Molnár a mennyországban
Meghalálozott az öreg vízimolnár. Fölment, a mennyország kapuján szelídkésen kopogtatott. Semmi nesz belülről. Jól megdöngette a tölgyfa kaput, ahogy otthon szokta a garatot, amikor már az utolját járja a kő, s fölakadozik a termény.
De a hangoskodásra se neszel semmi.
Éppen nekikészülődött, hogy valami elhajított kezebeli fával kongat, hát a fülire feküdt e a portás, vagy a süketség is kőrnyéközheti, ahogy a vénet minden baj eléri.
Bemegy a lábfájás a csontvelőbe, be a fülzúgás, a vakulás, a zsibbadás, úgyhogy mire két lábbal a sír szélére totyog, azt jól szerkesztette, aki szerkeszthette, mert akkorára nem is tudja, hogy amit kapott; éleslátást, jó éneklőkét, jó kedvet, erőt, egészséget a jóízű munkálkodáshoz, jó étvágyat a jóharapó kenyérhez, szalonnához, vöröshagymához, örök vidámságot, a szebbik nem szeretetéhez való huzalmat, mind de mind visszalopogatja az élet. Amikor a maga vénségében ott áll, hát semmi vesztenivaló.
Tudja ezt a vén tápéi molnár, százszor elbeszélték, amíg egy egy zsák búza, árpa, kása, miegyéb lejárt, hogy lisztté, darává lett, hajtotta a víz a nagykereket, nagykerék a nagytengelyt, az a kispergő fogaskereket, a kispergő a középtengelyt, az a fölső követ, s akkor indult a malom. Ez időbe tellett. Ezalatt leőröltek gondot és bajt a szájmalommal. Örömöt, bánatot meghánytak, vetettek. Szállt is róla bizonyosság mondás Tápén. Arról, hogy a száj is malom. Szómalom.
Egy szólásuk szerint, amelyiknek így szalad a selyme; azt mondja: Hogy jár a szád? - a válasz: Akárhogy jár, nekem darál.
Igen ám, de ott áll a vízimolnár a bezárt mennyország ajtója előtt és kongat erélyesen, ahogy a molnári kenyérkeresetben megszokta.
Nahát erre már megnyílik a kapu kukucskája, amelyik volt akkora, hogy a zsákhordástól összetöpörödött molnárnak éppen a köldökéig ért az alja.
Tisztességet tudó volt a molnár, ahogy az el is illett tápéi mivoltában, rögvest köszönésre nyitotta a száját, mert az a szakmai böcsüléshez tartozott. Ha kamaszkölyök jött is a malomba, a molnár előre köszönt neki.
Ez a szent hely tisztességének a parancsa. Annyira, hogy valamikor, hosszú ideig, ha üldözött ember oltalomért bemenekült a malomba, el nem foghatták üldözői. Legföljebb rágyújtották az egész fából való frekvenciát, vigyáztak, hogy élve ki ne menekülhessen belőle.
A szegény molnárgazda vízbe sem ölhette magát bánatában, mert tudott úszni, hacsak elkopott malomkövet nem kötött a nyakába, akkor megmarad. De erőszakkal tisztességes tápéi vízimolnár bizony, hogy nem megy az Isten nyakára.
S áll a mennyország kapujában, a kukucska lenyitva a köldökéig, de nem marad ideje a köszönésre, mert Szent Péter, minden földi halandót ismerve; rögtön ráreccsentett, hogy: hát te, lisztlopó, mit akarsz itten a mennyország kapujában?
- Meghaláloztam, Szentatyám, úgy gondoltam, hogy hátha itten e kellene egy jól kiérdemesült hozzáértő. Itt is kenyeret esznek, noha kenyér gyanánt tán fonatos kalácsot, ki-ki érdeme szerint a korpakenyértől lánglisztből gyúrott rétesen át az égi mannáig, ki-ki érdeme szerint, ahogy a mi jó papunk úgy húsvét tájékán évről évre elprédikálgatta. Én meg odafigyeltem, meg is jegyeztem, különösen, hogy az iparomból való enni valókkal példázódott. Hát ebben a reményben merészkedtem, Szentatyám; meg már megbocsásson, ha nagyobbra tartom a mivoltomat, mint a Szentatya minősítő mércéje. Mármint hogy lisztlopó volnék. Nem loptam én, csak ami a ruhámra ragadt. Száll a lisztpor finomja. Ráülepedik az ember kezére, gúnyájára.
- Még hazudozol is! Hát azt a mókát ki találta ki, amikor ment a paraszt az őrleményért, kérdezted az inasodtól, hogy kivette e a vámot, mire a fiú mondta böcsülettel, hogy ki, mire te azt mondtad neki, hogy vegye ki másodszor is. És kivette az inas. Ez nem lopás?
Takarodj a pokolba, már régen várnak rád!
Toporgott a molnár, mert nem cáfolhatta, amit az ég portása a szemébe mondott, ami igaz, az igaz. Bölcsen belátván a változtathatatlant, fordul, hogy a lejáratot keresse, de aztán gondolt még egyet.
- Szentatyám, jól megértettem a szavas intelmét-ítélethirdetését, hát megyek a kijelölt helyemre, hátha odalent is kell a lisztelő molnár. Úgylehet, odalent is akad, aki kenyeret eszik, akármilyen kutyának való korpásat, görhét, cibakot, komisz- és rabkenyeret, de csak kell effélével éljenek; hanem, ha már lefelé kell hogy menjek, legalább résnyire nyissa ki előttem a kaput, lássam, hogy mit veszítettem.
Szent Péter szíve nem taplósodott el, halász volt földi élete idején, egyszerű emberek között élte mindennapjait, tudta, mi a könyörület, mi az irgalom. Meg a molnár kegyeletes gondolkozása is azt tanúsította, hogy ez immár megbánta tolvajkodását, más szegényember megcsökélyítését, hát! egy arasznyira kinyitotta a mennyország bronzveretes, nehéz tölgyfakapujának egyik szárnyát. Résnyi belátást engedett a mennyország nyílegyenes, gyönyörű virágokkal szegélyezett útjára, amelyen úgy távolabb, mintha az! üdvözültek sétálását látta volna. De nem nézte igazándiból, hanem a menny
ország kapujának arasznyi résén vagy két ölnyire behajította a micisapkáját. Csak úgy szállt belőle a lisztpor, ahogy a gyémántkövekkel kirakott útra huppant.
Szent Péter megrökönyödött a mozdulaton. Ilyet még nem cselekedtek vele, mióta a kulcsokat a kezébe vette, pedig az se tegnap történt.
Nem mutatta haragját, nem is illett volna a rangjához, hanem kellő szigorral ráreccsentett a molnárra, hogy de most, de azonnal szedje a rongyos sipakját, kotródjon lefelé a neki régen kiszabott pokolbéli helyére. De mindjárt.
S hogy szavának nyomatékot adjon, meg hogy a molnár beférjen, mert az arasznyi résen nem fért volna, hát molnárméretűre megnyitotta a kaput. A molnár odament a micisapkájához. Nem sietett, nem is sétifikált, ment
komótosan, ipara méltóságának megfelelő illemmel. Ráült a kikerekedve terülköző sapkára.
Szent Péter türelmetlenkedett. -Na, kotródj, huzat van!
De a molnár meg se mozdult.
Szent Péter odament, fölé hajolva ihingette.
- Nem érek én rá, himmi-hummi elkárhozott lisztlopókkal bajolni, amikor a hitelesen arra kiérdemesült megholt lelkek itt állnak sorban, bebocsájtásra várva! Még szépen mondom, hogy kotródj, addig indulj magad belátásából, mert hívom a harisnyábahúzott pofájú ördögöket, aki büntetésből itteni kidobólegényi szolgálatot teljesítenek, hogy hazavágjanak a pokolbéli helyedre. Azt ne várd meg, mert az ő finomságukat ne köszönöd meg. Erre még példa nem kerülközött, mióta a két kulcsot kezemben tartom, szedte-vette, rontom-bontom, kezdett káromkodni a szent.
- Még engem is bűnbe keversz makacsságoddal!
Még a végén, hogy egyáltalán szóba ereszkedtem veled, én is gyanúpörbe keveredek az égi hatalmasságok előtt, hisz elég, ha a bűnök kicsi csöp- pecskéje rákerül hófehér ruházatomra, már elvesztem alkalmasságomat erre a hivatalra, amit nagyon is szeretek uzoválni.
Úgyhogy takarodás, ne is halljak rólad!
- Szentatyám, húzta maga alá a lábát sipkáján ülve a molnár, én innét nem megyek sehová, hiszen én a magamén ülök!
Azóta is csak ez az egy molnár lakik a mennyországban, ahogy a tápéiak nagy büszkén emlegetik.