Volt egyszer egy szegény ember meg egy szegény asszony, mind a kettő özvegy volt, s mind a kettőnek volt egy-egy leánya, csakhogy az ember leánya szép volt, az asszonyé meg csúnyább a hátramenésnél. Egyszer az ember sütni akart, de nem volt dagasztóteknője. Azt mondja a leányának: - Eredj át, leányom, ide a szomszédasszonyhoz, kérj tőle egy dagasztóteknőt, míg megdagasztunk benne. Átment a leány a szomszédba. - Szomszédasszony, azért küldött édes apámuram, ne sajnáljon kend egy dagasztóteknőt adni, mindjárt visszahozom, csak megdagasztunk benne. - Bizony nem adok én, édes leányom, mondd meg édes apáduradnak, vegyen el engem, akkor lesz dagasztóteknőtök. Hazament a leány, elmondta az apjának, hogy mit mondott a szomszédasszony. Megdagasztották hát nagy üggyel-bajjal, be is fűtötték a kemencét, de már szénvonójuk nem volt, amivel a kemence alját feltisztítsák. Azt mondja az ember a leányának: - Eredj át, leányom, ide a szomszédba, kérj egy szénvonót, mondjad, hogy mindjárt visszaviszed. Átment a leány megint az özvegyasszonyhoz. - Szomszédasszony, azért küldött édes apámuram, ne sajnáljon kend egy szénvonót adni, míg a kemence alját feltisztítjuk. - Bizony nem adok én, édes leányom, mondd meg édes apáduradnak, vegyen el engem, akkor lesz dagasztóteknőtök is, szénvonótok is. Hazament a leány, elmondta, hogy mit mondott a szomszédasszony, nagy nehezen elkészítették hát a kemencét is meg a tésztát is, csak be kellett volna vetni, de nem volt vetőlapátjok. Azt mondja a szegény ember a leányának: - Eredj át még egyszer, leányom, ahhoz az asszonyhoz próbáld meg, ha adna egy vetőlapátot, mondjad, hogy ne sajnálja olyan nagyon, nem esik itt semmi baja, nem esszük mink meg, ebbe a nyomba visszaviszed. Átment a leány harmadszor is, elmondta, hogy mi járatban van, mit izent az apja, de az özvegyasszony erre is csak azt mondta, hogy biz ő nem adja. - Mondd meg apádnak, vegyen el engem, akkor lesz dagasztóteknőtök is, szénvonótok is, lapátotok is. Hazament a leány, elmondta az özvegyasszony izenetét; szeget ütött ez a szegény ember fejibe, hogy biz azt az asszonyt jó is volna elvenni, lám, akkor lenne dagasztóteknője is, szénvonója is, vetőlapátja is; úgyannyira gondolkozott ezen, hogy utoljára is az lett belőle, hogy elvette az özvegyasszonyt. De bezzeg nem úgy sütött ki a dolog, ahogy azt a szegény ember kigondolta, mert alighogy megesküdtek, az asszony lett az úr a háznál, mindenből ő parancsolt, férjemuramnak pedig ajtó mögött volt a helye. A szegény leányt is mindig ütötte-verte az asszony, a maga csúnyábbnál is csúnyább leányát pedig mindig cicomázgatta, tejbe-vajba fürösztötte, ettől meg még a betevő falatot is sajnálta. Nem állhatta a leány ezt a keserves életet, bement az apjához. - No, édes apámuram, én tovább nem leszek senki lába kapcája, csak úgy bánnak itt énvelem, mintha a szél hajított volna ide, elmegyek világtalan világra, majd csak találok valahol szolgálatot. A szegény ember se nagyon marasztotta, mert látta, hogy bizony neki magának is jóformán kifelé áll a szekere rúdja, vagy legalább igen kevés becsülete van a háznál, elindult hát a leány. Sütött neki a mostohája hamupogácsát. - Legalább ne mondd, hogy nem sütöttem útravalót. Ment, mendegélt a szegény leány, előtalált egy kis házat, abba bement, mert el volt fáradva, de odabent nem talált mást, csak egy kis fehér macskát. Leült a leány a padkára, elkezdte eszegetni a hamupogácsát. Odamegy hozzá a kis fehér cicus. - Nénikém, nénikém, adjál egy kis kalácsot, én is adok tanácsot! Adott neki a leány; a kis macska megette, aztán megint kért, míg a pogácsa mind el nem fogyott, akkor felkuporodott a leány ölébe, ott fonogatott szép csendesen. Egyszer csak megzörgetik kívülről az ajtót. - Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, nyiss ajtót! - Jaj, cicuskám-micuskám, mit csináljak?! - Nyisd ki neki. A leány kinyitotta, bekullogott egy nagy, csúnya ördög. - Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, rakj tüzet! - Jaj, cicuskám-micuskám, mit csináljak?! - Hát rakd meg neki. A leány tüzet rakott. - Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, főzz ételt! - Jaj, cicuskám-micuskám, mit csináljak?! - Hát főzz neki. A leány meg is főzött, ki is tálalt. - Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, gyere, egyél! - Jaj, cicuskám-micuskám, mit csináljak?! - Hát egyél vele. A leány jóízűt evett, mert éhes is volt. - Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, bonts ágyat! - Jaj, cicuskám-micuskám, mit csináljak?! - Hát bontsd el neki. A leány elbontotta. - Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, feküdj mellém! - Jaj, cicuskám-micuskám, mit csináljak?! - Hát feküdj mellé. A leány melléfeküdt. - Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, nyúlj a bal fülembe! - Jaj, cicuskám-micuskám, mit csináljak?! - Hát nyúlj bele. A leány belenyúlt, a kezébe akadt valami, azt elkezdte húzni kifelé, hát mi volt? Nem egyéb, mint temérdek sok arany-ezüst, de annyi, hogy alig bírta kihúzni a leány. Megint megszólalt az ördög: - Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, nyúlj a jobb fülembe! - Jaj, cicuskám-micuskám, mit csináljak?! - Hát nyúlj bele. A leány belenyúlt, hát mit húzott ki? Tán nem is hinnék kentek, ha nem mondanám - nem egyebet, mint egy gyönyörű aranyos hintót, hat cifra, sallangos paripával. Ezeket az ördög mind a leánynak adta, ez a sok aranyat-ezüstöt mind felrakatta a hintóba, maga is beleült, azzal hazahajtatott. Otthon a háznép köz-káptalanságba esett, sehogy se tudta senki elgondolni, hogy juthatott ehhez a sok kincshez, a leány meg nem mondta senkinek, csak az apjának beszélte el, de annak is a szívére kötötte, hogy tovább ne adja. A csúnya leánynak majd kifúrta oldalát az irigység, hogy a mostoha testvérje úgy meggazdagodott, utoljára úgyannyira gyötrődött, hogy nem tudott otthon maradni, megmondta az anyjának, hogy ő is elmegy szolgálatot keresni: "Látja kend, édesanyám, az a kutya csak három napig volt oda, mégis hogy meggazdagodott, én is megpróbálom, hátha nekem is szolgálna a szerencse." Az anyja is helybenhagyta, hogy: "A bizon jó lesz" - sütött is neki az útra pogácsát, de hej, nem hamuból ám, hanem olyan tiszta búzának a lisztjéből, amelyet a galamb hord össze. Elindult a leány, ment, mendegélt, ez is elért ahhoz a kis házhoz, be is ment; hogy nem talált odabent senkit, leült a padkára ez is, várni a gazdát. Csakhamar eszébe jutott, hogy neki pogácsája is van, elővette hát, s elkezdte eszegetni. Odament hozzá a kis fehér macska. - Nénikém, nénikém, adjál egy kis kalácsot, én is adok tanácsot! De a leány nem adott neki, a kis macska még egyszer kért, de a leány akkor se adott, hanem még kinevette: - Ó, szegény kis csipás szemű macska, ugyan miben tudnál te nekem tanácsot adni, ilyen haszontalan létedre? A szegény kis macska meghunyászkodott, félreült a kuckóba, a leány meg a padkán eszegetett. Amint ott eszeget, amint ott eszeget, egyszer csak megzörgetik az ajtót. - Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, nyiss ajtót! Akkor már odaszaladt ám a leány a kis macskához. - Jaj, cicuskám-micuskám, mit csináljak?! - Hát ne ereszd be. A leány nem eresztette be, az ördög berúgta az ajtót, mikor bent volt, megint elkiáltotta magát: - Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, főzz ételt! - Jaj, cicuskám-micuskám, mit csináljak?! - Hát ne főzz neki. A leány nem főzött, az ördög nem szólt érte semmit, hanem csak mikor maga meg is főzött, ki is tálalt, akkor szólalt meg: - Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, gyere, egyél! - Jaj, cicuskám-micuskám, mit csináljak?! - Hát ne egyél vele. A leány nem evett, az ördög maga ette meg mind az ételt, azután megint csak rákezdte a nótát: - Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, bonts ágyat! - Jaj, cicuskám-micuskám, mit csináljak?! - Hát ne bontsd el. A leány nem bontotta el, hanem magának az ördögnek kellett megágyazni. Meg is ágyazott, bele is feküdt, aztán megint rákezdte: - Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, feküdj mellém! - Jaj, cicuskám-micuskám, mit csináljak?! - Hát ne feküdj mellé. A leány nem feküdt mellé, csak megállt az ágya fejénél, de az ördög megint rákezdte: - Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, nyúlj a bal fülembe! A leány, hogy látta, hogy az ördög idáig nemhogy bántotta volna, de még egy rossz szót se szólt hozzá, bátorságot vett magának, s rákiáltott nagy mérgesen: - Majd én abba a piszkos füledbe nyúlkálok! Az ördög még erre se szólt semmit, szép csendesen belenyúlt maga a jobb fülébe, kihúzott belőle egy vashintót meg négy tüzes paripát, a hintónak egy katlanja volt, abba az ördög tüzet rakott, a leányt belezárta a hintóba; azzal a négy lovat nekicsapkodta, azok repültek, mint a sárkány, a hintó mindig jobban-jobban áttüzesedett, utoljára olyan lett, mint a láng, a leány ízzé-porrá égett. A szép leány meg otthon nagyon gazdag lett a sok kincsből, amit az ördög adott neki, nemsokára elvette egy gazdag úrfi, nem mondom meg, gróf volt-e vagy báró, herceg-e vagy királyfi, de bizonyosan valamelyik a négy közül. Arany László Magyar népmesék - Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1979