Egyszer volt, hol nem volt, volt egy dali pásztorlegény. Nem volt ennek a legénynek semmi egyebe az égvilágon csak egy botja s egy huncut táltos kecskéje. De tudjátok meg, hogy azzal a száz darab juhval, amit a kezére adtak a gazdák, nem volt annyi baja, bosszúsága, mint az egy kecskével. Mindig félrejárt a juhseregtől, nem lehetett semmiképpen becsületre szoktatni. Egyszer, mikor már erősen kijött a béketűrésből a szegény legény, fogta a botját, s amúgy istenesen oldalba hajította a kecskét. Nagyot nyekken a kecske, de azzal csak tovább ugrándozott, a bot pedig - láss csudát! - eltűnik a föld színéről! Odafutott a legény, keresi a botját, hát, akkora lik van ott, hogy egy ember éppen jól befér ott. Gondolja magában a legény, hogy ő bizony nem hagyja ottveszni a botját, ha addig él is, mert egyebe sem maradt az apjáról. Rikkant egyet: - Szervusz, világ! - S azzal csak hopp! - eltűnt, mintha soha nem is lett volna ezen az árnyékvilágon. Hét nap s hét éjjel mind ment lefelé a legény, s csak akkor ért igazi földet a lába. Hej, milyen országba került szegény feje! A réteken csupa aranyfű termett, a vizekben aranyhalak úszkáltak, s az erdőkben csupa aranytollas madarak fütyültek. Ment, mendegélt a legény, s ím, egyszerre olyan fényes palotára talált, hogy szinte megvakult a nagy fényességtől. Csak a kapuján három gyémántalma világított gyertya helyett, hát még a palotában! Gondolta a legény, egy életem, egy halálom, bemegyek, hadd lássam, miféle népek laknak ott. Oda bizony be is mehetett, mert ott csupa tündérkisasszonyok voltak, egyik szebb a másiknál. Bezzeg volt kezefogója! Mindjárt körbevette az a sok szép leány, megfogták, s úgy megtáncoltatták, hogy a lelkit is szinte kirázták. Könyörgött szegény feje, hogy eresszék szabadon, ő a botját keresi, de bizony a leányok nem eresztették el, míg az óra éjfélt nem ütött. Ekkor azt mondta az egyik tündérkisasszony: - Hallod-e, te szegény legény, most már mehetsz, de arra ne is gondolj, hogy többet az életben megtaláld a botodat. Ami egyszer ide jön a ti országotokból, az többet vissza nem kerül. Hanem adunk neked egy aranyvesszőt, ahogy gondját viseled, úgy veszed hasznát. Hát tudd meg, hogy ennek a vesszőnek olyan csudaereje van, hogy ha elevenre ütsz, mindjárt szörnyethal az, a nem eleven test meg úgy összezsugorodik az ütéstől, hogy a zsebedben is elviheted. Megköszöni a legény a szép ajándékot, s gondolja, mindegy már, ha nem is találja meg a botot, többet ér az aranyvessző annál. Azzal nyakába vette a föld alatti országot, s addig ment, addig ment, míg elért egy rézvárhoz. Hát annak egyik ablakából egy szép leány hajol ki. Köszönt a legény: - Adjon Isten jó napot, szép leány. - Adjon Isten neked is, szegény legény. Hol jársz itt, ahol még a madár se jár? - Én bizony - felelt a legény -, jöttem, ahogy jöttem ebbe az országba, de hogy kerültél ide te? Azt mondd meg nekem! - Hej! Könnyű volt nekem, te szegény legény, mert engem a hétfejű sárkány hozott ide. Szóból szó lesz, addig s addig, hogy a legény csak beszökött az ablakon, s megegyeztek, hogy megszöknek, míg a hétfejű sárkány vadászni jár. De egyszer csak nagyot csendült a rézvár, s hát jött a hétfejű sárkány! Hét singre szakadt előre a láng a szájából. Megijedt a leány, hirtelen bebújtatta a legényt az ágy alá, de bejött a sárkány nagy zakatolással. Nagyot szippogatott az orrával, s kérdezte a leányt: - Ki van itt hé? Miféle emberszagot érzek? Eleget esküdözött a leány égre-földre, hogy itt senki lélek nincsen, de hiába, a hétfejű sárkány mindent összevissza hányt, s a legényt megtalálta az ágy alatt. No, most bizonyosan szörnyű halálnak halálával hal meg szegény feje! De bezzeg nem ijedt meg a legény. Eszébe jutott, hogy van neki egy aranyvesszeje, suhint egyet azzal a hétfejű sárkányra, s ez úgy hanyatt vágta magát, hogy a föld is megdöndült belé. Ott helybe szörnyű halált halt. - No, most mehetünk - mondta a legény -, ez ugyan fel nem ébred többet az álmából. Kimentek a várból, s hát láss csudát! A rézvárból egy kicsi rézalma lett, pedig csak megsuhintotta a legény az aranyvesszővel. Szépen a zsebébe tette, s továbbmentek. Amint mentek, mendegéltek, egy ezüstvárhoz értek. Hát, ennek az ablakából még szebb leány nézett ki. Szóba elegyednek vele, s megtudták, hogy ezt meg a tizennégy fejű sárkány rabolta el. - Hiszen majd adok én annak! - erősködött a legény. Bement a várba, s mikor a tizennégy fejű sárkány hazajött, a legény meg sem várta sem jó, sem rossz szavát, fejbe kólintotta az aranyvesszővel, s a sárkány egyszeriben felfordult. Az ezüstvárból is, csak rásuhintott, egy kis ezüstalma kerekedett. A legény ezt is eltette szép gondosan. Most már hárman folytatták az útjukat. Mentek, mendegéltek hegyen-völgyön által, s ím, egyszerre csak egy aranyvárhoz értek. Volt, amilyen volt az a kettő, de még az aranyvárból nézett csak ki gyönyörű szép leány! Mindjárt felszólt a legény, hogy tartson velük, ha jobban szereti odafönn a fönti világban! - Hej, hogyne szeretnék elmenni - sóhajtozott a leány -, de a huszonegy fejű sárkány megöl, ha innét elmozdulok. - Csak gyere ki, ne félj - biztatta a legény -, majd eligazítom én a dolgát a huszonegy fejű sárkánynak. Kettőt már megöltem, ő lesz a harmadik. Még jóformán nem is végezhette be a beszédjét, nagyot csendült-bondult az aranyvár, s hát jött a sárkány, hogy a szájából hetvenhét singnyire szakadt a veres láng. Megérkezik a várhoz, dobbant egyet, s kérdezte: - Hát ti mit kerestek itt, emberizinkek? - Mi bizony téged - felelt a legény, s azzal úgy meglegyintette az aranyvesszővel, hogy mind a huszonegy feje leszakadt a testiről. Hej, megörült a leány, örömiben kiugrott az ablakon, éppen a legénynek a nyakába. Hálálkodott, hogy csak érjenek ki a másvilágra, soha meg nem feledkezik róla. A legény pedig megsuhintotta az aranyvárat, abból meg lett egy szép kicsi aranyalma, s azt is eltette. Elindult most a legény negyedmagával, s addig meg sem állapodtak, míg annak a liknak a szájához nem értek, amelyik éppen az igazi világba vezetett. Megérkeznek a likhoz, indulnának fölfelé, de hogy? - Hej, aki árgyélusa van! - rikkant egyet a legény. - Ide eljöttünk, de még magam sem tudom, hogy vergelődünk fel! Bucsálódott a legény, vakarta a fejét, gondolt ide, gondolt oda, de semmiképpen nem tudott valami okosat kieszelni. Mármost mit csináljanak? Vissza is fordulhatnak. Soha meg nem látják a hazájukat, míg a világ s még két nap. Szepegtek a leányok is, hogy már mi lesz velük. Inkább maradtak volna ott azokban a szép várakban, még ha a sárkánnyal is kellett élniük. Hát, egyszer csak, amint így bucsálódnak, valami kecskemekegést hallanak. Megszólalt a legény: - Hej, akármi legyek, ha ez nem az én táltos kecském mekegése! No, ne féljetek leányok, nem maradunk itt. Azzal odaállt a lik szájához, s nagyot rikkantott: - Cege te, hé! Hé, cege, hé! - Mekeke! - felelt vissza a kecske. - Te vagy, édes kecském. Szaladj, kerítsd össze, ami kötél van a faluba, kösd össze azokat, azután kötözd a farkadra, ereszd le a likon, s húzz fel minket innét! - Mekeke! Hányan vagytok? - kérdezte a táltos kecske. - Csak négyen - kiált a legény. - Hát aztán megversz-e többet? - kérdezte a kecske. - Nem, édes kecském, csak keríts sok kötelet. Elfutott a kecske, összekeríteni amennyi kötél csak volt a faluban, azokat összekötözte, aztán jól a farkára bogozta, s leeresztette a likon. Hanem hogy szavamat össze ne keverjem, amíg a kecske odajárt kötélért, a leányok közrefogták a legényt mindenféle mézesmázos beszédekkel, s elcsalták tőle mind a három almát, de még az aranyvesszőt is. Úgy egyeztek meg ezután, hogy először felhúzatják a rézvárbeli leányt, másodszor az ezüstvárbelit, harmadszor az aranyvárbelit, s legutoljára magát a legényt. Hej, nagyokat nyekegett szegény kecske, hogy ugyancsak lehallatszott minden nyekkenése, míg a három leányt felhúzta. De bezzeg ezeknek sem kellett egyéb, csak fenn legyenek, mindjárt összesúgtak-búgtak, hogy a legényt nem húzatják fel egészen, hanem mikor a kecske félig felhúzta, elvágják a kötelet, ők pedig továbbállnak az almákkal meg a vesszővel. Úgy tettek, ahogy megbeszélték. De a szegény legény nem volt olyan erősen feje lágyára esett, mint ők gondolták. Gondolta magában, hogy próbára teszi azokat a fehérnépeket, vajon nem akarnak-e vele valami huncutságot. Felkötött a kötélre egy jó nagy követ, s azt el is kezdte húzni a táltos kecske, de még félig sem húzhatta fel, azok az istentelen fehérnépek elnyisszentették a kötelet, s a kő visszasuppant. Hej, haj! Elbúsulta magát a szegény legény, s erőst meg volt keseredve, hogy őt így el tudták bolondítani azok a leányok. Kiabált fel a likon torkaszakadtából, szólongatta a táltos kecskét, de bizony az nem mekegett vissza, mert azok a gonosz leányok magukkal vitték. No, most már mehet, amerre lát, csak a hazájába nem mehet. Hová tekeredjék, merre facsarodjék? Gondolta magában, ő bizony egyet sem ereszti búnak árva fejét, ha már itt kell élni, hát vígan éli a világát. Elment a tündérkisasszonyokhoz, s kitáncolja minden búját-baját. Azzal nekiindult, s meg sem állt a tündérkisasszonyok palotájáig. Éppen jó estére ért oda, s hát, a tündérkisasszonyok úgy táncoltak, hogy fordítják fel a palotát. Hajjajhaj! De bezzeg lett keletje a szegény legénynek! Mindjárt a nyakába ugrándoztak, tették, vették egymás kezéből, s úgy megforgatták, hogy a lelkit is szinte kirázták. Mikor aztán egy kicsit beléhagyták a nagy táncot, azt kérdezte a legszebb tündérkisasszony: - Hát te, szegény legény, ugyan bizony, hogy kerekedtél ide vissza? Elbeszélte a legény nagy szomorúan, hogy járt, mint járt azzal a három leánnyal, s ahogy elbeszélte, mondta a tündérkisasszony: - Egyet se búsulj, te szegény legény. Nesze, adok neked most egy gyémántvesszőt. Azok a leányok bizonyosan újra várat csináltak azokból az almákból, de te csak suhintsd meg ezzel a gyémántvesszővel mind a három várat, s megint három alma lesz azokból. A három almát megint suhintsd meg egyszer-egyszer, s a háromból lesz egy gyémántvár. Azt mondta a legény: - Köszönöm a drága ajándékot, szépséges tündérkisasszony, de mit csináljak vele, ha nem tudok kivergődni a hazámba? - Azon se évelődj - mondta a tündérkisasszony -, csak most siess el innét, mert mindjárt tizenkettőt üt az óra. Majd csak eligazodsz ezzel vagy így, vagy úgy. Elbúcsúzott a legény nagy hálálkodással, s továbbment. Amint menne, mendegélne, talált egy nagy fát, de az akkora volt, hogy a legfelső ága éppen az égig ért. Ezen az ágon volt egy sasfészek, abban hat sasfióka. Hát egy rengeteg nagy kígyó csak tekergődzött fel a fán, s egyenest a fészeknek tartott. No, ez a falánk állat most bizonyosan mind felfalja azokat a sasfiókákat! „De már azt nem hagyom!" - mondta a legény magában, azzal - uzsgyi neki! - csak beléfogódzott a legalsó ágba, hirtelen felmászott a fára, elé a gyémántvesszőt, s olyant suhintott a kígyóra, hogy az mindjárt lefordult a fáról. Hej, hálálkodtak a sasfiókák, hogy így s hogy úgy lesz, csak az anyjuk hazajöjjön. S ím, egyszerre csak nagy fekete felleg kerekedik a fészek fölött. Bezzeg, hogy éppen az öreg sas volt ez a felleg, mindenféle eleséggel jól megrakodva. Csak az egyik szárnya alatt hozott tizenkét őzet. Meglátta a legényt a fészek mellett, s nagy mérgesen feléje legyintett egy szál tollával: - Hát te mit keresel itt? Most mindjárt halál fia vagy! Aj, sírnak, csipognak a fiókák, hogy ne bántsa azt a jó embert, mert az életüket mentette meg! Azt mondta az öreg sas: - No, te legény, azt hallom, hogy megmentetted a fiaim életét, mivel szolgáljam meg? - Hej - sóhajtott a legény -, nagy lenne az én kérésem még neked is. - Talán bizony ki szeretnél jutni ebből a mi hazánkból? - Ejnye, de eltaláltad, te öreg sas! - álmélkodott a legény. - No, ha csak az a baj, az még nem sok. Vittem fel én oda már nagyobb urat is. Azzal nagy hirtelen felvetett a hátára egy nagy átalvető elemózsiát, a legényt ráültette, s meghagyta neki, hogy ha enni kér, csak vessen neki mindig egy-egy jó falást az átalvetőből. Felült a legény a sas hátára, s ez repült is, de úgy, hogy amerre szárnyalt, rettentő nagy fergeteg támadt utána. Csak repült, repült a sas felfelé a likon, s mindegyre kért egy-egy falást az átalvetőből. Addig kérte, hogy egyszer adna szegény legény, s hát, egy befaló falás sincs. - Adj húst, legény - kiáltotta a sas -, mert különben nem viszlek a hazádba. Megijedt a legény, gondolja, ha már ennyiben van, inkább a maga húsából is ad, de mégsem térül vissza. Nagy hirtelen előrántotta a bicskáját, kivágott egy jó darabot a combjából, s odadobta a sasnak. - Érzem, hogy emberhús - szólt a sas hátra -, de ezzel fel is viszlek a hazádba. Egyszer-kétszer még nagyokat rebbentett, s azzal a lik száján voltak. Ott letette a legényt, elbúcsúztak egymástól, a sas visszarepült, a legény pedig útnak eredt, hogy megkeresse a három várat. Ment, mendegélt, hegyeken-völgyeken által, ország-világ ellen, s hát egyszer kecskemekegést hallott. Megállt, hallgatódzott, fülelt mindenfelé. - Hej, az én táltos kecském. Ment a mekegés után, s addig ment, addig ment, hogy egy rézvárat ért. No hiszen, ez kellett neki is. Az ablakba, ott ült nagy pirimókosan az első leány. „Megállj" - gondolta a legény -, mindjárt a zsebembe kerülsz te! - s azzal megsuhintotta a várat a gyémántvesszővel, alma lett belőle, s a zsebébe tette. Ment tovább, s megint kecskemekegést hallott. Addig ment a mekegés után, hogy az ezüstvárhoz ért. Ezt is megsuhintotta, s a várból lett almát leányostul zsebébe tette. Így tett az aranyvárral is. Mikor mind a háromból alma lett, újra megsuhintotta azokat, s a három almából olyan gyémántvár lett, hogy nem volt annak párja hetedhét országban! Nosza, mindjárt bement a várba, de szeme-szája elállt a sok minden fényességtől, azt hitte, hogy megvakul ,a szertelen ragyogástól. Végigjárta a rengeteg nagy szobákat, de csak nem tudta, hogy melyikben telepedjék meg. Akkorát sóhajtott, hogy a gyémántvár is megmozdult belé. - Hej, csak volna itt még valaki! Még ki sem mondta, hát csak megnyílt az ajtó, s a nyakába ugrott éppen az a tündérkisasszony, aki a gyémántvesszőt ajándékozta. - Te az enyém, én a tied! - mondták egymásnak: De bezzeg lett nagy sokadalom-lakodalom! Táncolt minden lélek, de leginkább a táltos kecske, hogy minden ablakot kirúgott nagy kedviben. Holnap a kecske legyen a vendégetek.   szerk.Majtényi Zoltán Tündér mesék-Hajnalcsillag - Unikornis Kiadó Budapest - 1999