Messze-messze, Aszám államnak egyik pici falujában, élt egyszer egy nagyon szegény paraszt, feleségével és hét fiával. A paraszt és felesége, akit Szudzsátának hívtak, keményen dolgozott, hogy megszerezze a mindennapi betevő falatot a családnak. A paraszt reggeltől estig a földeken dolgozott, Szudzsátá a háztartást látta el. Kisöpörte a házat, vizet hozott a folyóról, tűzifát gyűjtött a dzsungelben, hazacipelte, és megfőzte az ebédet. Legnagyobb fajdalmuk az volt, hogy mióta világ a világ, nem született ilyen lusta fiú, mint amilyen ez a hét volt. Csak a napot lopták, szórakoztak, de eszükbe se jutott, hogy segíteniük kellene keményen robotoló szüleiknek. Nagyon sokat szomorkodott szegény asszony, és bánatában így fohászkodott: - Istenem, adj nekem egy olyan gyermeket, aki segít majd rajtunk! A falucska lakói azzal biztatták őket, hogy a nyolcadik gyermekkel biztosan szerencséjük lesz, s az újszülött nem hasonlít majd hét fivérére. De mikor a gyermek megszületett, fájdalommal látták, hogy az újszülött nem gyermek volt, hanem kígyó! Ahogy a világra jött, kikúszott a házból, és eltűnt a dzsungelben. Szudzsátá még szomorúbb lett, hogy most meg kígyót szült, de azt is fájlalta, hogy kígyónak született gyermeke elfutott. Sok-sok napon át siratta balszerencséjét. Egy éjjel álmában megjelent a kígyó. Az ölébe kúszott, és így szólt: - Ne szomorkodj miattam, anyám, elátkoztak engem, azért születtem kígyónak! - Miért átkoztak el? - kérdezte Szudzsátá. - Nagyon gazdag ember voltam, rengeteg aranyat gyűjtöttem össze. Soha senkinek nem adtam belőle, még anyámnak sem. Számtalanszor koplalnia kellett, miközben én nagy vagyont halmoztam fel. Ezért arra ítéltettem, hogy vétkemért büntetésül kígyóként szülessek újra meg. Most úgy fogok vezekelni bűneimért, hogy minden áldott nap adok neked egy ujjhosszúságú aranydarabkát! - Hogyan tudsz te nekem ekkora darab aranyat adni naponta? - kérdezte Szudzsátá. - Minden reggel eljövök hozzád egy bögre tejért, és ha megittam, vágj le pontosan egyujjnyit a farkamból. Azonnal arannyá fog változni. - De az fájni fog neked, fiacskám! - féltette Szudzsátá. - Nem, anyám, semmi fájdalmat nem fogok érezni – mondta a kígyó. Az álomnak vége volt, az asszony felébredt. Körülpillantott a szobában, de a kígyónak híre-hamva sem volt. Ennek ellenére hitt álmának, és bizonyos volt benne, hogy valóra válik. Reggel letett egy bögre tejet az ágya mellé, és türelmesen várt a kígyó érkeztére. Hamarosan meg is jött, kiitta a tejet, és anyjára nézett. Szudzsátá tudta, a kígyó arra kéri őt, hogy vágjon le egyujjnyit a farkából. Remegett a kést tartó keze, de emlékezett álmára, és gyorsan levágott egyujjnyit a kígyó farkából. A levágott darab azonnal arannyá változott, az állat újra eltűnt a dzsungelben. Ettől a naptól kezdve a kígyó minden reggel eljött. Először megitta a tejet, azután Szudzsátá levágott pontosan egyujjnyit a farkából. A család nem volt többé szegény. Elegendő ennivalójuk volt, és jó ruhákat viseltek. A hét fiú élvezte az életet. Gondtalanul szórták a pénzt, és egyre jobban tékozoltak. Kevesellni kezdték a napi aranydarabkát, és pénzért gyötörték anyjukat. - Mindennap egyujjnyi arany üti a markunkat. Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér - mondotta a bölcs anya. A legidősebb fiú azonban így szólt: - Biztos vagyok benne, hogy kígyó öcsénk nem bánná, ha kétujjnyi darabot vágnál le mindennap a farkából. Hiszen azért jön, hogy segítsen rajtunk. Nem - felelte Szudzsátá -, nem lehet egyujjnyinál többet levágni! De a fiai nem hagyták őt békében. Nap-nap után zaklatták, kérlelték, könyörögtek neki, hogy vágjon le egyujjnyival többet a kígyó farkából. Végül is Szudzsátá engedett. ,,Talán nem okozok neki fájdalmat" - gondolta reménykedve. A következő reggelen, mikor a kígyó megérkezett, szokás szerint elé tette a bögre tejet. Aztán fogta a kést, és kétujjnyit vágott le a farkából. A kígyó azonnal vérezni kezdett, és pár percen belül meghalt. Szudzsátát mélyen megrendítette az eset, szörnyű bánat tört rá. Hét fia keserves zokogásban találta anyját. Felvették a földről a kétujjnyi kígyófarkat, de bizony az nem változott arannyá. - Ó, jaj, ó, fájdalom – kiáltották-, nincs aranyunk, és a kígyónk is meghalt! S a tétlenek is zokogni kezdtek.