Volt egyszer egy juhász, akinek mindig elveszett a bojtárja. Egyszer arra járt egy cigány legény, odaköszönt a juhásznak: - Jó napot adjon isten, juhász uram! Kell-e magának egy bojtár? - Kell hát, mit kívánsz bérnek? - Nem sokat kérek én, juhász uram, minden napra zsíros tarhonyát meg főtt szalonnát. Ebben megegyeztek. A cigány jól érezte magát. De a gazdája ráparancsolt, hogy este, napáldozat után ki ne menjen a szobából. Eltöltött így a cigány egypár napot, de aztán rá se hallgatott a juhászra. Amikor esténként a gazda kiküldte vele a kutyáknak a vacsorát, ráparancsolt, hogy az ajtón kívül ne menjen, csak a kezét nyújtsa ki, törje kétfelé a kenyeret, úgy dobja a két kutyának. De a cigány nem hallgatott a szóra, kiugrott az ajtón. Ott várta az Óriás. Elkapta, vitte, mint a semmit. Erre azt mondja a cigány: - Ne vigyél, pajtás, elmegyek én a magam lábán is, mert már ráuntam a juhászatra. Erre letette az Óriás a cigányt, ballagnak egymás mellett szépen. Az Óriás azt gondolta, hogy kilencvenkilenc bojtárt ellopott már a juhásztól, azt mind karóba húzta, a cigány lesz a századik. Mikor hazaértek, az Óriás bezárta a bojtárt egy szobába, ahol csak egy vaságy állt, s azt mondta neki: - Feküdj le, reggel majd dolgozunk! A cigány le is feküdt, de éjfél előtt beült a kuckóba. Éjfélkor az Óriás belopakodott a szobába. A cigánynak csak a kalapja volt az ágyon, az Óriás persze azt gondolta, hogy a cigány is ott fekszik, s nagyot vágott az ágyra. Alig várta a reggelt, hogy megnézze, megvan-e a cigány vagy sem. Bemegy, látja, hogy ott fekszik az ágyon, s megszólal: - Hej, koma, de nagy bolhát eresztettél a szobába, ugyan megcsípte a homlokomat, nézd, látod-e rajta? Az Óriás azt gondolta: ez a cigány erősebb, mint én vagyok, de még teszek vele egy próbát. Másnap reggel elindulnak vízért, négy bivalybőr kanna náluk. A cigány látta előre, hogy ő még az üres kannákat se bírja el, nemhogy még vizet hozzon bennük. Kért az Óriástól egy pipa dohányt, de azt mondta neki, míg rágyújt, addig vigye a kannákat. Az Óriás vitte is a kútig. De a cigány nehezen tudott rágyújtani, csak az időt töltötte vele. Amikor odaértek a kúthoz, kivett a zsebéből egy fanyelű bugylit, elkezdte vele a kutat körülásni. - Mit akarsz, te cigány? - Minek járnánk ilyen messzire a vízért, hazavisszük a kutat. Az Óriás könyörgött: - Jaj, cigány, ne bántsd, mert ezt még öregapámtól örököltem, inkább sose hozzál vizet, majd én hordok. Amikor hazaértek, az Óriás elpanaszolta az anyjának, hogy jó lesz a cigányt útjára engedni, mert a végén kifog rajtuk. Ezért azt mondta másnap: - Ha akarsz, eredj vissza a juhászhoz! - Nem megyek én! Jobb itt nekem! Az Óriás akkor lefektette a cigányt a vaságyra, de az inkább a kuckóba bújt, s ott pipált. Amikor az Óriás úgy gondolta, hogy a cigány már elaludt, odament, nagyot vágott a vaságyra, de megint csak a kalapot találta. Másnap a cigány azt mondja: - Hej, komám, az éjszaka még nagyobb bolhát eresztettél rám, mint tegnap. Megcsípte a homlokomat. Az Óriás reggel megint panaszolta az anyjának, hogy akármekkorát vág a cigányra, az csak bolhacsípésnek érzi. Kezdett nagyon félni tőle. De gondolta, tesz még vele egy próbát. Másnap elmentek az erdőbe fát hordani. Vitték az óriás láncokat. Egy-egy lánc hárommázsás volt. Mikor ezt látta a cigány, tudta, hogy még az üres láncot sem bírja el. Megint kért egy pipa dohányt, addig töltögette, hogy az Óriás vitte ki az erdőbe a láncokat. Ott a cigány kivett a zsebéből egy gombolyag spárgát, fölmászott az első fára, s elkezdte a koronáikat összekötözni. Kérdi tőle az Óriás, hogy mit akar. - Összekötöm az egész erdőt, minek járjunk mindig ide, vigyük mind haza. Az Óriás könyörgőre fogta: - Jaj, cigány, ne bántsd! Öregapámtól örököltem, ha kipusztítjuk, nem lesz több fánk, inkább én hazaviszem a két láncra valót. Mikor hazaértek, az Óriás panaszkodott az anyjának: - Ez a cigány hétszerte erősebb, mint én vagyok, de nem bírom elpusztítani. Az anyja biztatta, hogy adjanak neki egy véka aranyat, csak már menjen el tőlük. De a cigány nem akart elmenni, azt mondta, nagyon jól érzi magát, s örül, hogy itt van. Egy föltétellel mégis rááll: ha az Óriás viszi utána az aranyat. Úgy is lett. Felvette a kincset meg a cigányt, vitte hazafelé. Amikor közel értek a putrikhoz, a purdék cigánykereket hánytak örömükben. Kérdezi az Óriás, micsodák azok. Mondja neki a cigány, hogy ezek az ő gyerekei. - De hát mit akarnak? - kérdezte ijedten az Óriás. - El akarnak földelni, amiért kétszer a homlokomra vágtál. Az Óriás tudta, hogy a cigány milyen erős, hát még azzal a sok gyerekkel együtt! Fogta magát, elszaladt. Ott maradt a véka arany, amiből a cigány házat csináltatott magának.   szerk. Tóth Béla Legeltetés a három sárkány pusztáján - Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1984