Egyszer Mátyás úgy nősült, hogy szegény lányt vitt a házhoz. Éltek szépen, semmi baj nem környékezte őket, csak nem sokkal ezután a király elment kenyeret keresni valamelyik háborúba. Bécs alatt csatározott, hanem újdonsült feleségének szigorúan meghagyta, hogy amíg ő odafönt háborúzik, ha törik vagy szakad, a bírói székbe bele ne üljön, mert nem asszonynak való foglalkozás az. Ennek elhangzása után, talán a csapatok kavarta por még el sem oszlott, verik ám a budai vár kapukilincsét bebocsátásért. Hát ahogy megnyílik a bejárat, két koldus áll a küszöbön, hogy nekik múlhatatlanul fontos ügyben kell ítéletet mondjon a király távollétében a királyné, mert a királyi igazság kimondása nélkül ők már a déli gölődin levest sem tudják megenni, inkább éhen halnak az árokparton az ország nagy szégyenére! A királyné átlátta, hogy itten az ura király, meg az egész magyar haza böcsülete forog kockán, hát Mátyás szigorú parancsa ellenére, mivel a szükség törvényt bont, beleült a székbe, s meghallgatta a koldusok panaszát, amelyik úgy szólt: Egyikük birtokolja a szamarat, másikuk a kétkerekű kordéjt. Régesrég óta koldusi szegénységükben így összefogódzva koldulják, jajgatják körösztbe­kasul az országot, a keresményen böcsülettel megosztoztak valahányszor, mígnem a múlt hét elején arra ébrednek az árokparton, hogy a kordéj alatt szamárcsikócska kapálódzik. Megörül a szamaras koldus, hogy immár kis szamara is vagyon. Igen ám, de a kordéj alatt kapálódzott a szamárcsikó, a kordéjos gazda azt lelkelte, hogy azt az ő kordéja csöppentette maga alá. Az övé a szamárcsikó. Azóta nem nyughatnak. Ütik-verik egymást. Mindkettőjük élete forog immár kockán. Egyik is késhez nyúl, a másik sem adja annál alább! A királyi bíróság mondja ki a megmásíthatatlan igazságot, mert anélkül nekimennek a Dunának! A királyné, hogy az ura akaratának is eleget tegyen, a koldusok között is békességet tegyen, véget vessen az ádáz torzsalkodásnak, elmagyarázta Mátyás háborúskodásának okát, amely szerint a király azért vonult Bécs alá, mert a Dunából szárazra ugrált halak mind szerteszét pocskolják az ország; kenyérgabonáját! Erre a szamárcsikós koldus fölkapta a fejét, s gyanakodva mondja, nem lehet az, hogy a vízlakó hala Duna-parton pocskolja a gabonát! A királyné udvariasan válaszolt: - Kedves koldus uram, ha a kordé csikót fialhat, akkor a hal is pocskolhatja a part mentén kalászoló búzát. A koldusok elmentek, azt látván, hogy itten föllebbezésnek helye nincsen. Hanem ezek után bizonyos időre nagy dicsőségesen jön ezer harsonák között hazafelé a király. A királynét nagyon rágta a lelkiüdvösség, hogy az ura parancsát áthágta, beleült a bírói székbe. De megvacsoráztak, lakomáztak, a király fáradt volt, feküdni indult, amikor a felesége kivallotta szelídkésen, hogy biz ő csak megülte a bírói széket. Mátyás elszomorodott ezen. Nem haragudott, hanem azt mondta nagy komolyan, hogy reggelre a palotát elhagyja ám az oldalborda. Ne is lássa! Menjen vissza az édes jó anyjához! De hogy jószívűségét is lássa, azt vihet magával a palotából, ami neki a legkedvesebb. Ezzel a szóval kiitta serlegéből az utolsó korty bort, amibe a királyné álomport szórt észrevétlen. Kicsi biccentéssel még köszönt, de még le sem hunyta a szemét, máris aludt. De olyan mélyen, ha az ellenség ágyúzza a várát, arra sem ébred föl. Hanem reggel, érces hangú kakaskukorikolásra kinyitotta a szemét. Teljesen ismeretlen szobát látott, meg a feleségét. Kérdezte: - Hol vagyok? - Itt vagy mellettem, kedves király uram. Parancsod szerint éltem a lehetőséggel, mivel te mondtad, amikor elküldtél a budai várból, hogy a hozhatok magammal, ami nekem a legkedvesebb. Te voltál az, elhoztalak engedelmeddel! A királyné válasza annyira megtetszett Mátyásnak, hogy ott az ágyban megengedte, mi több, írásba foglaltatta, hogy távollétében bármikor beleülhet felesége a királyi ítélőszékbe. Azután visszaköltöztek a budai palotába, s éltek, amíg meg nem haltak.