor világosodott ki az igazság a király előtt. Mindjárt összeházasította őket. Jankót a trónjára ültette, Vasgyúrót, Hegyforgatót feleségeikkel majdnem lefejeztette, csak Jankó közbenjárására kegyelmezett meg nekik, de világgá kergette őket. Juhfi Jankó meg a felesége azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak. szerk. Tóth Béla Legeltetés a három sárkány pusztáján - Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1984