Volt egy asszony, volt neki tizenkét égetnivaló rossz fia, meg egy karonülő leánykája. A tizenkét követelőző, dologkerülő fiú annyira gyötörte, kínozta már az asszonyt, hogy végső elkeseredésében azt találta mondani: Az ördög vinne már el bennőtöket haramiáknak! A tizenkét fiú abban a pillanatban úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el őket. Hanem a kislányka, Juliskának hívták, ahogy teltek az évei, okosodott, egyre kérdezte az anyját, hogy miért olyan szomorú örökösen. De az asszony ment akarta a lányának megmondani szomorúságának okát, nehogy Juliska elszomorodjon. Az lett a szomorúságvége, hogy Juliska nem hagyta annyiban. Kérdezget­ te miért nincsenek, s hogy egyáltalán voltak é neki testvérei? Akkor az anyja Juliskának sírva mondta el, hogy tizenkét fiútestvérének azt kívánta, hogy vigye el őket az ördög. Erre eltűntek, azóta se hírük, se hamvuk. Csak a nagy szomorúság utánuk. Nahát anyám, ha ez így van - mondta Juliska nagy elszánakozással én addig járom a vakvilágot, amíg a testvéreimet megtalálom, mert nagyonságos nagyon vágyódom utánuk! Az anya minden könyörgése, marasztalása kárba veszett, mert Juliskát az eIhatározásában semmi meg nem állította. Összerakta kicsi útikészségeit, megindult. Mert, mendegélt hegyeken, völgyeken, vizeken, mezőkön keresztül, ami­kor az éjszaka egy nagy sötét erdőben érte utol. A feje fölött macskaszemű baglyok huhogtak, oldalt farkasok üvöltöttek, amikor a messzi távolban kicsi fényecskét látott pislákolni. Odamegy, hát egy aranyosan kicsi házikó, kicsi ablakán át látja, hogy odabent a padkán kedves arcú nénike üldögélve aranyfonalat gombolyít. - Szöröncsés jóestét, kedves öreg dajkám - köszönt be Juliska. - Neked is, kislányom - válaszolt a néni, mintha várta volna a lányt. - Mi járatban vagy te erre, ahol a madár se jár? Mindjárt hívta, tessékelte befelé az éjszakai vendéget. Ahogy leülnek, mondja Juliska, hogy volt neki tizenkét elátkozott testvére, akik után annyira vágyakozik, hogy elindult fölkeresésükre, megtalálásukra, egy élete, egy halála, nekiszánta magát. Kérdezi vendéglátó, kedves dajkájának nevezett nénikéjét, hallott e valamit tizenkét elátkozott fiúról. A néni a fejét csóválgatta. Nemcsak hogy elátkozott tizenkét fiúról soha életében nem hallott, de olyan anyáról sem, aki az ördögöt kínálja meg a gyerekeivel. De ha már így történt, hát igyekezzünk segíteni a bajokon. Van remény! - Én az égenjáró összes, az ég minden csillagának a szülő édesanyja vagyok, akinek csillaggyerekei ilyenkor, éjszaka munkálkodnak legjobban, úgyhogy csak hazaérkezgetésük sorjában tudom őket kifaggatni tizenkét elátkozott testvéreid holléte felől. Leghamarébb az Esthajnalcsillagot várhatjuk haza, mert esti szürkülettel ő indul munkájára legkorábban. Éjfél előtt már itthon fogjuk, mert a lámpáját fel kell öntse olajjal, hiszen a hajnalt is ő jelenti Hajnalcsillag mivoltában a földi halandóknak! Ezek után minden azon az úton járt, ahogy a csillagok édesanyja, maga a Csillagszüle mondta. Megérkezett az Esthajnalcsillag, mindjárt a lámpását tisztogatta, babrál­gatta, de közben az anyja megkérdezte tőle: - Láttál-e te valamerre jártodban-keltedben kóborogni tizenkét elátkozott gyereket? Az Esthajnali csillag csak bozontos üstökét rázta. -Nem csak hagy nem láttam, de nem is hallottam a tizenkét elátkozott fiúról. De alig ezt kimondja, a nyitott nagykapun bedöcög a Göncölszekér, kiscsillag kocsisa leugrik róla, azonnal a tengelyek, kerekek kenőcsözésével bajmolódik, mert neki se akármi a munkája, de az édesanyja azért alkalmat talál, hogy vállát kicsit meglökve a csillagkocsisnak, megkérdezze tőle: - Egebéli nagy fuvarozásai közben, véletlenül látott e valahol tizenkét elátkozott fiúgyereket csatangolni? A kiskocsis, közben a szekere rúdját lefelé fordította, amivel azoknak, akik a földről nézik munkálkodását, halálpontosan megmutatja, hogy éjfél az idő, de azért, ahogy illik, szelíden válaszol szülő édesanyjának, mondván: Õ bizony, míg nagy gyühózással a Sarkcsillag tengelye körül megfordítja az eget, széttekint a világban. Tengereket, erdőket, hegyeket, havasokat megnéz, de biz' tizenkét elátkozott gyereket nemcsak nem látott, hírüket sem hallotta. Alig gurul útjára a Göncöl, azon a kapurésen bekarattyol néhány csibéjével a Fiastyúk. Se aggyonisten, se fogadjisten, mert arra sincs idő a nagy jövés-menésben, kérdi Csillagszüle Fiastyúk lányát: Itt jártál, ott jártál, míg csibéidnek szemet találtál, közben véletlenül láttál e tizenkét elátkozott fiút valamerre csámborogni? A Fiastyúk nagy nehezen kikarattyolta, hogy bár ő sokfelé kapar a Tejút két árokpartján, végestelen végig, de egyéb égi szérűket is megkaparász, úgy a föntebbi boglya-kazlak tájékán, mint lenti mákföldek szélein, de tizenkét elátkozott fiút nem csak véletlenül nem látott, de a hírüket sem hallotta. Alig azt elkotyogja a Fiastyúk, alig maga alá pásztorítja néhány csibéjét, nagy léptekkel térül a szülői ház udvarára az Ökörkeresőcsillag. Körüllámpázta már minden ökrét, lovát, szamarát, kutyáját kereső ember éjszakai útját, most megpihenni hazajött, subáját hajtogatja a feje alá, de azért Csillaganyó megkérdezi tőle, hogy látott é valamerre az éjszaka sötétjében tizenkét elátkozott fiút. De ő is csak az igazat mondhatta: Már én, ahogy kedves csillaganyám tudja, három-négyféle minősé­gemben járom az egek alját, mivel Esthajnalcsillag is úgy vagyok a magam mivoltában, ahogy a Hajnalcsillag is szerény személyem, de Ökörkereső­ csillagi föladatom lámpájával sem láttam tizenkét elátkozott fiút, nem is hallottam róluk. A sokleckéjű csillag keményen kopogó szavain Juliska egészen elkesere­dett, A sírás kerülgette. De a csillagok édesanyja megvigasztalta. Nem egy éjszakából álla világ, te lány! Nem három csillag teszi a Csillagos eget, három fa nem erdő, három asszony nem vásár, mondták azt felétek is, bizonyosan. Kiültek a kisudvar vályogpadkájára, vállkendőjüket magukra igazították, mert már hűvösödött az éjszaka, amikor a Kaszáscsillagok megérkeztek, mögöttük kisvártatva Sántakatacsillag, aki a munkások után hordja az ételt. Éppen csak leteszik kaszájukat, gereblyéjüket, vizeskorsójukat, Csillag­szüle megkérdezi tőlük: Ugyanvalóst, míg kaszáltak, valamerre a gazokba kavarodva, véletlenül nem láttak é tizenkét elátkozott fiút? Mind a hárman egymás szavába vágva mondták: Bizony ők körülkaszálták az egész ég alját, de tizenkét elátkozott fiúnak a poros nyomát nem látták, hírét nem hallották. Igaz, nem nagyon érnek ők rá ilyenkor akármerre tekingélni, a kenyerükért dolgoznak, a kimért területet estéről-estére nekik rendbe kell tenni. Õk rendre vágják a szérűt, fölgereb­lyézik, keresztbe rakják, de mire végeznek, olyan fáradtak, örülnek, hogy a maguk lábán hazajönnek. Nekik se kocsijuk, se lovuk. Na, jól van, ha nem, hát nem - méltatlankodott Juliska kedvéért, vigasztalására csillaganyó-, ha ti nem láttátok, akadhat miriádnyi csillag­gyerekeim közül, aki nem csak hogy látta, de most is látja őket! Majd megtudjuk, tőlük, ha megtudhatjuk. Oda se nézz, Juliskám, ahová nem látsz! Ugyan némely gyerekem, alkalma sincs a nagy messzeségek miatt, haza sem tud jönni. Negyedévenként ha képével fordul erre, köszönésképpen ideint, Idepislog, idehunyorog, idekacsingat, idenéz, beragyog. Van, amelyik örömében fölsziporkázik szülőháza látásának. Némelyik hosszú farkát zászlóként lobogtatja, meg-meg szalad. De mondom, ezek egy minutumra megállani nem tudnak, mert akkor megcsalnák az emberiséget. A tengerhajósok némely csillaggyerekem sugarához támasztják az irány­zomot, mások az időmérő mutatóját igazítják hozzájuk. Ökörkeresőcsillag gyerekem mondta éppen, hogy neki hármas kenyérke­reset jutott. Egy tarisznyája van mindnek. Meg ne tévesszen a szava. Nem is megté­vesztésül, nem is panaszképpen mondta, csak azt nem világosította meg, hogy egyazon csillaggyerekemet hány ország népei hányféleképp nevezik. Ki mint vélekedik róluk. Az Ökörkeresőcsillagot fiatal párok Szerelemcsillagnak, Lányszeműcsillagnak nevezik, mert olyan szépen tud csillogni, ahogy a szerelmesek szeme. Ugyanígy több néven emlegetik a Kaszáscsillagot. Õt mondják Rétszago­lónak, Kunyhóbanézőnek, Bujdosókcsillagának, Haldoklók lámpájának. De a Tejutat is nevezik Hadakútjának, Tündérekösvényének, Szalmásút­nak, Lelkekútjának, ki minek mondja, annak látja. Kihez mi áll közelebb, úgy kedveskedik a csillagnak. Hát a Napcsillag gyerekemet, a legerősebb ragyogásút a népek ezer nyeIven tisztelik, nevezik, áldják, imádják. Szerencsés anyának mondhatom magam. Az én gyerekeimre földön élő ember ujjal nem mutogat, szóval nem káromolja! A Hattyúcsillagot nevezik néhol Vőfélycsillagnak, mert akkor jár szerencsés úton a lánykérő vőfély, amikor ez a csillag a legfényesebben ragyog. A háborúskodni szerető népek örökké a Marscsillagot vizslatják, mert akkor indulhatnak a győzelem reményében ellenfeleiket lenyakazni, amikor ez a csillag éppen bandzsi viszonylatban van a Jákobpálcájacsillaggal, más nevén nevezett Orioncsillaggal. Százezerig örömmel sorolta volna csillaganyó Juliskának csillaggyerekei szokását, tudását, munkáját, de egy vidám asszonyi hang beköszönt a sumár kerítésén. Ahogy mesékben mondják: hangot hallok, embert nem Iátok, ki az? Csillagszüle megismerte. - Szél szomszédasszonyom, te lökdeled a sumárkerítésemet? - Én, én, jó röggelt, ne is haragudj, kicsit elfáradtam, rátámaszkodtam a kerítésedre, attól dülöngél, nem a reggeli törkölypálinkától. - Csak támaszkodj, csak pihenjél, kedves Szél ángyó szomszéd­asszonyom, mintha otthon volnál! - Hát ti meg ilyen korán kint tébláboltok, hiszen még alig pitymallik! -Korán, korán-aranyoskodott csillaganyó Szél ángyóval-hiszen le sem feküdtünk vendég leánykámmal, kedves Juliskámmal, mert a csillagos eget faggattuk az ő elátkozott tizenkét testvére felől. - Miért mindjárt nem éngem kérdeztetek, hiszen most is éppen tőlük jövök, mindennap kiszellőztetek náluk. De nem ajánlom ennek a kedves kis Juliskának, hogy a haramiatanya tájékára tegye lábát, mert ahogy azok észreveszik, azonnal bekapják!' De Juliska erős hittel vallotta: - Nem bánom, ha bekapnak is, csak egy kicsi pillantásra életemben egyszer meglássam őket, pedig nem is csupán a látásukra jöttem, hanem a kiszabadításukra. Szél ángyó, látva Juliska megmásíthatatlan elszántságát, minden szolgá­latát fölajánlotta neki. - Ülj az ölembe, kislányom, egy-két szemhunyorítás alatt odaröppentelek, míg te három nap, három éjszaka vasbocskorban caplathatsz, mire odaérsz, ha odaérsz, ha nem állnak elébed az erdei manók, a boszorkányok, hazajáró lelkek, láncosbengák, markolábok. Ezt az erdőt aztán lakják jó, meg gonosz párák, én ismerem őket, minden­nap körülölelgetem a fáit, bokrait, virágait, állatait, mókusait, madarait. Elhiheted, amit mondok. De akkor már, mert forogni is tudott Szél ángyó, egyet-kettőt fordult, indult, Juliskának annyi ideje maradt, hogy Csillaganyónak köszönömszépent rebbentett búcsúzóul eddig való jóságáért. Útközben, bár szálltak, akár a gondolat, Szél ángyó elmondta Juliskának: Tudod, kislányom, elátkozott testvéreid ennek a sötét erdőnek a Iegsötétebbjében tanyáznak, ahová csillagfény be nem hatol, ahol még a Nap se bejáratos. Reggeltől estig Belzebub fejtömő kócerájában görnyednek, ahol tölcsérrel szuszkurálják fejükbe a haramiatudományt. Ha nem megy szépszerével, kalapáccsal, ököllel verik a fejükbe a gonoszul mocskos undokságokat. Én magam ritkán találkozom velük. De ahogy szellőztetek náluk, szétnézek sivár szobájukban, hát látom a könyveiket, irkáikat. Egyik szanaszét rongyolt könyv elején olvasom: Az útonállás minden csínja-bínja. Borzasztó még hallani is-sóhajtott fel Juliska. -Mit kell szegényeknek kiállniok. Vassatuba szorítva a fejük! Akkor ne is mondjam? - kérdezte Szél ángyó. - Mert a többi könyv elme sem éppen nevetni való olvasmány. Mondja, mondja, kedves Szél ángyó, mert attól nem lesz könnyebb szegény elátkozott testvéreim sorsa, ha nem tudom meg, mibe mártogatja őket Belzebub ördögcsapata. Na, akkor fogódzkodjál Juliskám, folytatom. Egy nagyobbacska fekete könyv első oldalán, amit már rongyosra téptek, szaggattak, hánytak-vetettek az elátkozott ördögök szolgálatára szánt sze­gény emberek, szóval a mondott könyv födelén ez áll: Hamisságok könyve. Úgymint a hamis eskü, hamis tanúzás, hamis vád mibenléte, a borhami­sítás, pénzhamisítás, hamiskártyázás mindentudása, alakoskodás, sunyisággal való megtévesztés, csöndös-fojtogatás tudnivalói. Kezdő és haladó haramia-inasok számára csinálva a Mindenpoklok or­szágában Belzebub Sátán Lucifer megbízásából az örökélet egyik eszten­dejében. Összecsinálta Csornij Csort. Nem árt tudnod, Juliskám, hogy ez a Fekete Ördög az egyik legveszedel­mesebb ördög. Van közöttük szín-választék. Létezik barna ördög, tarka ördög, zöld ördög. Láss csudát, fehér ördög is létezik. A bűnös jelöltek megtévesztésére. Szárnyuk is van, akár az angyaloknak. Bár én repülni sohasem láttam őket, csak a szárnyuk suhogását hallottam, meg a beszédüket. Annyit mondanak: hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok! Akkor, mint a repülő réce, sípolva fölhussannak. De sorolhatnám százegyig. Nem a riogatásodra mondom, nem is dicsek­vésből, hanem azért, hogy nem árt tudnod. Szeretném, ha elhinnéd: nem az ujjamból szívom ki mondókámat, mert Szél ángyónak nem kell semmit sem kitalálni, minden elébe tárul. EI is mondhatom, hogy igazán szép az életem. Egy-egy nap befutom az egész világot. Fentről leig. A csillagszeleket én fúvom-támasztom, én kelesztem a tengerek háborgását, a rajta járó hajókat Kedvem szerint fölborogathatom, a felhőket úgy terelem, ahogy pásztor a nyáját, de babusgathatom is a szelíd vitorlásokat, céljukhoz, parthoz terel­gethetem, kedvemre játszhatok minden erdő fáinak leveleivel, zizegtetem, rezegtetem, cirógatom ágaikat, suttoghatok velük ügyükről, bajukról. Tornyokban, házak tetején, hegyek ormain süvíthetek, orgonálhatok száz hangra. Vadul dörömbölhetek utcák, házak, várak, kastélyok kapuin. De tudok jó és hasznos lenni. Szeretem az embereket. Szellő gyerekeim­mel nemcsak megsimogatom őket jártukban-keltükben, de kitartó szorga­lommal forgatom szélmalmaik vitorláit, tavaszi vizeket árasztok, ahogy számtalan hozzám szóló énekeikben ők maguk dallikázzák. Én hozom a fázó országok népeinek a meleget, szomjazóknak felhő zsákjaimban az áldást jelentő esőt. Gondjukat, bánatukat elfúvom, hozhatok tavaszi mezőkről vigasztaló virágillatokat, kiszellőztetem a nagyon is arra szoruló világot. Sorolhatnám még, Juliskám, kislányom széljáró műveskedésemet, de rögvest itt vagyunk a haramiák tanyájánál. Annyit tanácsolok: jó otthoni ízeket főzzél ételükbe. Attól megszelídülnek, megemberülnek. Juliska hálából, ahogy elköszönt Szél ángyótól, kezet akart neki csókolni a fuvarért, a szép utazásért, a jó tanácsaiért. De Szél ángyó kéz nélkül dolgozik, muzsikál. Most is, hogy elrebben, több szólamra megzendül a levegő lába nyomán. Juliska nekilátott a takarításnak. Söpört, mosott, súrolt, vasalt. Még az ablakokat is fényesre törülgette. Közben főlt, főldögélt a jól bezöldségelt lebbencsleves, második tálnak a galuskás csirkepörkölt kovászos uborkával. Végső nyomtatéknak kútbankölt tésztából a tizenháromemberes torta. S amikor mindezek a szépen megterített asztalra kerültek, éppen neszelni lehetett, hogy a távolban a haramiafiúk közelíthetnek. A fák nagy zúgva, recsegve, földig hajolva térültek előttük. Juliska akkor bújt el a fűzfából font csirkeborító alá, amikor a haramiák jöttére egészen közel a fák tördelték le magukról az ágakat. Nagy döröm­bölve berontottak, hát látják, érzik, hogy két tál étel párája árad. Minden ragyog a tisztaságtól; csak éppen mindezek teremtőjét, készítőjét nem látják sehol. Elhűltek a fogadtatástól. Elcsöndesültek a meghatottságtól. Õk, mióta itt élnek, csak kását főznek furton furt. Kását, kását, kását. Mást nem is tudnak. Most meg micsoda lakoma! Keresik ám a szakácsát, gazdasszonyát az egésznek, ami nem nagy fáradalom, Juliska úgy bújt el testvérei elől, hogy legalább első, vad indu­latukban be ne kapják. Mert akkor fuccs minden erőfeszítésnek. Mikor megtalálják széplány testvérüket az eldurvult, nagydarab legények, korbáccsal, vasdoronggal, ököllel fenyegetik, de Juliska szeme meg se rebben. Leültek enni. A szájuk ízére való étel valamikori otthonukra, anyjuk kezevonásira emlékeztette őket. Halványan, halványan, ahogy magyarul is csak gagyogva tudtak. Juliskát nem kapták be, gondolták, jó lesz szakácsnőjüknek. Különösen megkedvelték, amikor a szemük láttára elmosogatott, mindent szépen, gazdaasszonyosan rendbeszedett. Ezzel feküdtek le, ezzel csöndesültek el, s aludtak. A haramiák régen aludtak ilyen mélyen, mint most. Csak Juliska virrasztott száz gondja habjai között vergődve. Kereste, keresgélte a testvérszabadítás útját-módját. Hanem alig meghajnallik, a legidősebb haramia bejön a konyhába, mosoly a szemén, száján, odamegy Juliskához, öleli, csókolja, magyarul szólítja, nevet, potyognak a könnyei. De már mögötte áll az öccse, Ferkó, mert őt Jánosnak hívták, Ferkó is öleli, csókolja Juliska testvérét, s azután sorra Misi, Pisti, Gergő, Matyi, Mózes, Dávid, Géza, Béla, Lajos, Károly. Ahogy összejött a tizenhárom testvér, de egy falat a torkukon le nem csúszik, sírnak, nevetnek. Nevetnek, sírnak, úgy örülnek, hogy Juliska bátor kutatása révén örökre megszabadultak sanyarú sorsuktól. Mert amikor az átok elhangzott, az ördögök úgy ítélkeztek, hogy kilencven évig a szolgálatukban tartják a testvéreket, hacsak valaki bátor és fáradha­tatlan a családból, rokonságból föláldozza magát a testvéreiért. Különben rettenetes sors várt volna rájuk. Jánosnak, a legidősebb fiúnak éppen holnapután kellett volna a vizsga­munkáját elvégezni útonállásból. Már ki volt jelölve az utcasarok, de az a milliomos is, akit, száz láthatatlan ördög jelenlétében, útonálló rablógyil­kosságban kellett volna részesítenie. Most ettől is megszabadult. Mint Matyi. Neki hamisságok ismereteiből kellett volna három leckét, a hamisesküt, hamiskártyát, hamistanúzást megbizonyítani. Minden haramia jelölt fiú apróra elmesélte a Belzebub kócerájában szerzett ismereteit, tapasztalatait. Éppen tizenhárom napig meséltek. Akkorára összecsomagoltak, mert szentül elhatározták, törik szakad, ők hazagyalogol­nak. Semmiféle utazó eszköz nem volt a kezük ügyében. Igazi ördögi bűbájt ők nem tanultak, olyant nekik a kezükre nem bíztak, afféle varázstudománynak ők a közelébe sem jutottak, mert csak gyalog­napszámosai lettek volna a Mindenpoklok országának. És mentek, mendegéltek, amikor Szél ángyó utólérte, jókedvűen hátba­veregetve őket: - Hová, hová, kisgazdáim, hát kinek szellőztetek én ezután? - kérdezi, mintha nem tudta volna. Az utazók nevetéssel fizették a kérdezősködést. Juliska nem felejtette el, hogy őt Szél ángyó röpítette testvérei tanyájára, de azt nem gondolta volna, hogy tizenhármójukat is az ölébe veheti a drágaságos szél lábakon szaladó Szél ángyó. De ő maga ajánlotta segedelmét. Kettőt-hármat fordult, ölébe kapta a tizenhárom, átok alól szabadult fiút, meg Juliskát, ment, akár a sóhajtás, mire fölocsúdtak volna, máris Csillaga­nyó gyöpes udvarát járta a lábuk. Az meg éppen őket várta. Összecsapta a kezét örömében, hogy a fiúknak sikerült a szabadulás, Juliskának a szabadítás. Azt sem tudta, hogy is vendégelje őket. Halászcsillag hálójából való rántott sügér, Tejútról való túró, tejföl, író, savó itókának. Sántakatacsillag főzte Szarvascsillag sült, Szépasszony sütött kapros lepény, és sok más harapnivalókkal roskadásig rakva kínálta a jövevényeket. Szél ángyó is csak ott söndörgött, evett é, nem látszott, de muzsikált, annyi bizonyos. Hol a sumár kerítésén cimbalmozott, hol az eresze alatt pikulázott. Hogy tette, mint vette, azt látni nem lehetett, de kavarintott olyan táncos hangulatot, mulatósat, hogy éjfél is elmúlott, még járták. Mert ahogy érkezgettek haza a csillagok, egy-egy fordulóra elkapták őket az elátkozásból szabadult fiúk. Fiastyúk asszonyságot úgy megforgatták, a papucs lerepült a lábáról, kontya kibomolva repült utána. De még Fiastyúk anyó csibéi is mind táncospárra találtak. Nagylánykodtak már éppen, a szárnyuk tolla kezdett barnásodni, úgyhogy rúgtak olyan csillagport Csil­lagszüle gyöpös udvarán, a hetedik országban is látszott csillogása. Igen, de éjfél után valamennyivel indult a Göncölszekér, már rajta ült csillagkiskocsisa, aki azt mondta, éppen a kiszabadultak faluja felé viszi útja, ha nem vetik meg szerénységes szekerét, mert amúgy dísztelen, ha nem is kopott, kikímélt, ami igaz, igaz, régtől használt. De azért megy. Mindig odaér, ahová az útlevele szól. Akkor mindenki elköszönt mindenkitől, s elindultak. Éppen reggeledett, mire Juliskáék falujának szélső utcájához értek. Az egész falu talpon. Tudták érkezésüket. Három rezesbanda fújta, három cigánybanda húzta a menettáncok alá való, talpbizsergető nótákat. Sírtak, nevetve vigadtak. Táncoltak délig, onnantól estélig. De még akkor sem fogyott kedvük, folytatták másnap reggelig. S talán még most is táncolnak, ha azóta abba nem hagyták.