Zenta városában élt három orvos. Egy külorvos, egy belorvos meg egy szemorvos, akik nagyon szerettek a nagykocsma különtermében havi egy alkalommal összeülve iszogatni, dicsekedni. Első ilyen alkalommal a külorvos azt találta mesélni, hogy a tudományában ő már olyan messzire előrejutott, akármitől meggémberedik a gyógyító keze, lekapja a helyéről, lenn tartja a szekrény aljában, pihenteti, harmadnapra a helyére teszi, ami után az legalább olyan jól tudja munkáját, mint előzőleg, talán egy kicsivel annál is jobban. Nahát erre a kijelentésre ittak egy nagyot, s kívánták a külorvos egész­ségére, de a sajátjukra is, és éljeneztek, hanem amíg levegőt vettek, abban a csöndben megszólalt ám a belorvos is, hogy ő meg a tudományában olyan magasra jutott, akármitől megsajdul a válogatós gyomra, kikapja a helyéről, kifordítja, kifüröszti, visszafordítja, harmadnapra helyére teszi, ami után az legalább olyan jól működik, mint korábban, ha nem jobban. Ittak erre is akkorát az orvostársak, mint a külorvos dicsekvésére, de irigység nélkül kívánták egymás egészségére, amikor egy pillanatra elhallgattak, amíg levegőt vettek, s ebben a csöndben a szemorvos kezdte a maga tirádáját elzengeni, amely szerint ő meg a maga szentséges tudományában olyan mélyre szántott immár, akármitől megbádogosodik a szeme, csak kikapja a helyéről, kinn tartja, pihenteti, harmadnapra a helyére teszi, ami után az legalább olyan jól szuperál, mint korábban, tán egy csipetnyit annál is különbül. Ittak erre is tisztességgel, akár az előbbi két nyilatkozatra, egymás egészségét emlegetve. Hanem ezzel vége is szakad a hencegésnek, ha az öreg kocsmáros, aki szeretett előkelő vendégeivel kvaterkázni, öreges recsegéssel el nem kezdi. Kiment, s visszaútjában maga után vonszolt egy óriási fűzfateknőt, amit kenyérdagasztáshoz használtak az akkor élt asszonynépek. - Na, most orvos uraim, ki milyen portékájáról beszélt, azt szépen rakja ide a tekenőbe, mert én kocsmáros létemre éppen elég részeg lárifárit hallottam, nem hiszek immár, csak a két szememnek.