Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király meg egy királyné. Egyik nap a királyné észrevette, hogy gyereke lesz. Nagyon megörült ennek ő is meg a király is. Egy reggel, ahogy fölkeltek, csak hallja, hogy a méhében elkezdett a gyerek ríni. - Ugyan mitől ríhat, mikor még világra se jött! - mondogatták egymásnak. De a gyerek csak rítt, olyan nagyon, hogy már nem tudtak tőle hová lenni. Akkor a király rászólt a gyerekre: -Ne ríj, ne ríj! Neked adom a nádszállányokat! Mintha elvágták volna, a gyermek egyszerre elhallgatott, aztán nemsokára meg is született. Nőtt, nőtt, hamar legény lett. Követelte az apjától, hogy mondta meg, mit ígért neki még az anyja méhében. Az apja sehogyan sem akart rá emlékezni, csak annyit mondott, hogy ő bizony már nem tudja, mit ígért, mert az már régen volt. De a fia nem tágított, s addig követelte, addig követelte, hogy a király végül mégis megmondta neki. - Na, hát ha én a nádszállányok közül hozok feleséget - mondta a királyfi -, akkor azt is mondd meg, apám, hogy hol, merre keressem őket! De az apja erről már semmit nem tudott neki mondani. - Mindegy, ha te nem tudod, valaki majd csak tudja. Meglelem én őket, ha a világ végén vannak is. Azzal elindult. Ment, mendegélt, egyszer csak az Óperenciás-tengeren is túl egy kis házikóhoz ért. Ott egy öregasszonyt talált, az volt a szelek anyja. - Adjon Isten jó napot, öreganyám! - köszön oda neki. - Adjon Isten, kedves fiam, neked is! - fogadta a szelek anyja. - Hát te hol jársz erre, ahol a madár se jár? Akkor elmondta a királyfi, hogy amikor ő még az anyja méhében volt, nagyon rítt, csak akkor hagyta abba, amikor az apja a nádszállányokat ígérte neki. Hát ő most azokat keresi. Azt mondta a szelek anyja: - Kedves fiam, nem hallottam én róluk, hanem várd meg, míg a fiam hazajön, hátha az tud majd valamit. Nem kellett sokáig várni, máris otthon volt a lenge szellő, a szelek anyjának a legkisebb fia. Ennek elmondták, hogy mi járatban van a királyfi, kiket keres. Azt mondta a lenge szellő a királyfinak: - A nádszállányokról én sem hallottam eddig, de várd meg, amíg hazajön a bátyám, a zúgó szél, az nagyobb darab földet bejár, hátha az tud róluk valamit! Megjött zúgó szél is, de a nádszállányokról éppen annyit tudott, mint az öccse. Végül azt mondta a királyfinak: - Várd meg, amíg a testvérem, a forgószél megjön. Az az egész világot bejárja, biztosan többet tud, mint én. Sok ideig vártak, míg egyszer csak megjött a forgószél. Haramiásan jött haza, csak úgy forgott-zúgott. A királyfi elmondta neki, mit akar, a nádszállányokat keresi, az meg azt mondta rá, hogy ha csak az a baj, nincs baj, ő mindennap arra jár, ahol a nádszállányok laknak. Azzal se szó, se beszéd, sarkon fordult. - Ülj csak a hátamra, majd elviszlek én! A királyfi ráült a hátára, az meg ment ám, úgy ment, mint a gondolat, árkon-bokron átal, mégis három évig tartott, míg egy palotához értek. Itt aztán letette a királyfit, s megvárta, amíg végez. A palota tetején egy csengő máris megszólalt. Bement, s talált benn egy öregasszonyt. - Adjon Isten jó napot, öreganyám! - köszönt be a királyfi. Azt mondta erre az öregasszony: - Adjon Isten, fiam, neked is! Hol jársz te erre, ahol még a madár se jár? A királyfi el is mondta rögvest, hogy mi járatban van. Akkor azt mondta az öregasszony: - Kedves fiam! Itt van a kertemben három szál nád, azt vágd le tőből, aztán vidd magaddal, de úgy vigyázz, hogy ott vágd fel őket, ahol víz van, mert megjárod! Mikor a királyfi a három szál nádat a tövéről levágta, megint csak felült a forgószél hátára, az meg elvitte a határukig, az apja országához. Itt a királyfi már nagyon szerette volna látni, milyenek a nádszállányok. Egy szálat mindjárt föl is vágott. Ahogy fölvágta, nagyon szép lány jött ki a nádszálból, mindjárt vizet is kért, de a királyfi nem tudott neki adni, s eltűnt. Így járt a második szál náddal is. „No - gondolta magában -, már kettővel megjártam! A harmadikkal más próbát teszek!" Egy tóhoz ért, ott vágta föl a harmadik szál nádat. Abból is kijött egy szép lány, az is vizet kért. Ott volt a tó, ihatott eleget. Ez nem tűnt el, ott maradt. Olyan szép lányt, mint amilyen ez volt, a királyfi még sosem látott. Mindjárt meg is kérte feleségül: - Te leszel a feleségem, senki más! De addig is, míg hintóval nem jövök érted, ülj fel erre a szomorúfűzfára! Az szót fogadott, ő meg ment haza a hintóért. Amíg a királyfi a hintóért odajárt, egy cigányasszony odament a tóhoz, hogy a ruháját kimossa. Ahogy belenéz a vízbe, meglátja fenn a lányt. Nem tudta, hogy mit keres ott. Kikérdezte, aztán mikor már mindent megtudott, lecsalta a fáról, megölte, a vízbe lökte, a ruháját magára vette, és a helyébe fölült a fára. Ahogy a királyfi a hintóval megérkezett, látta, hogy a fűzfán nem a szép lány ül, hanem egy igen csúf valaki, olyan fekete, mint a kormos fazék. Azt mondta neki: - Hát te hogyan kerültél oda, te? A cigányasszony elkezdett ríni, hogy őt a királyfi már meg sem ismeri. - De hát mitől vagy ilyen fekete? - kérdezte tőle. - Jaj, amíg odajártál - válaszolta a cigányasszony - megsütött a nap! A királyfi ezt igen furcsállotta, de elhitte neki, beleültette a hintóba, aztán vitte haza. Amikor a szülei meglátták a csúfságot, nagyon megharagudtak rá, az új asszonyt betették egy szobába, rá se néztek többé. Egyszer újságolják a királyfinak, hogy a tóban olyan aranyréce úszkál, amilyet még nem látott. A királyfi gondolt egyet, hogy ő azt a récét megfogja s hazahozza. Kiment a tóhoz a kutyájával, az aranyréce ott úszkált a part mellett, a kutyát beküldte érte, az meg kihozta. Otthon eldicsekedett vele, hogy milyen aranyrécét fogott. Meghallotta ezt a cigányasszony is, aki szörnyen megijedt e hírre, hiszen tudta, hogy a csodaréce nem lehet más, mint a gyönyörű nádszállány. Mindjárt nagybetegnek tettette magát. Kérdezte is a királyfi, hogy mi lelte. De az csak hajtogatta, hogy meghal, ha azt az aranyrécét le nem vágják, és a húsából nem ehet. A királyfi sajnálta a récét levágatni, de nem tehetett egyebet. S mikor a szolgáló megfogta a récét, a réce megszólalt: - Hallod-e, amelyik tollamat mozgatom, tedd a kebeledbe! A szolgáló úgy is tett. A récét megölte, de egyik tollát a kebelébe tette. A récét megsütötték, bevitték a cigányasszonynak, a szolgáló pedig a tollat a királyfi ajtaja elé szúrta. Reggelre abból olyan szép aranyalmafa nőtt, hogy csuda! Ahogy a cigányasszony ezt meglátta, megint betegnek tettette magát, azt mondta, reggelre meghal, ha a fát ki nem vágják. A királyfi nem tehetett egyebet, kivágatta az almafát. De a szolgáló megint a kebelébe tett belőle egy forgácsot, hazavitte, aztán otthon az asztalra letette. Látták ám reggel, hogy a ház fel van söpörve, elmosogatva minden szennyes edény. Ki tehette ezt? El sem tudták gondolni. De ez így volt másnap is. No, föltették magukban, hogy a harmadik este meglesik, ki az. Hát látták, hogy a forgácsból egy szép kisasszony lesz, söpör, dolgozik egész éjszaka. Másnap ment a szolgáló a királyi palotába, mondta a királyfinak, hogy mit láttak. Estére kelve aztán ő is odament a szolgálóék házához. Mikor a szép lányt meglátta, mindjárt megismerte, hogy az az ő felesége, akit a fűzfán magára hagyott. Felöltöztette, hazavitte a királyi házba. Nagy lakodalmat tartottak. A cigányasszonyt pedig elűzték a vidékről, s a mai napig sem hallott felőle senki sem. A királyfi és felesége pedig boldogan élt, míg meg nem halt.     szerk.Majtényi ZoltánTündér mesék-Hajnalcsillag - Unikornis KiadóBudapest - 1999