Furcsán esett, de mégis megesett hajdanában a következő eset is a szentegyházasfalusiakkal. Volt egy régi-régi tornyuk, melynek régiségéről a megfakult falak beszéltek. Már a moha s a fű is kezdte benőni. Egy vasárnap délelőtt a templomból kijőve, összegyülekeztek az emberek meghallgatni a falusbíró hirdetését. Amint ott állingálnak, egyik véletlenül fel talál tekinteni a templom tornyának a fedelére, s így szól: - Hé, konyé, ne, mit látok a torony tetején: milyen szép zöld vetés van ott. Megvizsgálják, miféle zöldség lehet, hát egy bokor sáté volt. Elkezdenek felette kötölőzni, hogy mitévősök legyenek vele. Szóból szó kerekedik, s majdnem hajba kapnak, hogy kit illet a sáté. A falusbíró eléláll, s azt mondja: - Tartsunk birtokossági gyűlést, hogy mit csináljunk vele. Tanakodnak, s végül azt határozzák: etessék meg a falu bikájával. Kötnek is egy nagy húzókötelet a bika nyakára. Két ember felment a toronyba, onnan húzta, a többi pedig taszította alulról fölfelé. Hogy a taszítás annál könnyebben menjen, egyik atyafi azt tanácsolta, hogy bossóval hintsék be a templom előtti teret. Be is hintették, de mikor taszították a bikát, természetesen mind sikamlottak el. Azt gondolták, hogy halad a bika, s kiabálták: - Húzzad csak, konyé, mert ne, halad! Mikor valahogy nagy küszködéssel félig felhúzták a bikát, a fennlévő emberek egyike azt kiáltja le: - Taszítsd, hé, konyé! Né, mint kévánja, még a nyelvét is kinyújtotta! Amire felhúzták volna a szegény állatot, ki is adta ám a lelkét, és vissza kellett ereszteni, mert nem volt, ami megegye a zöld vetést.