• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

Beckó vára

Részletek

Látogatás
10322
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star00
Gyűjtötte
Benedek Elek
Könyv címe
Magyar mese- és mondavilág 1. kötet
Olyan magas kőszikla tetején állott Beckó vára, hogy a madár is elfáradt, mire fölrepült. Az igaz, hogy csak olyan hatalmas nagy úr tudta fölépíttetni ezt a várat, amilyen Stibor vajda volt. S ő sem magának építtette, hanem az udvari bolondjának: Beckónak. A Vág gyönyörű völgyén Stibor vajda igazi kiskirály volt. Övé volt erdő-mező, még a levegőég is. S ennek a hatalmas nagy úrnak a legkedvesebb embere Beckó volt, az udvari bolond. Egyszer nagy vadászat volt, fölkerekedett Stibor minden népével. Zengett az erdő a kürtök szavától, a hajtók lármájától, vadászebeknek csaholásától. Erős jókedve volt Stibornak, s mikor vadászat után ledőltek pihenőre, odaszólt a bolondnak: - No, Beckó, most jókedvemben találsz, kívánj, amit akarsz, mindent megadok. - Nem hiszem - mondta kurtán a bolond. - Mindig ígérsz, de semmit sem adsz. - Ejnye - pattant föl Stibor -, ezt még nekem senki se merte mondani! Hamar kívánj valamit, mert különben mindjárt karóba húzatom a fejedet! Azt mondta a bolond: - Találsz az enyémnél sokkal könnyebb fejeket, fiam. Inkább nézz csak ide, látod-e átellenben azt a magas sziklát? - Látom, bolond, látom. - No, ha látod, építtess nekem a tetejére egy várat, de olyat, hogy az országban se légyen párja. - Jól van, bolond, itt a kezem, nem disznóláb, mához egy esztendőre felépíttetem a várat, s a te nevedre kereszteltetem. Elszörnyülködtek mind a vadászok, akik ezt hallották. Szédült, aki csak ránézett, olyan magas volt a szikla. - Lehetetlenség - mondák -, hogy emberi kéz azt a várat felépítse. Hanem amit egyszer Stibor kieresztett a száján, annak meg kellett történnie, ha törik-szakad. Hát, ha még kezet is adott rá! Az igaz, hogy neki minden dolga könnyebb volt, mint más embernek. Nemcsak a maga jobbágyait hajtotta várépítésre, de ha más vidékbeli ember arrafelé vetődött, azt is feltartóztatta, s addig nem eresztette tovább, míg hét álló napig nem hordotta a követ. Még az arra járó nemesemberekkel is megcselekedte azt a tréfát, hogy fölvitte őket a maga várába, ott egy hétig traktálta, s azalatt a cselédjeiknek építeniük kellett a Beckó várát. Aztán egy hét múlva mehettek isten hírével. Így épült fel Beckó vára. Mikor letelt az esztendő, egy szeg nem sok, annyi sem hibázott belőle. S szép volt a vár, de olyan szép, hogy messze földről csudájára jártak. Magának Stibornak is úgy megtetszett, hogy megsajnálta a bolondtól. Bejárván a pompás szép szobákat, azt mondta Beckónak: - Hallod-e, te bolond, nagyon szép ez a vár tenéked. Egyet mondok, kettő lesz belőle. - Mondjad, uram, mondjad! - Adok neked egy másik várat, s annyi aranyat, amennyit elbírsz, csak hagyd ezt nekem. - Itt a kezem, nem disznóláb - mondá a bolond, s megvolt a vásár. E naptól fogvást itt szeretett lakni Stibor, ide gyűltek a vendégek messze földről, innét indult Stibor háborúba, vadászatra, s ha visszakerekedett, csapott olyan dáridót, hogy hét országra ment a híre. Na, de nem sokáig gyönyörködhetett a szép várban Stibor. Történt egyszer, hogy egy öreg cseléd ráütött Stibornak a legkedvesebb vadászkutyájára. Meglátta ezt Stibor, s olyan éktelen haragra lobbant, hogy az öreget a vár fokáról letaszíttatta. Pedig hogy könyörgött a szegény öregember: kegyelmezzen az életének! De Stibor szívét nem tudta megindítani az öreg cseléd könyörgése. Mikor aztán a vár fokán állott az öreg, megfenyegette Stibort: - Megállj, szívtelen Stibor vajda! Mához egy esztendőre, meglásd, követsz engem Istennek ítélőszéke elé! Nagyot kacagott az öreg fenyegetésén Stibor vajda, s azzal el is feledte a fenyegetését. De történetesen épp egy esztendő múlva nagy vendégséget csapott, s akkor eszébe jutottak a fenyegető szavak. "Eh - gondolta magában -, bolond beszéd!" - Igyunk, barátim! - kiáltott Stibor, s összecsendültek a serlegek. Ittak, ittak, s a sok erős ital egy kicsit megszédítette Stibor fejét. Megrettent, mert ez sohasem történt vele. Kiment a kertbe, hogy az esteli szellő verje el feje bódultságát. Leheveredett egy bokor alá, s úgy nézett föl a csillagos égre. Hát egyszer csak, uramteremtőm, mi történt! A bokorból elékanyarodik két kígyó, hirtelen a Stibor fejére tekeredtek, s mind a két szemét kiszúrták! Ordított Stibor, mint egy vadállat, s szaladt esze nélkül. Ki a kertből, keresztül az udvaron, az udvarról föl a vár fokára, s onnét lezuhant a mélységbe. Oda, ahová a szegény öreg szolgát taszíttatta. Ilyen szomorú vége lett a hatalmas Stibor vajdának. A vár alatt, egy kiálló sziklán egy asszony ül, búsan, lehajtott fejjel. Ez a Stibor felesége, aki máig is gyászolja urát...
Értékelés
★★★½
29 szavazat

Mesekeresés

Mesék, mondák