Kidőlt kemencének bedőlt oldalában kinőttt jegenyefának volt hetvenhét ága, hetvenhét ágán hetvenhét Ievél, hetvenhét levelén hetvenhét harmatcsepp, a hetvenhét harmatcsepp lehullott a földre, s ahogy egymás után lehullottak, úgy lett belőlük egy gyönyörűséges szép leány, s az olyan szerelmes volt, hogy akit egyszer meglátott, rögtön beleszeretett. Egyszer arrafele ment egy kántor, s amihelyt meglátta a leányt, bolondulásig belészeretett. De a kántor is megszerette a leányt, mert olyan fehér volt az orcája, mint a fehér liliom, s olyan vérpiros, mint a nyíló bazsarózsa. El is vette feleségül. Hej, csaptak aztán olyan nagy vendégséget, hogy még a sánta lábú koldusnak is eltörött a lába a sok tánctól. A lakodalomban ott volt a pap is, s az ifjú kántorné úgy megszerette a papot, hogy nem tudta, hová legyen el bánatában. Föl is tette magában, hogy avval a pappal megismerkedik, ha addig él is. Egyszer, mikor az ura nem volt otthon, elment látogatóba a paphoz. A pap is megszerette a szép ifjú kántornét, s összeegyeztek, hogy ketten élik le világukat. Azt mondja a kántorné: - Én beteg leszek, s elküldöm az uram, hozzon cserfába oltott almát, mert ha nem, meghalok. Míg ő odajár, vígan élhetjük világunkat. Másnap reggelre kerekedve a kántor felkelt, s költi a feleségét is. De u kántorné keservesen kezdett sírni, jajgatni, hogy milyen erősen beteg, s ha cserfába oltott almát nem hoz, egyben meghal a nagy kívánságtól. Nagy betegen még fel is tarisznyálta az urát két hétre útravalóval, csakhogy elmenjen. Útnak is indult a kántor, s amint ment, mendegélt, egyheti gyaloglás után találkozott egy bordással.Elmondja a bordásnak, hogy mi járásbeli ember. Azt mondja neki a bordás: - Jöjjön csak vissza, mert a felelsége nem beteg, csak teszi magát. Vissza is mentek a kántor falujába, s a csűrkert végében a bordás kipakolta a zsákjából a bordát, s a kántort bújtatta bele a zsákba. Bekopogott a kántornéhoz, és szállást kért éjszakára. A kántorné azt mondta: - Tegye le a bordát az ajtó megé, s kied menjen ki a csűrbe, van az odorban sarjú, ott meghálhat. Kiment a bordás a csűrbe. Hát alig alszik el, jön mindjárt a pap, bemegy a kántornéhoz kérdi: -Mi van abban a zsákban? - Egy bordás hagyta itt éjszakára. - Ha az ember hol van? - Kiment a sarjútartó odorba hálni. - Be kell híni. Behítták a bordást, asztalhoz ültették, ettek, ittak, nagy vígan mulattak. A kántor is kívánta volna a mulatást, de nem lehetett. Mulatozás közben eszébe jut a papnak, hogy énekeljenek. Legelébb a kántorné énekelt, azt fújta: Elment az én uram, bolond karafi, Cserfába oltott almát keresni. Jól élte világát a kántorné a pappal, s kacagta, hogy milyen bolonddá tudta tenni az urát. Ezután a bordás fújta: Hallod-e bordám, az ajtó megett, Mit fújt a beteg az asztal megett?! Kezedben a kacor, hasítsad a zsákot. Vegyed a botot, üssed a papot, Sárgítsa a padot! - Ejnye, de csodálatos nóta ez, hé! - mondá a pap. A kántornénak is úgy megtetszett az ének, hogy addig kiabált, míg a bordás újlag elfújta: Hallod-e bordám, az ajtó megett, Mit fújta beteg az asztal megett?! Kezedben a kacor, hasítsad a zsákot, Vegyed a botot, üssed a papot, Sárgítsa a padot! Hát egyszer csak hasad a zsák, kibújik belőle a kántor. Vette a botot, s ütötte a papot meg a kántornét, míg megsárgították a padot. Ejiszen, még most is veri őket, ha meg nem haltak.