Könyv címe
Az eltáncolt papucsok Bukovinai székely népmesék
Kiadó
Móra Ferenc Könyvkiadó
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király, s annak volt egy leánykája s a felesége. Hármacskán éldegéltek.
Hát, ahogy éldegéltek szépen, egyszer csak megbetegedett a királyné, s meghalt. Megmaradt a király s a leánykája.
De a királynak el kellett menni háborúba, s a leánykája egyedül maradt otthon. Tőlük nem messze lakott egy özvegyasszony, s annak volt három lánya. Mondogatta is ennek a királyi leánykának:
- Mondd meg apádnak, vegyen el engem feleségül! Jó sorod lesz akkor, játszhatsz az én leánykáimmal.
Hazament a királyi kislány, s az apja elé állt:
- Édesapám, vedd el ezt az özvegyasszonyt! Van neki három leánykája, milyen jó lesz együtt játszani. S lesz, aki megfésüljön, lesz, aki főzzön nekem.
Addig-addig mondogatta, hogy a király megsokallta, s az özvegyasszonyt elvette a három leányával
Igen, de akkor már a mostoha nem törődött a királynak a leánykájával. Nem viselte gondját. Mikor a király nem volt otthon, még jól meg is verte.
Volt egy tehenük, s örökké a leánykának kellett kihajtani a mezőre, s még az istállót is ki kellett szegény fejének takarítani. A király gyakran elment hazulról, nem sejtette, milyen rosszul bánik a lányával a mostohaanyja, mert az asszony bizony igen gonosz volt.
Az egyik lányát úgy hívták, Egyszemű, mert csak egy szeme volt a homlokán. A másik leányát úgy hívták, Kétszemű, mert annak rendesen két szeme volt. A harmadik leányát úgy hívták, Háromszemű, mert két szeme a rendes helyén volt, egy meg a nyaka csigáján. De ezt senki se tudta.
Nahát, egyre csak éheztette a királykisasszonyt az asszony, s mikor az apja hazajött a háborúból, panaszkodott is a lány:
- Édesapám, én annyit éhezem, nem ad ennem a mostohám.
A király elővette a feleségét, megfenyegette, hogy elzavarja, ha nem bánik jól a leánykájával. De a mostoha asszony letagadta. Egyre csak azt hajtogatta:
- Nem igaz! Még a tehénnek is örökké kiszívja a tejét, nem ad a tehéntejet.
Hát, mit tudjon csinálni szegény király, megint elszólította a kötelesség, s a leánykáját otthon hagyta, egy olyanforma árva gyermekecskére, mint a királykisasszony. Felfogadta, hogy mégis legyen, akivel beszélgessen, ne szoruljon reá a mostohának a leánykáira. Együtt jártak azok azután örökké, a leányka s a gyermek. Hajtották ki a legelőre a tehenet. Hát, egyszer, ahogy ott beszélgetnek, siránkoznak, akkor se ettek volt egy falást sem, megszólal a tehén:
- Miért sírtok, szegény kis árvák?
- Hogyne sírnánk - sóhajtoztak -, mikor ma még egy falást se ettünk!
- Csavarjátok csak meg a szarvamat! - biztatta őket a tehén.
Meg is csavarták a szarvát a tehénnek, s hát még ilyen csodát!
Kihúztak belőle egy fehér abroszkát.
Azt mondja a tehén:
- Csak rázzátok meg!
Megrázta a leányka s a gyermek, s hát halljátok-e, annyi minden ennivaló volt rajta, hogy annyit még a király se látott.
Volt ott leves, volt ott tyúkhús, volt ott töltött káposzta, fagylalt, mézes csokoládé, volt ott a világon mindenféle.
Jóllaktak a gyermekek, akkor lerázták, összefogták az abroszkát, s visszadugták a tehénnek a szarvába, visszacsavarták, de erről aztán nem tudott senki.
Így telt minden áldott nap, így telegetett az idő. De a mostoha asszonyt úgy ölte a méreg, hogy majd szétvetette. Hogy nem ad enni a király leánykájának meg a fogadott gyermeknek sem, csak ott, né, a moslékból, amit el tudnak lopni, s mégis olyan kövérek, olyan szépek. S az ő leánykáit hiába tömi mindenféle jóval, mégse olyan szépek. Miféle isten csodája lehet ez?
Egyszer azt mondja a mostoha asszony Egyszeműnek:
- Édes leánykám, lopózz ki utánuk lassacskán, bújj be egy bokorba, s lesd meg, mit esznek ezek, hogy olyan kövérek!
Hát elment a gyermek s a leányka a tehénnel a legelőre.
Kilopózkodott az asszonynak az Egyszemű leánya, bebújt a bokorba, s várja, várja, ugyan mit esznek ezek. De hiába várta.
Addig várta, hogy elálmosodott az egy szeme, s ott elborult s elaludt.
A fiú s a leányka mikor megéheztek, csak megcsavarták a tehénnek a szarvát, kivették az abroszkát, megrázták, jóllaktak, s megint visszadugták.
Estefele megy haza az egyszemű leány. Kérdi tőle az anyja:
- Na, mit láttál? Mit ettek?
- Hát, édesanyám - vonta meg a vállát a leány -, nem láttam én a világon semmit se. Nem ettek azok semmit.
- Ez nem lehet igaz - fortyant föl az anyja.
Azt mondja másnap a kétszemű leányának:
- Menj csak ki te!
Nahát, kiment a kétszemű leány másnap, de az is úgy járt.
Addig nyitotta a szemét, addig leskelődött, hogy elálmosodott ott a bokorban, s elaludt. Ő se látott semmit.
Este, mikor hazament, kérdezte az anyja:
- Na, mit láttál?
- Nem láttam én, édesanyám, a világon semmit!
Azt mondja az asszony a harmadik nap:
- Hallod-e, te háromszemű leányom, most, eridj, ki te! De jól nyisd ki mind a három szemedet, s lesd meg, hogy ezek mit esznek!
El is bújt a háromszemű leány a bokorban, s leste, leste.
A fiú s a leányka gyanútlanul játszadozott egy darabig. A háromszemű leány a bokorban addig leskelődött, hogy két szeme becsukódott, s elaludt. De hátul a nyaka csigáján nyitva maradt a harmadik. S azzal aztán látta, mikor a leányka s a gyermek kivette a tehén szarvából az abroszkát, megrázták s jóllaktak. Alig várta, hogy visszadugják az abroszkát, s becsavarják a tehénnek a szarvát, futott nyomban haza, s újságolta az anyjának:
- Láttam, édesanyám, mindent láttam!
- Mit láttál?
- Láttam, hogy mit ettek. A tehénnek a szarvából csak kihúztak egy abroszt, megtázták, s azon annyi mindenféle ennivaló termett, hogy még több, amit mi itthon eszünk.
- Na, várjatok csak - fenyegetőzött a mostoha asszony -, csak gyertek haza!
Elővett egy seprűt, s azzal várta a kapuban őket.
Jött a gyermek s a leányka, de nem tudtak ők arról semmit se, hogy Háromszemű kileste őket.
- Ebadta kölykei - rivallt rájuk az asszony -, tönkretettétek a tehenet, mit dugtatok a szarvába?
Odaugrott a tehénhez, s facsarta a szarvát kegyetlenül, de nem tudta kicsavarni. Hanem a tehén jól feldöfte inkább.
De a mostoha asszony nem hagyta ennyiben. A gyermekeket jól megverte, s akkor éjjel az istállóban kellett, hogy háljanak.
Aztán meg azzal állott elő az asszony, hogy hentest hív, és levágatja a tehenet. Úgyse veszi semmi hasznát, mert a tejét elvették a gyermekek, abból élnek.
Sírt a két gyermek, most aztán mi lesz velük? Mit esznek, ha a tehén elpusztul?
A tehén egyre vigasztalta őket:
- Ne sírjatok, halljátok-e! Reggel fonjatok nekem egy kötelet faháncsból, de ne legyen nagyon erős. Azt adjátok oda a mészárosnak, hogy azzal kösse meg a nyakamat, mikor a kést belém akarja szúrni, megvetem a két lábamat, s elfutok. Ti utánam!
Ugorjatok fel a hátamra, elviszlek titeket.
Úgy is lett. Alig hajnalodott, a leányka s a gyermek felkelt, s a fának lehúzták a héját, fontak belőle olyan-amilyen kötelet.
Reggel jött a hentes egy nagy késsel, s azt mondja az asszonynak, hozzon egy kötelet, amivel a tehenet megkötheti.
- Itt van, ni, egy! - tüsténkedtek a gyerekek.
Na, jól van. Elvette a hentes, egy nagy fához megkötötte a tehenet, s mikor bele akarta szúrni a kést - a gyermekek is ott lábatlankodtak -, a tehén megrugaszkodott, a két lábával elszakította a gyenge kötelet, futásnak eredt, a gyermekek meg utána.
Lekucorodott a tehén, a két gyermek fel a hátára. Úgy elvitte őket, hogy árkon-bokron túl. Mentek sebesen, ahogy csak bírtak.
Repült a mostoha utánuk a seprűjével! De hiába, nem érte utol őket. Nagy burungozva vissza kellett forduljon.
A tehén csak ment s ment, nemsokára egy rézerdőbe érkezett.
- Nehogy hozzányúljatok itt valamihez! - figyelmeztette a két gyereket.
De a gyermekek nem állták meg, mert nagyon szép rézgombok fityegtek a fákról lefele. Mind a kettő leszakított egy-egy rézgombot, s beledugta a zsebébe. A tehén csak vitte őket tovább. A rézerdőnek a szélén szép pázsitos, füves helyen állt egy szép házacska. Azt mondja a tehén:
- Na, most szálljatok le a hátamról, s menjetek be, ez a ház a tietek, itt nem lakik senki. Éljetek boldogan! Én elmegyek, iszom egy kis friss vizet, s egy kicsit legelek, de este visszajövök, hogy ihassatok a tejemből és ehessetek a szarvamból, az asztalterítőből.
El is ment a tehén. Jóformán még ki se húzta a lábát, amikor egy hatalmas nagy rézbika csak elbődült, s odajött az ablak alá.
- Hol van az a tehén, amelyik két gyermeket hozott?
A gyermekek az ablakon kinéztek, de azt se tudták, mit csináljanak, úgy megijedtek.
- Azok mi vagyunk! - dadogták nagy rémülten.
- Az én erdőmből hiányzik két gomb a fákról – zengett a bika erős hangon. - Leszakítottátok. Ezért estefele a tehén legyen ott a rézréten, mert meg kell, küzdjek vele életre-halálra.
Hát a gyermekek bizony sírva fakadtak. Alkonyatkor jön haza a tehén, de bizony nem merték neki megmondani, mi történt.
- Miért sírtok? - faggatta őket a tehén.
Hát a gyermekek elpanaszolták, hogy itt volt egy rézbika, s né, mit mondott.
- Ugye megmondtam, hogy ne nyúljatok semmihez se a rézerdőben! Hát miért szakítottátok le azokat a gombokat onnan? Na, immár lesz, ahogy lesz. El kell, menjek, hogy megküzdjek. Lehet, hogy megöl a bika, s árván maradtok.
Nahát, elment a tehén a rézlegelőre, s azt mondja a bikának:
- Hallod-e, te bika, ne ölj meg, mert ennek a két gyermeknek nincs, aki felnevelje őket, hagyd meg az életemet!
- Meghagyom, de mit adsz helyette? - alkudozott a bika.
A tehénnek ekkor igencsak jó ötlete támadt:
- Tudod mit? Ott van ennek a leánykának a mostohaanyja a három leányával, azt én mind a négyet neked adom. Az én egy életem helyett négyet kapsz. Eredj, menj, könnyen megtalálod őket, itt és itt laknak.
A rézbika elbődítette magát, s egyenesen a palotához vágtatott. Az öregasszony akkor is éppen a seprűvel bajlódott az udvaron, a leányai meg ott sündörögtek körülötte.
A bika bevágtatott az udvarra, a szarvával felöklelte a gonosz mostohát, a királynét s a három leányát, s úgy elvitte, mint egy nagy fergeteg. A gyermekek, a leányka s a fiú ott a rézréten a tehénnel még lehet, ma is élnek, ha meg nem haltak. Utána az apjuk, a király is odament, mikor megjött a háborúból, s a mai napig boldogan élnek, ha meg nem haltak.