A kuruc korban is úgy jártak lefelé a fölső országrészbéli vándoriparosok, ahogy a világ kezdete óta mindig. Drótosok, üvegesek, tepsisek, lekvárosok, bicskások, mézesbábosok meg a többiek. A Rákóczi idejében is, akár a víz, jöttek a maguk kenyérkeresetének törvénye szerint. Rákóczi, vagy nem az, a drótozás, üvegezés mindenkor kelendő cselekvési portéka. Ha valamilyen cserépedény annyira bűnbe esett, hogy eltört, használhatatlanná ment, nem dobták el, várták a drótost, aki réz, meg cines drótjaival úgy meggyógyította az edényt, némelykor erősebbé lett, mint új korában volt. Úgyhogy jöttek a dolgos ügyeskezűek lefelé, a búzatermő tájakra kenyeret keresni. Rákóczi idején is kenyeret ettek, ha volt. Nem nézték, ki miben parancsno­kol. Jött Janó, az ablakos tót is, abban a reményben, hogy megkeresi fáradozása díját. Pozsony tájékán katonai kordon állta útját. Csak kicsi, őrrel vigyázott kapukon át lehetett tovább ereszkedni. Jön a mi Janónk a katonai kordonon, ahol éppen a labancok vigyázták a hatalom szent igazságát. Ráreccsentenek, mondja meg, milyen lobogó alá valónak tartja magát. Kurucnak, vagy labancnak? Akkoriban a kurucok azon a tájékon nyakra-főre porolták a labancok nadrágját, hát Janó nagy büszkén kurucnak nyilatkozta magát abban a hitben, hogy a vesztes labancokat nem is szabad emlegetni sem. Ezért a maga tiszta, szent nyelvén szólt: - Jáj, háj, idesistenem, drága vitezurakok, szegin arva totocska, hogy is meglehetne más, mint kuruc! Több se kellett a labancoknak, nekiestek Janónak, ütötték-verték, ahol érték, s azzal az ígérettel engedték a meglévő Magyarország irányába, hogy soha többé azt a szót, hogy kuruc, ki nem ejti! Ennek a fontos tudásnak a birtokában, sajgó pofaszíjjal ment Janó a kenyérkeresete után Érsekújvárnak. Hajtogatta magában, hogy soha többet kuruc, soha, de soha többet kuruc. Elhalad az újvári falak alatt, megint katonai kordon, de olyan sűrű, emberből fonva, hogy ott egy kölöknyúl át nem bújhat. Megy Janó, hátán az üveges láda, legfőbb tanúsítványa annak, hogy az igazak útját járja. A katonai rajvonal megállítja. - Ki vagy, kuruc, vagy labanc? A kurucságot a feneke páholásával a fejébe verték, hát meggyőződéssel mondta: - Hát csak kirom szípony én a szegin ablakos tót embör csak labanc megvagyom! - Hűhj, adta vakapád, még nem is szégyelled kimondani a tetves labancot! Elverték szegény Janót, ahogy a tábori kétfenekű dobot szokás riadó idején. Azzal engedték el, hogy többet a labanc szót, de se sülve, se főve a száján életében ki nem ereszti a foga sövénye közül. Mentében, haladtában, amilyen bolond világ lakott Magyarországon, mibe is akadhatott volna másba, mint egy harmadik katonai kordonba. Menne át a sűrején: - Állj, ki vagy, kuruc, vagy labanc? Janó halálra rémült. Böcsületes, aranykezű ablakos ő, minek firundcvancigojlák, vegzálják örökösen. Mit mondjon? Úgy sem volt jó, ha labancnak mondta magát, akkor is szorult, ha kurucnak mondta magát. Akkor azt mondta: - Aranyos Jézuskám segíts édös Istenkém, kirom szípony nemes és nemzetes vitéz urakok, én se labanc, se kuruc nem vagyok, de annyira, hogy embör se vagyom, csak tót! Azóta szállong az a bugyuta szólás, tót nem ember, kása nem étel. Ezt tanúsítja egy mostani tót(h).